Arthur Clarke - A város és a csillagok

Hilvar Diasparban néhány napon belül több emberrel találkozott, mint egész addigi életében. Találkozott velük, ama valóságban senkivel sem ismerkedett meg. A város lakói, mivel ekkora zsúfoltságban éltek, oly tartózkodó magatartást tanúsítottak, amelynek páncélján nehéz volt áttörni. Magánéletet csupán lélekben éltek, s ehhez még Diaspar szakadatlan társadalmi tevékenységei közepette is görcsösen ragaszkodtak. Hilvar sajnálta őket, bár tudta, hogy együttérzésére nem áhítoznak. Nem tudták, mit vesztenek, nem ismerték a közösséghez tartozásnak azt a melengető érzetét, amely Lys egész telepatikus társadalmát összefűzte. És valójában nyilvánvaló volt — bár ezt udvariasságból igyekezett leplezni —, hogy a legtöbb ember, akivel beszélt, szánakozva nézett rá, amiért hihetetlenül unalmas és szürke életet él.

Hilvar egykettőre rájött, hogy Eriston és Etania, Alvin gyámjai jóindulatú, de teljesen megzavarodott és jelentéktelen emberek. Igen furcsának tartotta, hogy Alvin mint apját és anyját emlegeti őket — vagyis olyan szavakkal, amelyek Lysben még megőrizték ősi, biológiai jelentésüket. Képzelőerejének megfeszítésével állandóan emlékezetébe kellett idéznie, hogy Diaspar megteremtői felfüggesztették az élet és halál törvényeit, s Hilvarnak időnként úgy tűnt, hogy a város az ott zajló sürgés-forgás ellenére félig üres, mert itt nincsenek gyermekek.

Azon töprengett, mi lesz Diasparral, most, hogy hosszú elszigeteltségének vége szakadt. Okosabbat nem tehet a város, döntötte el magában, mint hogy megsemmisíti a memóriatárolókat, amelyek oly régóta bűvöletben tartották. Bármilyen csodálatosak — az őket létrehozó tudománynak talán legdiadalmasabb termékei —, mégis egy beteg kultúra alkotásai, olyan kultúráé, amely sok mindentől rettegett. E félelmek közül egyesek valóságon alapultak, de mások, most úgy látszott, csupán a képzelet szüleményei. Hilvar már tudott egyet-mást abból, ami Vanamonde elméjének vizsgálata során napvilágra került. Néhány napon belül Diaspar is megtudja, s akkor majd ráeszmél hogy múltjában mennyi minden puszta mítosz.

De ha a memóriatárolókat megsemmisítik, a város ezer éven belül halott lesz, hisz lakói rég elvesztették reprodukciós képességüket. Ezzel a dilemmával szembe kellett nézni, ám Hilvar agyában máris felvillant egy lehetséges megoldás. Minden technikai problémának akad valamilyen megfejtése, s a lysiek a biológiai tudományoknak mesterei voltak. Ami történt, azt meg nem történtté lehet tenni, ha Diaspar is úgy akarja.

A városnak azonban mindenekelőtt azt kell felismernie, hogy mit vesztett. Átnevelése sok-sok évet, talán évszázadokat fog igényelni. De ez az átnevelés máris kezdetét vette, az első tanulságok hatása hamarosan éppoly mélyen megrázza Diaspart, mint ahogy a Lyszel való találkozás. És Lyst is ugyanígy meg fogja rázni. A két kultúra minden különbözősége ellenére is ugyanabból a gyökérből eredt ugyanazokban az illúziókban osztoztak. Mindkettő egészségesebbé válik, ha higgadtan és következetesen újból végigtekinti a múltat, amelyet elvesztett.

Az amfiteátrumot úgy tervezték meg, hogy Diaspar egész élő lakosságát befogadhassa, s a tízmillió ülés közt most alig akadt egy-egy üres. Alvint. ahogy a magasból, a lejtő tetejéről lenézett a nagy, kör alakú térségre, a látvány ellenállhatatlanul Shalmirane-ra emlékeztette. A két kráter azonos alakú volt, s csaknem egyforma nagyságú. Ha valaki a shalmirane-i krátert emberekkel töltötte volna meg, nagyon hasonlított volna az ittenihez.

De a kettő között mégis akadt egy alapvető különbség. A shalmirane-i hatalmas medence valóságos volt, ez az amfiteátrum azonban nem. És soha nem is létezett, csupán fantom volt, elektromos töltések: mintázata, amely mindaddig a Központi Kompjúter emlékezetében szunnyadozott, amíg a szükség meg nem kívánta, hogy felidézzék. Alvin tudta, hogy valójában a szobájában van. s az a millió és millió ember, aki látszólag körülveszi őt, szintén a maga otthonában van. Amíg csak kísérletet nem tesz rá, hogy elmozduljon e pontról, az illúzió tökéletes marad. Azt hihetne, hogy Diaspart eltörölték a Föld színéről, s egész lakosságát ebben a roppant bemélyedésben gyűjtötték össze.

Ezer esztendő alatt egyszer sem fordult elő, hogy a város életének zajlása úgy megszakadt volna, hogy minden polgára Nagy Gyűlésen vehessen részt. Alvin tudta, hogy Lysben most hasonló gyűlést tartanak. Ott csupán az elmék gyűlnek össze, bár talán ezzel egyidejűleg látszólag fizikailag is összegyűlnek, képzeletben, de látszatra valóságosan, éppúgy, mint itt.

Egészen addig, amíg puszta szemmel ellátott, a legtöbb arcot felismerte maga körül. Több mint egy mérföld távolságban és ezer láb mélységben egy kis kör alakú emelvény állt, s most az egész világ szeme erre szegeződött. Nehéz volt elhinni, hogy ilyen messzeségből bármit is láthat, de Alvin tudta, hogy amikor a szónoklat kezdetét veszi, mindent hallani és látni fog, ami történik, ugyanolyan tisztán, mint bárki más Diasparban.

Az emelvényt köd ülte meg, majd a ködből kiformálódott Callitrax alakja. Ő volt a vezetője annak a csoportnak, amelynek feladatává tették, hogy rekonstruálja a múltat azoknak az információknak alapján, amikéi Vanamonde hozott magával a Földre. Óriási és csaknem lehetetlen vállalkozás volt, s nem pusztán az időbeli távlatok miatt. Alvin — Hilvar mentális segítségével — csak egyszer pillanthatott be annak a különös lénynek elméjébe, amelyet felfedeztek, vagy amely felfedezte őket. Alvin számára Vanamonde gondolatai éppoly érthetetlenek voltak, mintha ezer hang kiáltott volna egyszerre valamilyen roppant, visszhangos barlangban. A lysiek azonban mégis kibogozták és feljegyezték e gondolatokat, hogy aztán kényelmesen kielemezhessék őket. Az a hír járta — bár Hilvar ezt se nem tagadta, se nem erősítette meg —, hogy amit felfedeztek, meghökkentő volt, alig-alig hasonlított ahhoz a történelemhez, amelyet az emberi faj évmilliók óta a magáénak mondott.

Callitrax beszélni kezdett. Alvin — és mindenki más Diasparban — úgy érezte, mintha a tiszta, határozott hang csupán néhány lépésnyire tőle csendülne fel. Aztán Alvin megmagyarázhatatlanul — mint ahogy az álom geometriája dacol a logikával, és mégsem ébreszt az álmodóban meglepetést ott állt Callitrax mellett, de ugyanakkor megtartotta helyét odafent az amfiteátrum tetején is. E paradoxon nem ejtette zavarba, egyszerűen, kételyek nélkül tudomásul vette, mint mindazokat a tér és idő feletti mesterkedéseket, amelyekkel a tudomány már máskor is szolgált neki.

Callitrax egész röviden körvonalazta az emberi faj elfogadott történetét. Beszélt a hajnalkori Civilizáció ismeretlen népeiről, akik csupán egy maroknyi nagy nevet és a Birodalom halványuló legendáit hagyták maguk után, és semmi mást. Az Ember, így hírlett, már a történelem hajnalán áhítozott a csillagok után — és végül eljutott hoz, zajuk. Évmilliókon át terjeszkedett szerte a Galaktikában, az egyik csillagrendszert a másik után kerítette hatalmába. De ekkor az Univerzum peremén túli sötétségből rátörtek a Támadók, és elragadták tőle mindazt, amit megszerzett magának.

A Naprendszerbe való keserű visszavonulás bizonyára hosszú évezredeken át tartott. Magát a Földet is épp csak hogy meg tudták védeni a Shalmirane körül dúló csatákban. A harcok végén az ember számára csupán az emlékek maradtak; meg az a világ, ahol született.