Arthur Clarke - A város és a csillagok

Egy szép napon az emberiség újból elindul a Világűrbe. Hogy milyen új fejezetet fog írni az Ember a csillagok között, ezt Alvin nem tudta. De ez nem is az ő dolga, az ő jövője itt van, a Földön.

Csak még egy utat tesz, mielőtt hátat fordít a csillagoknak.

Alvin lefékezte az emelkedő űrhajó száguldását. A város túl messzi volt, nem lehetett többé felismerni rajta az emberkéz művét, s a bolygó görbülete már láthatóvá vált. Hamarosan megpillantották az alkony árnyait, ezer és ezer mérföld távolságban meneteltek szakadatlanul a sivatagon át. Fölöttük és körülöttük régi dicsőségüket elvesztett csillagok ragyogtak, még mindig ragyogtak.

Hilvar és Jeserac némán üldögélt, sejtették, bár biztosan nem tudták, miért indult el Alvin erre az útra, s miért hozta őket magával. Egyiküknek se volt kedve megszólalni, miközben ez az elhagyatott táj kibontakozott alattuk. Sivársága nyomasztotta őket, s Jeseracot hirtelen bosszús megvetés fogta el a múlt embereivel szemben, akik saját hibájukból hagyták kihunyni a Föld szépségeit. Remélte, hogy Alvin álmai valóra válnak, s mindez megváltoztatható. Az erő és tudás még megvan hozzá, csak akaratra van szükség, hogy megfordítsák az idő kerekét, és hogy újból megszülessenek az óceánok. A Föld rejtett mélyein még van víz, vagy ha szükséges, kifejleszthetnek olyan mutációs növényeket, amelyek vizet termelnek.

Az elkövetkező években tömérdek tennivalójuk lesz. Jeserac tudta, hogy két korszak között áll. Maga körül érezte az emberiség újból gyorsuló érverését. Nagy problémákkal kell majd szembenézniük, de Diaspar szembenéz velük. A múlt áttérképezése évszázadokba fog telni, ha azonban egyszer végrehajtják, az Ember visszahódítja mindazt, amit elvesztett.

De vajon képes-e erre, tűnődött Jeserac. Nehéz volt elhinni, hogy az Ember a Galaktikát újból meghódítja, de még ha sikerül is neki, ez mire volna jó?

Alvin megtörte álmodozását: Jeserac levette szemét a képernyőről.

Ezt szerettem volna megmutatni nektek szólt csendesen Alvin. Talán az utolsó alkalom rá.

— Miért, el akarod hagyni a Földet?

— Nem. Nem vágyom már a világűrbe. Még ha léteznének is más civilizációk a Galaktikában, kétlem, hogy érdemes volna megkeresni őket. Itt pedig oly sok tennivaló van. Most már tudom, hogy ez a hazám, s nem fogom többé elhagyni. Lenézett a roppant síkságokra, de helyettük óceánokat látott, amelyek majd ezer év múlva itt dübörögnek. Az Ember újra felfedezte világát. s ő, ameddig él, azon fáradozik majd, hogy e világot széppé tegye. És aztán…

Még nem tartunk ott. hogy kimerészkedjünk a csillagokhoz, s hosszú időbe fog telni, amíg ezzel a kihívással szembenézhetünk. Azon gondolkodtam, mit tegyek ezzel az űrhajóval. Ha itt marad a Földön, örök kísértés lenne számomra, és soha nem lelném meg lelki nyugalmamat De parlagon se hagyhatom. Úgy érzem, rám bízták, s nekem az emberiség üdvére kell felhasználnom.

Ezért a következő elhatározásra jutottam. Kiküldöm a robot irányítása mellett a Galaktikán túlra, hogy fürkéssze ki, mi történt az őseinkkel, és ha lehet, tudja meg, mit kerestek, mikor elhagyták Világegyetemünket. Csodálatos dolognak kellett lennie, hogy felkeresése kedvéért ily sok mindent itt hagytak.

A robot nem fog kifáradni, akármeddig tart is az út. És egy szép napon testvéreink megkapják üzenetemet, s tudni fogják, hogy várunk rájuk, itt, a Földön. Visszatérnek majd, s remélem, hogy addigra méltók leszünk hozzájuk, akármilyen tökéletesek lettek is közben.

Alvin elhallgatott, a jövőbe bámult, amely az ő keze nyomát viseli majd, de amelyet talán sosem fog látni. Mialatt az Ember újjáépíti világát, ez az űrhajó átszeli a Galaktikák közti sötétséget, s ezer és ezer esztendő múlva majd visszatér. Talán akkor ő még itt lesz, hogy fogadja, de ha nem, az se baj.

— Azt hiszem, okosan teszed — szólt Jeserac. Még egyszer, utoljára felderengett benne az ősi, gyötrő félelem. — De mi lesz. — tette hozzá —, ha az űrhajó olyasmibe botlik, amivel nem akarunk találkozni… — Elhallgatott, ahogy felismerte félelmének forrását, s fintorgó, önmagát lenéző mosollyal elűzte magától a Támadók utolsó kísértetét.

— Ne feledd — válaszolta Alvin, aki komolyabban vette Jeserac kérdését, mint ahogy ezt ő maga várta —, hogy hamarosan Vanamonde is segítségünkre lesz. Még nem tudjuk, milyen képességekkel rendelkezik, de Lysben mindenki feltételezi, hogy e képességek potenciálisan korlátlanok. Nem így van, Hilvar?

Hilvar habozott a válasszal. Mert valójában Vanamonde volt az a másik nagy rejtély, a kérdőjel, amely beárnyékolta az emberiség jövőjét, amíg a Földön marad. Vanamonde öntudatra ébredését, úgy látszott, máris sietteti a lysi filozófusokkal való érintkezése. Nagyon sokat reméltek az együttműködéstől ezzel a gyerekes szuperelmével, azt hitték, lerövidíthetik a természetes kifejlődéséhez szükséges évmilliókat.

— Ebben nem vagyok biztos — válaszolta végre Hilvar. — Valahogy nem hiszem, hogy túl sokat várhatunk Vanamonde-tól. Most segíthetünk neki, de szerintem csupán egy rövid epizódot jelentünk majd a teljes élettartamában. Nem hinném, hogy végső rendeltetésének bármilyen köze lenne a miénkhez.

Alvin meglepetten nézett rá. — Miért van ez az érzésed? — kérdezte.

— Nem tudom megmagyarázni — felelte Hilvar. — Pusztán ösztönös előérzet. — Többet is mondhatott volna, de magába zárta. Az ilyesféle dolgokat nem lehet szavakba foglalni, s bár Alvin nem nevetne álmain, mégis jobbnak tartotta, ha barátjának se beszél rólunk.

Több volt álomnál, ezt biztosan tudta, s azt is, hogy ez örökké kísérteni fogja. Valahogyan beplántálódott az elméjébe, annak a leírhatatlan és megoszthatatlan kapcsolatnak alkalmával, amelyet Vanamonde-dal megteremtett. Vajon maga Vanamonde sejti-e, mi lesz magányos sorsa?

Egyszer majd a Fekete Nap energiái kimerülnek, s a foglya szabad lesz. És akkor, a Világegyetem utolsó pillanataiban, amikor maga az Idő is tántorogva megáll, Vanamonde és az Őrült Elme szükségképpen összetalálkozik a kihűlt csillagok között.

Küzdelmük talán magának a Teremtésnek is végső színjátéka lesz. De ennek a küzdelemnek már semmi köze nem lesz az Emberhez, s kimeneteléről ő sosem fog tudomást szerezni…

— Nézzétek! — szólalt meg hirtelen Alvin. — Ezt akartam nektek megmutatni. Tudjátok, ez mit jelent?

Az űrhajó most a Sark fölé ért, s alattuk a bolygó tökéletes félgömb volt. Jeserac és Hilvar, ahogy lepillantottak az alkony övezetére, egyetlen másodpercben látták, ahogy a világ két ellentétes oldalán felkel és lenyugszik a Nap. A szimbólum olyan tökéletes és meglepő volt, hogy ezt a pillanatot soha életükben el nem felejthették.

Ebben az Univerzumban leszállni készült az éjszaka, az árnyékok egy oly kelet felé nyújtózkodtak, amely nem lát több hajnalt. De másutt a csillagok még fiatalok voltak, és rajtuk a reggel fénye tündökölt. És az Ember újból megindul majd azon az úton, ahol valaha járt.

London, 1954. szeptember — Himalája gőzös Sydney, 1955. március

Kevesen hallották még a „futurológia” vagy a „jövőkutatás” szót, amikor 1962-ben Arthur C. Clarke megjelentette A jövő körvonalai című tanulmányát a technika és a tudomány lehetőségeinek határairól, fejlődésének perspektíváiról. Kevesen tudták a könyv olvasói közül, hogy az író az akkortájt még eléggé lenézett tudományos-fantasztikus irodalom egyik nagysága, színes táblájú és könnyen rongyolódó magazinok szívesen fogadott szerzője, regényíró és novellista, akinek néhány remekbe sikerült elbeszélése a science fiction antológiák örökös darabja. Bizonyára meglepődtek volna, ha felfedezik, hogy a tudomány és a technika világában annyira járatos szerző fantasztikus, tehát képtelen történeteket ír H. G. Wells modorában kalandos űrutazásokról, a Mars és a Hold betelepítéséről, űrbéli lényekkel való találkozásokról, az emberiség nagyon távoli jövendőjéről s más efféle gyermekes dolgokról.