Arthur Clarke - A város és a csillagok

– És megtudtátok, miféle lény? — kérdezte Alvin.

— Igen. Ebben nem volt semmi boszorkányság, noha az eredetét még mindig nem ismerjük. Tiszta szellemiség, s a tudása korlátlan. De gyerekes, a szó szoros értelmében.

— Hát persze! — kiáltott fel Hilvar. — Ezt gondolhattam volna!

Alvin értetlenül nézett maga elé, de Seranis megszánta.

— Azt akarom ezzel mondani, hogy Vanamonde-nak óriási, talán végtelen szellemi képességei vannak, de még éretlen és kifejletlen. Tényleges intelligenciája kisebb az emberénél — Seranis itt kissé kényszeredetten elmosolyodott —, noha gondolkodása gyorsabb, és rendkívül tanulékony. Ezenkívül számunkra teljesen érthetetlen képességekkel is rendelkezik. Elméje valamilyen nehezen leírható módon az egész múltat átfogja. Talán ennek a képességének jóvoltából tudta követni az utatokat vissza a Földre.

Alvin némán álldogált, most az egyszer túltettek rajta. Belátta, milyen igaza volt Hilvarnak. hogy Vanamonde-ot magával hozta Lysbe. És arra is rájött, milyen szerencséje volt, hogy valaha is túljárhatott Seranis eszén — ezt egész életében soha többé nem fogja tudni megismételni.

— Azt akarod mondani — kérdezte —, hogy Vanamonde csak most született?

— Az ő mércéjével mérve igen. Tényleges életkora igen magas, de látszólag rövidebb az Emberénél. Különös, mennyire erősködik, hogy mi teremtettük őt, s kétségtelen, hogy eredete a múlt minden nagy misztériumával össze van fonódva. És mi van most Vanamonde-dal? — kérdezte Hilvar, kissé a tulajdonos hangján.

— A grevarni történészek kérdezgetik. Megkísérlik feltérképezni a múlt legfőbb eseményeit, ez a munka azonban évekig fog tartani. Vanamonde nagy részletességgel le tudja írni a múltat, de nem érti, amit lát. És ez nagyon megnehezíti a munkát.

Alvin eltűnődött, vajon honnan tudja mindezt Seranis. Aztán ráeszmélt, hogy Lysben most valószínűleg minden éber elme e nagy kutatómunka előrehaladását figyeli. Büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy immár Lys történetébe is ugyanúgy beírta nevét, mint Diasparéba, ehhez a büszkeséghez azonban csalódottság vegyült. Hiszen olyasmivel találta itt szemben magát, amiben ő maga nem vehetett részt, s amit nem is értett. Az emberi elmék közötti közvetlen kapcsolat éppoly rejtelem volt számára, mint süketnek a zene, mint vaknak a szín. A lysiek viszont most gondolatokat cserélnek ki ezzel a felfoghatatlan idegen lénnyel, akit ő hozott a Földre, de akit ő semmiféle érzékszervével nem észlelhet.

Itt nincs számára hely — ha a kutatómunka véget ér, majd közlik vele az eredményeket. Kitárta a végtelen kapuit, s most tette áhítatos félelemmel, sőt rettegéssel tölti el. Lelki nyugalma végett vissza kell térnie Diaspar kicsiny, ismerős világába, menedéket kell találnia, amíg megbirkózik álmaival és becsvágyával, íme, a sors iróniája — ő, aki ösztökélte a várost, hogy merészkedjék ki a csillagok világába, most úgy tér haza, akár egy ijedt kisgyerek fut vissza az anyjához.

Diaspar nem túlságosan örült Alvin hazatérésének. A város még mindig olyan forrongásban volt, akár egy bottal vadul felkavart óriási hangyaboly. Továbbra is vonakodott attól, hogy szembenézzen a valósággal, de azoknak, akik még most sem akartak hallani Lys és a külvilág létezéséről, immár nem volt hova elrejtőzniük. A memóriatárolók nem fogadták be őket — akik ragaszkodtak álmaikhoz, és a jövőben igyekeztek menedéket találni, most hiába léptek be a Teremtés Csarnokába. Nem üdvözölte őket ott többé a szétszóródó, hő nélküli láng, nem ébredtek fel többé tisztára mosott elmével százezer esztendő múltán, az idők hömpölygő folyamán. Hiába fordultak a Központi Kompjúterhez, s hiába vártak magyarázatot cselekedeteire. A menekülni szándékozók kénytelenek voltak nagy búsan visszatérni a városba, szembenézni koruk problémáival.

Alvin a Park peremén, nem messze a Tanácsháztól szállt le. Az utolsó pillanatig nem tudta, hogy azon a védőberendezésen — bármi legyen is — amely a város egét elzárta a külvilágtól, átjöhet-e az űrhajóval. Diaspar firmamentuma, mint minden egyéb körülötte, mesterséges volt, legalábbis részben. Az éjszakát, amely csillagaival emlékeztette az embert mindarra, amit elvesztett, sose engedték betörni a városba. Éppígy megvédtek a sivatagon olykor végigvágtató viharoktól is, amelyek száguldó porfelhővel töltötték be az eget.

A láthatatlan őrzők beengedték Alvint, s amikor megpillantotta az alatta elterülő Diaspart, úgy érezte, hazaérkezett. Akármennyire is hívogatta a Világegyetem, a maga rejtelmeivel, itt született, ide tartozott. Ez a város sose fogja kielégíteni, de mindig ide fog visszatérni. Bejárta a fél Galaktikát, hogy ezt az egyszerű igazságot megtanulja.

Az űrhajó még le se szállt, de a környéken máris nagy tömeg gyűlt össze. Alvin azon tűnődött, Vajon polgártársai hogyan fogják fogadni visszatérését. Mielőtt kinyitotta a zsilipkamrát, a képernyőn figyelte őket, s könnyen olvasni tudott arckifejezésükből. Az uralkodó érzelem szemmel láthatóan a kíváncsiság volt — önmagában is újdonság Diasparban. De ehhez némi rosszallás, s itt-ott a félelem félreérthetetlen jelei vegyültek. Visszatérésének, úgy látszik, senki sem örült, gondolta kissé szomorkásan Alvin.

Ezzel szemben a Tanács határozott örömmel üdvözölte, igaz, nem tiszta barátságból. Noha ő okozta a válságot, de ugyanakkor egyedül ő ismerte azokat a tényeket is, amelyekhez a jövőbeli irányelveket igazítani kell. Feszült figyelemmel hallgatták beszámolóját, hogyan repült el a Hét Naphoz, hogyan találkozott Vanamonde-dal. Aztán számtalan kérdésre felelt, olyan türelemmel, amely valószínűleg meglepte vallatóit. Hamarosan rájött, hogy mindenekelőtt a Támadóktól való félelem jár a fejükben, noha egyáltalán nem emlegették őket, és szemmel láthatóan nem is örültek, amikor Alvin szóba hozta a témát.

— Ha a Támadók még mindig ebben a Világegyetemben volnának — mondta a Tanácsnak —, akkor a középpontjában találkoznom kellett volna velük. De a Hét Nap területén sehol sincsenek értelmes lények. Ezt mi már sejtettük, s Vanamonde megerősítette sejtésünket. Szerintem a Támadók már réges-régen eltávoztak; annyi bizonyos, hogy Vanamonde, aki legalább olyan idős, mint Diaspar, mit sem tud róluk.

— Támadt egy gondolatom — szólalt meg hirtelen az egyik tanácstag. — Lehet, hogy Vanamonde a Támadók leszármazottja, akit azonban mai eszünkkel fel nem foghatunk. Eredetét ugyan elfelejtette, de ez nem jelenti azt, hogy egy napon nem válik újból veszedelmessé.

Hilvar, aki csak mint néző volt jelen, erre engedély nélkül közbevágott. Alvin ismeretségük óta most látta először haragosnak őt.

— Vanamonde — mondta — olvasott a gondolataimban, és én is olvastam valamelyest az övéiben. Népem máris nagyon sokat megtudott róla, noha azt még nem bírta megfejteni, kicsoda-micsoda. De annyi bizonyos, hogy barátságos lény, s örül, hogy ránk talált. Nincs okunk félni tőle.

E kitörést rövid csend követte, s Hilvar kissé szégyenkezve lecsillapodott. A Tanácsteremben ettől fogva a feszültség észrevehetően alábbhagyott, mintha a jelenlevők szívéről nagy kő esett volna le. Mindenesetre az Elnök, a várakozással ellentétben, nem rótta meg Hilvart közbeszólásáért.

Alvin a vitát hallgatva, felismerte, hogy a Tanácsban három szemlélet csap össze. A kisebbségben levő maradiak még mindig remélték, hogy visszaforgathatják az idő kerekét, és valahogyan restaurálhatják a régi rendet. A józan észt meghazudtolva, görcsösen kapaszkodtak a reménybe, hogy Diaspart és Lyst rá lehet venni, felejtsék el újból egymást.