Arthur Clarke - A város és a csillagok

— Elkéstél — felelte. — Már itt van.

A Galaktika jó néhányszor megfordult tengelye körül, mióta Vanamonde öntudatra ébredt. Ezekre az első évmilliókra nemigen emlékezett, s a teremtményekre sem, akik akkoriban gondozták. De arra még mindig emlékezett, milyen magányosságot érzett, amikor elmentek, és ott hagyták őt egyedül a csillagok között. Az azóta elmúlt évmilliók során egyik Napról a másikra vándorolt, lassan fejlesztette és növelte képességeit. Egyszer arról álmodott, hogy megtalálta azokat, akik születésénél jelen voltak, s bár ez az álom már elhalványult, de végképp sose tűnt el tudatából.

Számtalan világon megtalálta a kipusztult élet hátrahagyott nyomait, ám értelmes lényeket csak egyszer fedezett fel — s a Fekete Napról rettegve menekült. De a Világegyetem végtelenül nagy, s még éppen csak hogy megkezdte felkutatását.

Noha a Galaktika térben és időben nagyon messze volt, a szívéből kirobbanó erő a fényéveken át hívogatta Vanamonde-ot. Ez az erő semmiképpen se hasonlított a csillagok sugárzásához, s olyan hirtelen bukkant fel tudatában, akár egy meteor csóvája a felhőtlen égbolton. Időn és téren át megindult feléje, létezésének legkésőbbi pillanata felé, s útközben levetkőzte magáról a múlt halott, változatlan mintázatát.

A hosszú s végtelenül bonyolult struktúrájú fémalakzatot nem értette, mert idegen volt számára, mint a fizikai világnak csaknem minden egyéb tárgya. Még mindig ott lengett körülötte az az erőtér, amely az Univerzumon át ide vonzotta, de ez most nem érdekelte. Óvatosan, a menekülni készülő vadállatok kifinomult idegrendszerével kinyúlt az után a két agy után, amelyet felfedezett.

És ekkor rájött, hogy hosszú kutatása, íme, véget ért.

Alvin vállon ragadta Hilvart, s hevesen megrázta, hogy visszarángassa a valóság világába.

— Mondd meg, mi van? — kérlelte. — Mit akarsz, mit csináljak?

Hilvar szeméből kihunyt az a távoli, töprengő tekintet.

— Még mindig nem értem — felelte —, de ijedségre nincs ok, ebben biztos vagyok. Bármi is ez, nem fog ártani nekünk. Egyszerűen csak… érdeklődik irántunk.

Alvin már éppen válaszolni készült, amikor oly érzés ragadta magával, amelyhez hasonlót még sosem tapasztalt. Testén zsibbasztó forróság áradt szét. Csupán néhány másodpercig tartott, de amikor megszűnt, Alvin többé nem volt pusztán önmaga. Valami beférkőzött az agyába, úgy borult rá, mint ahogy egy kör részben eltakar egy másikat. És tudatában volt annak is, hogy a mellette álló Hilvar agyát ugyanígy átfonja az a teremtmény, bármi legyen is, amely rájuk telepedett. Az érzés különös volt, de nem kellemetlen, s Alvinban most először villantotta fel az igazi telepátiának, annak a képességnek tudatát, amely az övéiben már annyira elkorcsosult, hogy csupán gépek irányítására lehetett használni.

Amikor Seranis próbált úrrá lenni az elméjén. Alvin rögtön fellázadt, de most ez ellen a betolakodó ellen nem harcolt. Hiábavaló lett volna, s amellett tudta, hogy ez a teremtmény, bármi legyen is, nem ellenséges szándékú. Elengedte magát, ellenállás nélkül tudomásul vette, hogy egy nála végtelenül nagyobb értelem vizsgálgatja az agyát. De ez a meggyőződése nem felelt meg teljesen a valóságnak.

Vanamonde azonnal felismerte, hogy az egyik értelem a másiknál rokonszenvezőbb, hozzáférhetőbb. Látta, hogy megjelenése mindkettőjüket ámulattal tölti el, s ez nagyon meglepte. Nehezére esett elhinni, hogy elfelejtették őt. Vanamonde számára a felejtés éppoly érthetetlen volt, mint a halandóság.

Az érintkezés nagy nehézséggel járt. az agyukban levő gondolati képek közül nem egy olyan különös volt számára, hogy alig tudta felismerni. A Támadókkal szembeni vissza-visszatérő félelem-mintázat zavarba ejtette s némi ijedtséggel töltötte el e felelem azokra az érzelmeire emlékeztette, amelyeket a Fekete Nap ébresztett benne.

De ezek a lények mit sem tudtak a Fekete Napról, s most Vanamonde agyában lassanként megformálódtak az ó kérdéseik.

— Mi vagy te?

Erre csak egyetlen választ tudott adni.

— Vanamonde vagyok.

Szünet állt be (milyen sokáig tart, amíg gondolataikat formába öntik), és aztán megismételték, a kérdést. Tehát a válaszát nem értették — ezt különösnek találta, hiszen ez a faj adott neki nevet, hogy születésének emlékei közt őrizgesse. Csak kevés emléket őrzött meg. s ezek is furcsa módon egyetlen időponttól kezdődtek, viszont egészen világosak voltak.

Megint apró gondolatok merültek fel küszködve tudatában.

— Hol vannak azok az emberek, akik a Hét Napot megteremtették? Mi lett velük?

Ezt nem tudta. Alig-alig hittek neki, s csalódottságuk élesen, világosan ívelt át azon a szakadékon, amely elméjüket az övétől elválasztotta. De türelmesek voltak, és ő szívesen segített volna nekik, hiszen ugyanazt keresték, mint ő, s ezek a lények töltötték el életében először a bajtársiasság érzetével.

Alvin nem hitte, hogy valaha is átélhet még ilyen különös élményt, mint ez a szótlan társalgás.

Nehezére esett tudomásul venni, hogy jóformán csak néző, mert még magának sem akarta bevallani, hogy Hilvar elméje bizonyos tekintetekben sokkal élesebb az övénél, így hát mi mást tehetett, csak várt és ámult, már-már elkábították, meghaladták értelmi képességeit az örvénylő gondolatok.

Aztán Hilvar sápadtan, kimerülten megszakította a beszélgetést, s barátja felé fordult.

— Alvin — szólalt meg fáradt hangon. — Ez különös. Ésszel fel nem foghatom.

Szavai némiképpen visszaadták Alvin önbizalmát. Arcáról, úgy látszik, leríttak érzelmei, mert Hilvar hirtelen, együttérzően elmosolyodott.

— Nem tudok rájönni, miféle lény ez a… Vanamonde. Óriási ismeretanyaggal rendelkezik, de intelligenciája igen csekély. Persze — tette hozzá — lehet, hogy a miénktől annyira eltérő fajta, hogy nem is érthetem meg. Mégsem hiszem, hogy ez volna a dolog magyarázata.

— De mit tudtál meg? — kérdezte Alvin kissé türelmetlenül. — Tud valamit a Hét Napról?

Hilvar gondolatai nagyon messze jártak.

— A Hét Napot — mondta szórakozottan — számos különféle faj hozta létre köztük a miénk is. Efféle tényeket közölni tudott velem, de a jelentőségüket, úgy látszik, nem érti. Azt hiszem, tudatában van, a Múltnak, anélkül hogy értelmezni tudná. Minden, ami történt, összekuszálódott az agyában.

Egy ideig elgondolkozva hallgatott, majd arca felderült.

— Nincs más hátra, valamiképpen le kell vinnünk Vanamonde-ot a Földre, hogy a filozófusaink tanulmányozhassák.

— Nem jár ez veszéllyel? — kérdezte Alvin.

— Nem — felelte Hilvar. s közben arra gondolt, mennyire nem jellemző ez a megjegyzés Alvinra. — Vanamonde barátságos lény. Sőt valójában, mondhatni, vonzódik hozzánk.

És most a gondolat, amely egész idő alatt Alvin tudatának peremén lebegett, hirtelen megvilágosodott.

Eszébe jutott Krif és mindazok az állatok, amelyek Hilvar barátainak bosszúságára vagy ijedtségére állandóan elrepkedtek, elkóboroltak. És a shalmirane-i felfedező út milyen régen volt ez! — zoológiai célja is felmerült emlékezetében.

Hilvar egy új, kedves játszótársat talált.

Milyen elképzelhetetlen lett volna ez a konferencia, tűnődött Jeserac, még néhány rövid nappal ezelőtt. Hat lysi látogató ült szemben a Tanácscsal a patkó alakú tárgyalóasztal nyitott végében elhelyezett asztal mellett. És nem a sors iróniája-e, hogy nem is olyan régen Alvin állt ugyanezen a helyen, meghallgatta a Tanács döntését, amely szerint Diaspart újból elzárják a világtól. Most pedig a világ teljes erővel rátört Diasparra — sőt nemcsak a világ, hanem az egész Univerzum.