Arthur Clarke - A város és a csillagok

Az Őrült Elmét nem lehetett elpusztítani, mert halhatatlan volt. Ezért a Galaktika széléig kergették, s ott egy számunkra felfoghatatlan módon bebörtönözték. Börtöne egy Fekete Nap néven ismert, különös, mesterséges csillag, mind a mai napig ott lakozik. De ha egyszer a Fekete Nap kihuny, újból szabad lesz. Hogy ez mikor következik be, nem tudjuk.

Callitrax elhallgatott, mintha gondolataiba merült volna, s nem is érzékelné, hogy az egész világ szeme rászegeződik. E hosszan tartó csendben Alvin végigpillantott a körülötte összezsúfolódott tömegen, szerette volna leolvasni arcukról, hogyan néznek szembe ezzel a kinyilatkoztatással, az ismeretlen veszéllyel, amely most felváltja a Támadók mítoszát. Polgártársai többségének arca szinte megmerevedett a hitetlenkedéstől, egyre küszködtek, hogy félretaszítsák a hamis múltat, bár a helyébe lépő, jóval különösebb valóságot még nem tudták elfogadni.

Callitrax most újból beszélni kezdett, nyugodtabb, fojtottabb hangon leírta a Birodalom utolsó napjait. Alvin — ahogy a kép kibontakozott előtte — úgy érezte, ez volt az a kor, amelyben élni szeretett volna. A kalandok kora, a nagyszerű, rettenthetetlen bátorság kora, a bátorságé, amely a katasztrófa mélypontján is diadalra tudta vinni az Embert.

— Jóllehet az Őrült Elme csaknem teljesen elpusztította a Galaktikát, a Birodalom erőforrásai még mindig hatalmasak voltak, harci szelleme pedig töretlen. A kísérletet csodálatraméltó bátorsággal tovább folytatta, igyekezett felkutatni a katasztrófát okozó hibát. Akkor persze sokan ellenezték a munkát, további katasztrófák fenyegetnek, jósolgatták, de nem hallgattak rájuk. Folytatták a terv végrehajtását, s ezúttal, a keservesen megszerzett tapasztalatok jóvoltából, sikerre is vitték.

Az ilyképp megszületett új faj potenciális értelmi képességeit még csak lemérni se lehetett. Ezzel szemben az elméje végletesen gyerekes volt. Nem tudjuk, hogy megteremtői ezt előre látták-e, de valószínűnek látszik, hogy elkerülhetetlennek tartották. Éretté válásához, felismerték, évmilliókra lesz szükség, s e folyamat meggyorsítására semmit se tehetnek. Vanamonde volt az első ilyen elme; másoknak is kell lenniük valahol a Galaktikában, de azt hisszük, csak kevesen lehetnek, mert Vanamonde sose találkozott egyetlen társával sem.

A tiszta szellemiség megteremtése a galaktikus civilizáció legnagyobb vívmánya volt, s ebben a munkában az Ember jelentős, talán vezető szerepet játszott. De itt nem a Földre gondolok, a Föld történelme csupán egy vékonyka szál az óriási kárpitban. Bolygónk, mivel kalandvágyó szellemét az idők folyamán újra és újra csaknem teljesen kimentette, elkerülhetetlenül, rendkívül konzervatív lett, s a végén szembe is helyezkedett azokkal a tudósokkal, akik Vanamonde-ot megteremtették. Annyi bizonyos, hogy az utolsó felvonásban semmiféle szerepet nem játszott.

A Birodalom ezzel végrehajtotta feladatát. E korszak emberei végigpillantottak a körülöttük levő csillagokon, amelyeket a kétségbeejtő veszély idején sorra kioltottak, s arra az elhatározásra jutottak, hogy a Világegyetemet átengedik Vanamonde-nak.

Itt olyan rejtéllyel állunk szemben, amelyet nem tudunk megoldani, mert Vanamonde ebben nem segíthet nekünk. Csupán annyit tudunk, hogy a Birodalom érintkezésbe lépett valami nagyon különössel és nagyon naggyal, túl a Kozmosz görbületén, az űr túlsó végén. Hogy ez mi volt, azt csak sejthetjük, de annyi bizonyos, hogy hívó szavában sürgetés és roppant ígéret rejlett. Őseink és a társfajok igen rövid idő alatt elindultak egy olyan útra, ahová a mi értelmünkkel nem tudjuk követni őket. Vanamonde gondolatai, úgy látszik, a Galaktikára korlátozódnak, de elméjén keresztül e nagy és rejtélyes kalandnak legalább a kezdetét megfigyelhettük, íme a rekonstruált képzet, most sok-sok millió évvel visszapillanthattok a múltba:

A Galaktika korábbi dicsőségének halvány képmása, lassan forgó kereke a semmiben függött. Egész hosszan nagy hasadékok tátongtak, amelyeket az Őrült Elme szaggatott ki, sebek, amelyeket az eljövendő korszakokban a sodródó csillagok fognak majd begyógyítani. De tovatűnt pompáját sose tudják újjáteremteni.

Az Ember arra készült, hogy elhagyja Világegyetemét, mint ahogy valaha régen elhagyta bolygóját. És nemcsak az ember, hanem az az ezer és ezer többi faj, amely a Birodalom megteremtésén vele együtt munkálkodott. Összegyűltek, itt a Galaktika peremén, ahol annak teljes szélessége választotta el őket attól a céltól, amelyet évmilliókig se fognak elérni.

A képzelet visszahőköl, akkora flottát gyűjtöttek itt össze. Zászlóshajói a Napok, legkisebb bárkái a bolygók voltak. Egy egész gömbhalmaz, valamennyi naprendszerével és élettől nyüzsgő világával állt készen rá, hogy átszelje a végtelent.

A hosszú tűzcsóva keresztülhasított a Világegyetem szívén, csillagról csillagra ugrott. Egyetlen pillanat alatt ezer nap hunyt ki, hogy betáplálja energiáját abba a roppant alakzatba, amely végigszáguldott a Galaktika tengelye mentén, s beleveszett a szakadékba… így hagyta el a Birodalom a Világegyetemünket, hogy másutt nézzen szembe a sorssal. Ha utódai, a tiszta szellemiségek egyszer eljutnak a teljes érettségig, talán majd visszatér. De ez a nap még nagyon-nagyon messze van.

Ez tehát a galaktikus civilizáció történetének legrövidebb, legvázlatosabb összefoglalása. A mi történetünk, amely számunkra olyan fontosnak látszik, mindössze egy kései és jelentéktelen epilógus, bár persze annyira bonyolult, hogy részleteit nem tudtuk kibogozni. Úgy látszik, számos idősebb s kevésbé kalandvágyó faj nem volt hajlandó elhagyni otthonát, s köztük találjuk a mi közvetlen őseinket is. A legtöbb faj az idők folyamán elkorcsosodott s immár kihalt, noha egyesek közülük talán még fennmaradtak. A mi világunk is épp csak hogy elkerülte ezt a sorsot. Az Átmeneti Évszázadokban — amelyek valójában évmilliókig tartottak — a múlt ködébe veszett, vagy szándékosan megsemmisítették emlékét. Az utóbbi, bár nehezen hihető, de a valószínűbb. Az Ember hosszú korszakokra babonás és mégis tudományos barbarizmusba süllyedt, s ez idő alatt eltorzította történelmét, hogy megszabaduljon a tehetetlenség és kudarc érzetétől. A Támadókra vonatkozó legendák merő agyszülemények, noha az Őrült Elme elleni kétségbeesett küzdelem bizonyára hozzájárult megszületésükhöz. Őseinket csakis a beteg lélek űzte vissza a Földre, és semmi más.

E felfedezés nyomán egy probléma különösképpen zavarba ejtett minket, lysieket. Shalmirane-ban sosem vívtak csatát, de Shalmirane mégis létezett, s létezik a mai napig. Mi több: a legnagyobb pusztító fegyverek közé tartozik, amelyeket valaha is készítettek.

Jó időbe telt, amíg e rejtélyt megoldottuk, de a válasz, mihelyt megtaláltuk, egyszerűnek bizonyult. A Földnek réges-régen volt egy hatalmas mellékbolygója, a Hold. Amikor az árapályok és a gravitáció közti huzakodás során a Hold végül is zuhanni kezdett, el kellett pusztítani. Shalmirane-t ebből a célból építették, s köréje szövődtek azok a legendák, amelyeket mindannyian ismertek.

Callitrax kissé szomorkásán mosolygott óriási hallgatóságára.

— Sok ilyen legenda akad, részben igaz, részben alaptalan, és sok olyan ellentmondást találunk a múltunkban, amelyeket eddig még nem sikerült feloldanunk. Ezek azonban inkább a pszichológusok, mint a történészek problémakörébe tartoznak. Még a Központi Kompjúter feljegyzéseiben sem lehet fenntartás nélkül megbíznunk. Világos bizonyítékokat találtunk rá, hogy valamikor, a távoli múltban meghamisították őket.