Arthur Clarke - A város és a csillagok

Ettől fogva minden a hosszú hanyatlás jegyében folyt le. A faj, amely azt remélte, hogy az egész Univerzum fölött uralkodni fog, most a sors különös iróniájából, még saját kicsiny világának jó részét is feladta, két elszigetelt kultúrára: Lysre és Diasparra szakadt — az élet e két oázisára egy sivatagban, amely éppoly áthidalatlanul elválasztotta őket egymástól, mint a csillagokat a köztük levő Világűr.

Callitrax itt szünetet tartott. Alvinnak, mint mindenki másnak a nagy gyülekezetben, úgy tűnt, mintha a történész egyenesen ráfüggesztené szemét, amely számukra még most is szinte hihetetlen dolgokat látott.

— Ennyit azokról a mesékről — folytatta Callitrax —, amelyekben írott történelmünk óta hittünk. Most meg kell mondanom nektek, hogy e mesék valótlanok — minden ízükben valótlanok —, olyannyira valótlanok, hogy még most sem tudjuk őket teljesen összeegyeztetni az igazsággal.

Várt, amíg felfogják szavainak értelmét. Majd lassan, óvatosan fogalmazva szavait, elmondta Lysnek és Diasparnak mindazt, amit Vanamonde elméjéből kihámoztak.

Még az sem volt igaz, hogy az Ember eljutott a csillagokba. Kicsiny birodalmát a Plútó és a Persephone keringési pályája határolta, mert a csillagok közti űr olyan akadálynak bizonyult, amelyen nem bírt túljutni. Egész civilizációja a Nap körüli térségre korlátozódott, s még igen fiatal volt, amikor a csillagok elértek hozzá.

Az Ember számára ez rendkívüli megrázkódtatással járt. Kudarcai ellenére sosem kételkedett abban, hogy egyszer meghódítja majd a Világűr mélységeit. És abban is hitt, hogy ha az Univerzumban akadnának is vele egyenlő értelmi képességekkel rendelkező fajok, nála magasabb rendűekre sehol sem fog találni. És most be kellett látnia, hogy mindkét meggyőződése hamis, hogy odakint a csillagokban az övénél sokkal magasabb értelmi képességű lények élnek. Az Ember előbb más fajok űrhajóival, majd e fajoktól kölcsönzött ismeretek alapján épített gépekkel évszázadokon át kutatta a Galaktikát. Mindenütt olyan kultúrákra talált, amelyeket megértett ugyan, de a versenyt nem vehette fel velük. Sőt itt-ott olyan értelmi képességekkel került szembe, amelyek az övéit, úgy látszott, hamarosan végképp meghaladják.

Ez hatalmas megrázkódtatás volt, de végül is a faj előnyére szolgált. Az Ember szomorúan, ám végtelenül bölcsebben tért vissza a Naprendszerbe, hogy eltöprengjen mindazon, amit megtudott. Elhatározta, hogy szembenéz a kihívással, s apránként oly tervet dolgozott ki, amely reményt nyújtott a jövőre.

Korábban elsősorban a természettudományok érdekelték az Embert. Most még fokozottabb érdeklődéssel a genetika és a lélektan felé fordult. Elhatározta, hogy bármily áron, de eljut fejlődésének csúcspontjára.

Ez a kísérlet évmilliókon keresztül a faj minden energiáját felemésztette. Mindez a fáradozás, áldozat és robotolás csupán néhány szóban jutott kifejezésre Gallitrax beszámolójában. De ez a tevékenység hozta meg az Embernek a legnagyobb diadalokat. Úrrá lett a betegségeken, örökké élhetett volna, ha úgy kívánja, s a telepátia meghódításával a lehető legszubtilisabb képességet rendelte alá akaratának.

Most már készen állt arra, hogy saját erőforrásaira támaszkodva merészkedjék ki a Galaktika hatalmas térségeibe. Ezúttal egyenlőként fog találkozni azokkal a fajokkal, amelyektől valaha elfordult. És az őt megillető szerepet játssza majd a Világegyetem történetében.

Mindezt meg is tette. A történelemnek ebből a talán leghosszabb korszakából eredtek a Birodalom legendái. Sok fajú Birodalom volt, de ez feledésbe ment abban a tragédiához túlságosan hatalmas méretű drámában, amelybe torkollt.

A Birodalom legalább egymillió évig állt fenn. Bizonyára szembe kellett néznie különféle válságokkal, sőt talán háborúkkal is, de mindez beleveszett abba a lendületbe, amellyel a nagy fajok az érettség felé közeledtek.

— Büszkék lehetünk arra a szerepre — folytatta Callitrax —, amelyet őseink e történetben játszottak. Még kultúrájuk csúcspontjára érve sem vesztették el kezdeményező képességüket. És jóllehet, itt inkább feltevésekről, mint bizonyosságokról van szó, de az kétségtelennek látszik, hogy azokat a kísérleteket, amelyek a Birodalom bukásához s egyben végső diadalához vezettek, az Ember sugalmazta és irányította.

Mindezek a kísérjetek a következő filozófiai szemléleten alapultak. Az Ember a többi fajokkal való érintkezés során felismerte, hogy minden egyes faj világképe a testalkatától és az érzékszerveitől függ. Azzal érvelt, hogy az Univerzum valódi arculatát, ha ez egyáltalán lehetséges, csakis az efféle fizikai korlátoktól mentes elme, tehát a tiszta szellemiség ragadhatja meg. Ezt a fölfogást a Föld ősi vallásai mind osztották, s bármilyen furcsának is látszik, tagadhatatlan, hogy a tudomány legfőbb célja ekkor egy racionális alapok nélküli eszme lett.

A természetes Univerzumban sehol se akadt testetlen értelem — de a Birodalom ennek megteremtését tűzte ki céljául. Mi sok egyébbel együtt, elfelejtettük azt a szakértelmet és tudást, amely ezt lehetővé tette. A Birodalom tudósai úrrá lettek a Természet erőin, a tér és az idő minden titkán. Elménk azoknak a rendkívül bonyolultan elrendezett agysejteknek mellékterméke, amelyeket az idegrendszer hálózata fog össze, őseink azonban egy olyan agyvelő megteremtésére törekedtek, amelynek összetevői nem anyagiak, hanem magába a térbe bepréselt mintázatok. Egy efféle agyvelő, ha ezt egyáltalán agyvelőnek lehet nevezni, a működéséhez elektromos vagy még magasabb rendű energiákat használna fel, s így teljesen felszabadulna az anyag zsarnoksága alól. Minden szerves értelemnél sokkal gyorsabban funkcionálna, mindaddig fennmaradna, amíg egyetlen ergnyi szabad energia van az Univerzumban, s képességeinek határai beláthatatlanok volnának. Ha egyszer létrejön, olyan potencialitásokat fejlesztene ki, amelyeket még a megteremtői se sejthetnének előre.

Az Ember — elsősorban a saját megújulása során szerzett tapasztalatokból kiindulva — azt javasolta, hogy kíséreljenek meg ilyen lényeket teremteni. E javaslat a legnagyobb kihívás volt, amellyel a Világegyetem értelmes teremtményeinek valaha is szembe kellett nézniük, de hosszú évszázadokig tartó vita után végül is elfogadták. Megvalósítására a Galaktika minden faja összefogott.

Az álmot több mint egymillió év választotta el a beteljesüléstől. Civilizációk születtek és hanyatlottak alá, hosszú korszakok fáradozásai bizonyultak újból és újból hiábavalónak, de a célt sose vesztették szem elől. Egy napon majd megismerjük a történelem, e legnagyobb, időtlen időkig tartó vállalkozásának teljes történetét. Egyelőre csak annyit tudunk, hogy végül is olyan katasztrófába torkollt, amely a Galaktikának csaknem a pusztulásához vezetett.

Ezt a korszakot Vanamonde nem hajlandó felidézni. Az Időnek egy keskeny szelvényébe nem tud vagy talán nem mer behatolni. E korszak kezdetén a Birodalom dicsőségének csúcspontján áll, s az elkövetkezendő siker reményében ég. A végén, mindössze néhány ezer évvel később, a Birodalom haláltusáját vívja, s már maguk a csillagok is olyan halaványak, mintha kiszívták volna erejüket. A Galaktikára a rettegés árnyéka terül, s e rettegés oka az „Őrült Elme” nevet viseli.

Hogy mi játszódott le ebben a Korszakban, azt nem nehéz felfednünk. Megteremtették a tiszta szellemiséget, de az vagy őrült volt, vagy pedig, ahogy ezt már forrásokból gyanítani lehet, kérlelhetetlenül ellenséges az anyaggal szemben. Évszázadokon át dúlt-rombolt a Világegyetemben, míg aztán olyan erőkkel, amelyeket még csak nem is sejtünk, úrrá lettek felette. Bármilyen fegyvert használt is e végszükségben a Birodalom, annyi bizonyos, hogy ezzel a csillagok minden erőforrását felélte. Ennek a viadalnak emlékeiből erednek a Támadókra vonatkozó legendák, bár nem valamennyi. Erre még hamarosan visszatérek.