Arthur Clarke - A város és a csillagok

A Földön csupán Diaspar és Lys élte túl a hanyatlás korszakát. Diaspar a tökéletes gépei jóvoltából, Lys pedig részleges elszigeteltsége és lakóinak rendkívüli intellektuális képességei következtében. Bár idővel visszaverekedtek magukat a korábbi szintre, de kultúrájukat továbbra is eltorzítottak az örökölt félelmek és mítoszok.

Ezektől a félelmektől most már megszabadulhatunk. Nekem, mint történésznek, nem feladatom megjósolni a jövőt, én csak a múltat vizsgálom és értelmezem. De a múlt tanulsága félreérthetetlen: túl sokáig éltünk elszakadva a realitásoktól, itt az ideje, hogy átformáljuk életünket.

Jeserac néma ámulatban sétált e sosem látott Diaspar utcáin. Annyira különbözött attól a Diaspartól, ahol életeit leélte, hogy rá sem ismert volna. Mégis tudta, hogy ez Diaspar, de hogy honnan tudja, meg sem kérdezte magától.

Az utcák keskenyek, a házak alacsonyabbak voltak — és a Park tovatűnt. Helyesebben még nem létezett. Ez a város a változás előtti Diaspar volt, amely még nyitva állt a világ és az Univerzum előtt. Odafent az ég halványkéken csillogott, kusza felhőfoszlányok úsztak rajta, lassan tekergőztek, gomolyogtak a fiatal Föld arca fölött fújdogáló szelekben.

E felhőkön át és e felhők felett szilárdabb anyagú légi utazók húztak el. Sok mérföldnyi magasságban űrhajók jöttek-mentek, néma nyomvonalaikkal csipkézték az eget — összekötötték Diaspart a külvilággal. Jeserac sokáig bámulta a nyílt ég rejtelmét és csodáját, s egy pillanatra félelem szállt szívére. Mezítlennek, védtelennek érezte magát, jól tudta, hogy ez a feje fölötti békés, kék kupola csupán igen-igen vékony burok, amelyen túl a Világűr rejtőzik, minden misztériumával és fenyegetésével.

De e félelem nem volt elég erős ahhoz, hogy megbénítsa akaratát. Jeserac az elméjének valamelyik zugában tudta, hogy mindez az élmény csupán álom, s az álmok nem árthatnak neki. Átsuhan rajtuk, ízlelgeti mindazt, amit felidéznek, mígnem majd felébred abban a városban, amelyet ismer.

Diaspar szíve felé ment, oda, ahol a saját korában Yarlan Zey síremléke állt. De ebben az ősi városban itt nem volt semmiféle síremlék, csupán egy alacsony, kör alakú épület, amelybe boltíves kapuk vezettek. Az egyik ilyen kapu mellett egy férfi várt rá.

Jeseracnak voltaképpen ámulatba kellett volna esnie, de most semmin se tudott csodálkozni. Valamiképpen helyénvalónak és természetesnek látszott, hogy szemtől szembe álljon azzal az emberrel, aki Diaspart felépítette.

— Gondolom, megismersz? — kérdezte Yarlan Zey.

— Hát hogyne. Ezerszer is láttam a szobrodat. Yarlan Zey vagy, s ez a millió és millió év előtti Diaspar. Tudom, hogy álmodom, s hogy a valóságban se te, se én nem vagyunk itt.

— Akkor semmitől sem kell megijedned, ami itt történik veled. Kövess hát, s ne feledd, hogy semmi baj nem érhet, hiszen amikor csak akarsz, felébredhetsz Diasparban, a saját korodban.

Jeserac engedelmesen, mindent befogadni kész, elfogulatlan elmével követte Yarlan Zeyt az épületbe. Valamilyen emlék vagy emlékvisszhang figyelmeztette őt, hogy mi fog most történni vele, s tudta, hogy valaha visszarettent volna tőle. Most azonban nem félt. Nemcsak az a tudat óvta meg őt a félelemtől, hogy ez az élmény nem valóságos, hanem Yarlan Zey jelenléte is, amely amolyan talizmánnak tűnt mindenféle, esetleg őt fenyegető veszéllyel szemben.

Csak néhány ember surrant végig azokon a siklóutakon, amelyek az épület belsejébe vezettek, s hamarosan egyedül és némán álltak a mellett a hosszú, áramvonalas henger mellett, amelyen — Jeserac tudta — kimehetne a városból, elindulhatna egy olyan útra, amitől valaha rettenve visszahőkölt volna. Most, amikor vezetője a nyitott ajtóra mutatott, csupán egyetlen pillanatig habozott a küszöbön, s aztán máris átlépett rajta.

— Látod? — mosolygott Yarlan Zey. — Légy nyugodt, ne feledd, hogy biztonságban vagy, hogy semmi baj nem érhet.

Jeserac hitt neki. Az aggodalomtól épp csak egy enyhe remegés futott végig rajta, amikor az alagút szája némán közeledett feléjük, s a masina, amelyen utaztak, egyre fokozódó sebességgel száguldott át a föld mélységein. Akármilyen félelmek ébredtek volna benne, feledtette őket a vágy, hogy beszéljen ezzel a múltbeli, csaknem mitikus lénnyel.

— Furcsának tartod — kérdezte Yarlan Zey —, hogy noha az egek tárva-nyitva állnak előttünk, mégis igyekszünk a Földbe temetkezni? Ez a kezdete annak a betegségnek, amely majd a te korodban jut el végső kifejlődéséhez. Az emberiség el akar rejtőzni, retteg attól, ami odakint, a világűrben rejtőzik, s hamarosan lezárja az Univerzumba vezető valamennyi kaput.

— De hiszen űrhajókat láttam odafent az égen — vetette ellen Jeserac.

— Nem fogod többé látni őket. Elveszítettük a kapcsolatot a csillagokkal, s hamarosan már a bolygók is néptelenek lesznek. A csillagokba vezető út évmilliókig tartott, de a hazatérés csupán néhány évszázadig. És így kis idő múlva maga a Föld is csaknem teljesen lakatlan lesz.

— De miért? — kérdezte Jeserac. Tudta a választ, mégis valahogy úgy érezte, fel kell tennie a kérdést.

— Menedéket kellett találnunk, hogy megvédjük magunkat két félelemtől: a Haláltól és a Világűrtől való félelmünktől. Beteg lelkű emberek voltunk, nem kívántunk többé a Világegyetem részei lenni, így hát azt színleltük, nem is létezik. Láttuk a csillagokon átszáguldó káoszt, s így béke és stabilitás után áhítoztunk. Ezért aztán le kellett zárnunk Diaspart, hogy semmi új ne férkőzhessen hozzánk.

Megterveztük azt a várost, amelyet ismersz, s gyávaságunk elleplezésére egy hamis múltat ötlöttünk ki. Ó, nem mi voltunk az elsők, akik ilyesmit csináltak, de mi voltunk az elsők, akik ezt ilyen vaskövetkezetességgel végrehajtották. És átformáltuk az emberi szellemet is, megfosztottuk minden becsvágytól és hevesebb szenvedélyeitől, hogy elégedett legyen a világgal, amelyet birtokol.

Ezer esztendőbe telt, amíg felépítettük a várost és valamennyi gépét. És mihelyt valaki közülünk teljesítette feladatát, elméjéből tüstént töröltünk minden emléket, s helyettük gondosan kitervelt, hamis emlékmintázatot plántáltunk bele. Egyéniségét pedig mindaddig a város áramköreiben tároltuk, amíg el nem jön az ideje, hogy újból felidézzük. Így aztán eljött a nap, amikor egyetlen teremtett lélek sem volt már Diasparban. Csak a Központi Kompjúter működött, engedelmeskedett beletáplált utasításainknak, irányította a memóriatárolókat, amelyekben szunnyadoztunk. Nem volt immár egyetlen lény sem, akinek bármilyen kapcsolata lett volna a múlttal — s így, ebben az időpontban kezdődött a történelmünk.

Aztán a Központi Kompjúter az előre meghatározott sorrendben egyenként életre hívott minket a memória-áramkörökből, és ekkor testet öltöttünk. Diaspar, miként egy új gép, amely most kezd működni, nekilátott, hogy teljesítse előírt kötelességeit.

De egyeseknek közülünk már kezdettől fogva kételyei voltak. Az örökkévalóság hosszú idő; felismertük, milyen kockázattal jár, hogy nem hagytunk meg semmiféle kivezető utat, hogy arra törekedtünk, teljesen elzárjuk magunkat a Világegyetemtől. Kultúránk óhajaival nyíltan nem szálltunk szembe, ezért aztán titokban dolgoztunk, végrehajtottunk bizonyos, szükségesnek tartott módosításokat.

A Kiválasztottak is a mi szüleményeink. Úgy terveztük, hogy hosszú időközökben majd fel-felbukkannak, és ha a körülmények megengedik, felderítik, van-e olyasmi Diaspar határain túl, ami érdemes rá, hogy kapcsolatot teremtsünk vele. Sose gondoltuk volna, hogy ilyen hosszú időbe telik, amíg ez az egyiknek sikerül, de arra se számítottunk, hogy ekkora sikerrel fog járni.