Arthur Clarke - A város és a csillagok

De meglepődtek kissé Clarke régi olvasói is. Hiszen A jövő körvonalai a jövendölésről beszélve nemcsak a „józan ész csődjét” mutatja be, hanem „a képzelet csődjét” is, tehát legalábbis közvetetten kedvelt műfajukat, a science fictiont is megtámadja. És van is ebben igazság, mert Clarke „belülről” bírál, könyvében a gyakorlott sci-fi író leplezi le az olcsó regények tudománytalan, sőt tudományellenes ábrándjait, a fénysebességnél nagyobb sebességgel repülő űrhajókat, a láthatatlan embereket, a lekicsinyedő tudósokat — számtalan ismert és kedvelt fogást, amelyhez olyan szívesen és olyan könnyen nyúltak és nyúlnak a lustaságra hajlamos regényköltők.

Clarke „született konzervatív”-nak vallotta magát, gondolatai mégsem hagyománytiszteletből vagy maradiságból táplálkoztak. Szándéka valójában a tisztázás volt, s egyszerre vezette tollat a tudomány tisztelete és a science fiction szeretete. Mert könyvének címe a science fiction körvonalait is jelentette, azokat a határokat, amelyeket — véleménye szerint — nem illik átlépni, s éppen a science fiction komolysága miatt nem illik semmibe venni. Ha a sci-fi írók „ars poeticá”-kat írnának, akkor bátran mondhatnánk, hogy A jövő körvonalai nem más, mint ars poetica, a tudományos-fantasztikus irodalomra vonatkozó szabályok kinyilatkoztatása.

Szerencsére annyi ars poetica van, ahány költő. A nyíltan vagy burkoltan megbírált sci-fi szerzők nem sokat törődtek Clarke nézeteivel, és továbbra is vidáman fantáziáltak képtelen és tudománytalan szerkezetekről és kalandokról, elérhetetlen galaktikákról és mesés külsejű élőlényekről. Hozzá kell tennünk, maga Clarke sem ragaszkodott csökönyösen a véleményéhez, ahogy ezt későbbi regényei és elbeszélései fennhangon hirdetik.

Mégis, ha jellemezni akarjuk írónkat, azt kell mondanunk, hogy szemlélete átmeneti jellegű, ide-oda csapong a szikár tudományosság és a szertelen fantázia között. De nézzük a tényeket.

Műveinek jegyzékében legalább akkora helyet foglalnak el a tudományos ismeretterjesztő cikkek és tanulmányok, mint a fikciók. Állandó résztvevője és gyakori előadója az űrkutatással és hírközléssel foglalkozó előkelő konferenciáknak, és díszvendége a különböző science fiction kongresszusoknak. Megkapta a science fiction nagydíjait, a „Hugó”-t és a „Nebulá”-t, megkapta ismeretterjesztő munkásságáért az UNESCO Kalinga-díját és a velejáró 2800 dollárt, amelyet korábban Julian Huxley, Bertrand Russell és George Gamow is megkapott.

Azt mondhatnánk, hogy „kétarcú” ember, ha nem tudnánk, hogy ez a „kétarcúság” egyáltalán nem ritka a science fictionben, sőt bizonyos fokig szinte kötelező is. A science fiction írók életrajzában elég gyakran találkozunk egyetemek nevével, tudományos fokozatok emlegetésével, tudományos tevékenység leírásával.

Arthur C. Clarke életrajza ebből a szempontból egyáltalán nem kivételes.

Clarke 1917. december 16-án született Mine headben, Angliában, nagyanyja családi házában. Ifjúságát a farmon töltötte. Minden őse farmer, vagyis földművelő volt, és logikusnak látszott, hogy Arthur is az ő nyomdokaikba lép. Tízéves korában azonban egy csomó színes képet — valami cigarettareklámot — kapott apjától. A képek ősállatokat ábrázoltak. Az ajándék elbűvölte a fiút, meghatározta az életét. Kövületeket kezdett gyűjteni, bújta a régészeti könyveket, érdeklődését mindjobban lekötötte a tudomány. Ez idő tájt kerültek kezébe a tudományos-fantasztikus magazinok is. „A tudomány megdöbbentő tényei és a fantasztikus irodalom hihetetlen álmai egyszerre hatottak lelkére” — írja egyik biográfusa.

Iskolái elvégzése után, 1936-ban Londonba költözött. Ott találkozott A. M. Low professzorral, a Brit Bolygóközi Társaság elnökével. Elképzelhetjük, hogy milyen lehetett és mivel foglalkozhatott ez a jó nevű társaság azokban az években, amikor a rakétákat legfeljebb ünnepi tűzijátékokhoz használták. Clarke belépett a társaságba, és hamarosan egyik titkára lett. Eleinte kritikákat, cikkeket írt a tudományról és a tudományos-fantasztikus irodalomról kis, sokszorosított lapocskákba, majd megismerkedett Eric Frank Russellel, a kitűnő science fiction íróval és szerkesztővel, aki segítette megjelentetni írásait a „hivatásos” nyomtatott magazinokban.

Első két cikke azonnal feltűnést keltett.

A holnap emberének birodalma a Naprendszer meghódításának problémáiról szólt. A második cikkben (Már ma rakétát küldhetünk a Holdba) az űrhajózás gyakorlati lehetőségeit bizonyította. Clarke hivatásos íróvá vált és jó nevű ismeretterjesztővé. Közben titokban írni kezdte első regényét.

Életrajzírói megemlítik, hogy az egyre ismertebb és népszerűbb fiatalembert a legjobb szándékkal sem lehetett volna szerénynek mondani. Cikkeit Ego névvel jelezte, úgyhogy a beavatottak lassan Arthur Ego Clarke-nak kezdték nevezni. Pedig az önbizalom, ahogy később a tények bizonyították, jogosult volt.

A második világháború kitörésekor Clarke bevonult a légierőhöz, ott dolgozott, és csak 1946-ban szerelt le. Eleinte rádiótechnikus volt, később a radarral kísérletező tudósok mellé osztották be. Két év alatt mestere lett az elektronikus technikáknak. A cikkírást sem hagyta abba. Elsősorban a légierő szaklapjaiba írt. Többek között egy Földön kívüli közvetítő-állomások című tanulmányt.

Erre a tanulmányra 1962-ben A jövő körvonalaiban is, de a Hogyan veszítettem egymillió dollárt? című cikkben is visszatéri. A tanulmányban ugyanis azt javasolta, hogy három szinkron műholddal kell az egész Földre kiterjedő televízióadás problémáját megoldani. A szellemes és később mások által megvalósított ötletet természetesen nem szabadalmaztatta, és ezért — véleménye szerint — egymillió dollárt veszített, amikor a Telstar-rendszer megvalósult.

1946-ban megválasztották a Brit Bolygóközi Társaság elnökévé. Tíz év alatt sokat változott a világ és ez a Társaság is. A háborúban felbukkanó német rakéták azt bizonyították, hogy az űrhajózás ha nem is közeli, de elérhető távolságba került. Von Braun már a holdutazásról ábrándozott, miközben a V-1 és a V-2 Londont pusztította. Érdekes lehet, hogy a társaságba belépett Bemard Shaw is, aki éppen Clarke egyik tanulmányát olvasva lett az űrhajózás lelkes híve.

Ahogy a háború végeztével a nyomdai és kiadói viszonyok lassan helyreálltak Angliában, megindultak a science fiction magazinok is. Clarke első elbeszélése mégis egy amerikai lapban, az Astounding Science Fictionban jelent meg. Úgy látszott, hogy a fiatal íróra Don A. Stuart pontos technicizmusa és Olaf Stapleton időt és teret legyőző képzelőereje hatott. Gyors egymásutánban következtek a novellák, először az amerikai, majd az angol science fiction magazinokban. Mindemellett Clarke beiratkozott az egyetemre, és 1948-ban elvégezte a fizikai és az alkalmazott matematikai szakot.

Harmincegy éves volt ekkor. Novemberben, majdnem kilencévi munka után megjelent Az örök sötétség ellen című első regénye. Élete ettől kezdve sikert sikerre halmozó, szakadatlan és megfeszített munka.

Ismeretterjesztőként elsősorban az űrhajózás kérdéseivel, a Hold, a Mars, a Naprendszer megismerésével foglalkozott. Ilyen témájú művei azonban mindig többet adnak technikai vagy tudományos ismereteknél. Nemcsak azért, mert élvezetes formában, kimunkált stílusban ír, hanem azért is, mert közvetlen humora, száguldó fantáziája és gazdag gondolatvilága jelen van minden sorában. 1950-ben írta a Bolygóközi repülést, 1951-ben A világűr felfedezését, aztán az Űrhajó kihívását és a Hangok az égbőlt.