Arthur Clarke: A város és a csillagok

Jeserac — noha nem volt ítélőképessége birtokában, hisz ennek hiánya az álom legfőbb jellegzetessége — eltűnődött, hogyan beszélhet Yarlan Zey ilyen tárgyismerettel azokról a dolgokról, amelyek sok millió évvel őutána játszódtak le. Nagyon zavarba ejtő gondolat volt… Jeserac nem tudta, hol van térben és időben.

Utazásuk a vége felé közeledett: az alagút falai immár nem suhantak el mellettük a korábbi nyaktörő sebességgel. Yarlan Zey eddig nem tapasztalt sietséggel és határozottsággal kezdett beszélni.

— A múlt immár lezárult. Elvégeztük munkánkat, lesz, ami lesz, mi megtettük a magunkét. Amikor téged megteremtettek, Jeserac, beléd oltották a külvilágtól való félelmet és azt a kényszert, hogy a városban maradj. Ezekben osztozol mindenki mással Diasparban. De te most már tudod, hogy félelmed alaptalan volt, hogy mesterségesen plántálták beléd. Én, Yarlan Zey, aki ezt beléd plántáltam, most feloldalak a kötelék alól. Értesz engem?

Ezeknél az utolsó szavaknál Yarlan Zey hangja mind erősebbé és erősebbé vált, mígnem úgy tűnt, az egész tér visszhangozza. A földalatti, amelyen Jeserac utazott, elhomályosodott, remegni kezdett, mintha az álom a végéhez közeledne. A látomás elhalványodott, de Jeserac még mindig hallotta ezt az agyában dörömbölő, ellentmondást nem tűrő hangot:

— Nem félsz többé, Jeserac. Nem félsz többé. Jeserac úgy küszködött az ébrenlét felé, akár egy búvár kapaszkodik fel az óceán mélyéről a víz felszínére. Yarlan Zey eltűnt, ám ezt egy különös átmeneti időszak követte, amikor ismerős hangok — de miféle hangok — szóltak hozzá, bátorítóan, amikor úgy érezte, baráti kezek segítik. Aztán, mint valami hirtelen pirkadás, elöntötte a valóság érzete.

Kinyitotta szemét, s megpillantotta Alvint, Hilvart,és Gerane-t, amint aggódva állnak körülötte. De ügyet se vetett rájuk, annyira eltöltötte lelkét az elébe tárulkozó csoda az erdők és folyók panorámája, a nyílt, kék égbolt.

Lysben találta magát — és nem félt.

Senki se zavarta őt, mialatt ez az időtlen pillanat mindörökre bevésődött agyába. Végül, amikor már megbizonyosodott róla, hogy mindez kétségtelen valóság, a társaihoz fordult.

— Köszönöm, Gerane— mondta. — Sose hittem volna, hogy ez sikerül neked.

A pszichológus, rendkívül elégedetten önmagával, igazított valamit egy kis gépen, amely a levegőben függött mellette.

— Néhány nehéz pillanatot okoztál nekünk — ismerte be. — Egyszer-kétszer olyan kérdéseket tettél fel, amelyekre nincs logikus válasz, s így már attól tartottam, meg kell szakítanom a folyamatot.

— Tegyük fel, hogy Yarlan Zey nem tudott volna meggyőzni. Akkor mit tettél volna?

– Öntudatlan állapotban visszavittünk volna Diasparba, ahol aztán természetes módon felébredtél volna. S most nem is tudnád, hogy Lysben voltál.

– És Yarlan Zey képmása, amit az agyamba tápláltál? Mennyi volt az igazság abban, amit mondott?

— Azt hiszem, jórészt igaz volt. Én ugyan inkább arra törekedtem, hogy a kis Mondám meggyőző, semmint hogy történelmileg pontos legyen, de Calltrax megvizsgálta, és nem talált benne hibát, kétségtelenül összhangban volt mindazzal, amit Yarlan Zeyről és Diaspar születéséről tudunk.

— Most hát valóban kitárhatjuk a várost a külvilág előtt — szólt Alvin. — Bár bizonyára jó időbe beletelik, de végül is sikerülni fog semlegesíteni ezt a félelmet, úgyhogy aki csak akarja, elhagyhatja Diaspart.

— Biztosan jó időbe telik — jegyezte meg szárazon Gerane. — És ne feledd el, hogy Lys aligha lenne képes befogadni sok száz millió újonnan jöttét, ha netán mindannyian ide akarnátok jönni. Ezt ugyan nem tartom valószínűnek, de nincs kizárva.

— Ez a probléma majd magától megoldódik — válaszolta Alvin. — Lys ugyan kicsiny, de a világ nagy. Miért hagynánk, hogy a sivatag uralkodjék fölötte?

— Szóval te még mindig álmodozol, Alvin — mosolygott Jeserac. — Épp azon gondolkoztam, hogy ezek után még milyen tennivaló maradt számodra.

Alvin nem válaszolt. Ez a kérdés az elmúlt néhány hétben egyre sürgetőbben dörömbölt agyában. Mialatt a többiek lesétáltak a dombon, és elindultak Airlee felé, ő gondolataiba mélyedve hátramaradt. Lehet-e, hogy az elkövetkezendő évszázadok már nem hoznak semmi újat?

A válasz csak tőle függ. Teljesítette, amit a sors elrendelt számára, most talán elkezdhet élni.

A sikerbe is elvegyül valamilyen különös szomorúság, a tudatba, hogy a rég áhított célt végre elértük, s most az életünknek új irányt kell szabnunk. Alvint is elfogta ez a szomorkás érzés, ahogy egyedül barangolt Lys erdeiben és mezőin Hilvar se kísérte el, megesik olykor egy ember életében, hogy még legjobb barátaitól is távol kell tartania magát.

Nem céltalanul bolyongott, bar sose tudta, melyik faluba fog elérni. Nem egy bizonyos helyet keresett, hanem egy hangulatot, valamiféle hatást, egy életmódot. Dmsparnak nem volt rá többé szüksége, a kovász, amelyet belekevert a város életébe, gyorsan erjedt, s Alvin immár semmit se tehetett, hogy meggyorsítsa, vagy lelassítsa az ottani változásokat.

Ez a békés vidék is majd megváltozik. Alvin gyakran töprengett azon. vajon rosszat tett-e, amikor fékezhetetlen kíváncsiságtól hajtva megnyitotta azt a régi utat a két kultúra között De hát Lysnek is bizonyára jobb, hogy megismerte az igazságot, megtudta, hogy Diasparhoz hasonlóan az ő élete is részben félelmeken és hamisságokon alapult.

Olykor azon is eltűnődött, vajon az új társadalom milyen alakot fog ölteni. Hitt abban, hogy Diasparnak ki kell szabadulnia a memoriatárolók rabságából, vissza kell állítania az élet és halál ciklusát. Hilvar tudta, biztos volt benne hogy ezt meg lehet csinálni, bár elképzelései túlságosan technikai jellegűek voltak ahhoz, hogy, Alvin követni tudja őket. Talán eljön az az idő is, amikor a szerelem Diasparban nem lesz többé teljesen meddő.

Vajon, tűnődött Alvin, ez hiányzott-e neki Diasparban — ez volt-e az, amit valójában keresett? Most már tudta, hogy hiába elégül ki hatalom, becsvágy és kíváncsiság, a szív egyre csak epekedik. Senki se élt igazán, amíg el nem érte a szeretetnek és a vágynak azt a szintézisét, amelyről ő mindaddig nem is álmodott, amíg el nem jutott Lysbe.

Megjárta a Hét Nap bolygóit — évmilliók óta ő volt az első ember, akinek ez sikerült. De ezt most nem sokra tartotta, olykor úgy érezte, mindent, amit elért, odaadna, ha hallhatná egy újszülött csecsemőnek — az ő gyerekének — sírását.

Lysben talán egy napon megtalálhatná, amire áhítozik. Ott az emberek szívében olyan melegség és megértés lakozik, ami, most már felismerte, a diaspariak szívéből hiányzik. De mielőtt megpihenhetne, békére találhatna, valamiben még elhatározásra kell jutnia.

Hatalomra tett szert, s ez a hatalom még mindig az övé. Ez olyan felelősséggel jár, amit valaha epekedve keresett és vállalt, de most tudta, nem lelhet békére addig, amíg meg nem szabadul tőle. Ám egyszerűen odadobni, ez a belefektetett bizalom elárulását jelentené…

Egy faluban járt, amelyet kicsiny csatornák szeltek át, egy nagy tó szélén, amikor elhatározásra jutott. A színes házak mintha lehorgonyozva lebegtek volna a szelíd hullámokon — csodálatos tájat varázsoltak elé. Itt élet, melegség és kényelem lakozott, mindaz, ami a Hét Nap puszta ragyogásából hiányzott.