Arthur Clarke - A város és a csillagok

A szenátorok még mindig hallgattak, várták, hogy folytassa mondanivalóját. Alvin tudta, hogy szemükön és fülükön keresztül számtalan lysi nézi és hallgatja őt láthatatlanul. Ő most Diaspar képviselője, s egész Lys aszerint ítéli meg, amit mond. Ez a nagy felelősség Alvint alázattal töltötte el. Összeszedte gondolatait, s aztán újból megszólalt.

Diasparról beszélt. Lefestette a várost, ahogy utoljára látta — amint álmodik a sivatag kebelén, s tornyai, mint megannyi rabul ejtett szivárvány, izzanak az égen. Emlékezete kincsestárából felidézte a régi poéták Diaspar dicsőítésére írt dalait, s beszélt arról a számtalan emberről, akik életüket a város szépítésének szentelték. Senki se volna képes, mondta nekik, kimeríteni a város kincseit, akármeddig él is, mindig találna valami újat. Majd hosszasan ecsetelt néhányat azok közül a csodák közül, amelyeket a diaspariak megteremtettek — igyekezett legalább felvillantani előttük azt a szépséget, amelyet a múlt művészei az emberek örök gyönyörűségére alkottak. És kissé szomorkásán eltűnődött azon, vajon igaz-e, hogy Diaspar zenéje az utolsó hang volt, amelyet a Föld a csillagokba sugárzott.

Végighallgatták, nem szakították félbe, nem tettek fel kérdéseket. Amikor befejezte mondanivalóját, már nagyon későre járt, s Alvin nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen fáradtnak érezte volna magát. A hosszú nap feszültségei és izgalmai megviselték, így aztán egyszerre csak elaludt.

Amikor felébredt, ismeretlen szobában találta magát, s jónéhány percbe telt, amíg rájött, hogy nem Diasparban van. Ahogy tudata lassanként megvilágosodott, úgy növekedett körülötte a fény, mígnem a már átlátszó falakon beáradó reggeli nap lágy, hűvös ragyogásában fürdött. Álmosan, félig öntudatlanul feküdt, felidézte a tegnap eseményeit, s eltöprengett, vajon milyen erőket hozott mozgásba.

Az egyik fal halk, muzsikáló hangon redőkbe gyűrődött, de olyan bonyolult módon, hogy a szem nem is tudta követni. A kialakult nyíláson Hilvar lépett be, s félig mulatva, félig aggodalmasan nézett Alvinra.

— Most hogy felébredtél, Alvin — szólt —, talán végre megmondod nekem, mire készülsz, s hogy miképpen sikerült idejönnöd. A szenátorok épp most készülődnek, hogy megnézzék a földalattit, nem értik, hogyan tudtál visszajönni rajta. Tényleg azon jöttél?

Alvin kiugrott az ágyból, és egy nagyot nyújtózott.

— Talán jobb lesz, ha utánuk megyünk — mondta. — Nem szeretném, ha vesztegetnék az idejüket. Ami pedig a kérdésedet illeti, hamarosan megmutatom neked a választ rá.

Már csaknem a tónál voltak, amikor utolérték a három szenátort, s mindkét részről kissé feszélyezetten üdvözölték egymást. A Vizsgáló Bizottság látta, hogy Alvin tudja, hová mennek, s ez a váratlan találkozás szemmel láthatóan némileg zavarba ejtette őket

— Attól tartok, tegnap este félrevezettelek benneteket — szólt vidáman Alvin. — Nem a régi útvonalon jöttem Lysbe, s így az a próbálkozásotok, hogy lezárjátok, kárba veszett fáradság volt. Egyébként a diaspari Tanács is lezárta az ottani végénél, hasonlóképp sikertelenül.

A szenátorok arcán mélységes zavar tükröződött, ahogy agyuk egymás után számba vette a rejtély lehetséges megoldásait.

— Hát akkor hogyan jöttél ide? — Kérdezte a vezetőjük. Aztán hirtelen a megértés fénye csillant fel szemében, s Alvin tudta, hogy sejti már az igazságot. Azon tűnődött, vajon felfogta-e azt az agyában megformált parancsot, amelyet épp e pillanatban repített át a hegyeken. De nem szólt semmit, csak szótlanul az északi égre mutatott.

Olyan sebesen, hogy a szem nem is tudta követni, egy ezüstös fénynyelv ívelt át a hegyek fölött, mérföldnyi hosszú izzó nyomot hagyva maga mögött. Húszezer lábnyira Lys fölött megállt. Nem lassított, nem fékezte roppant sebességét. Egyik pillanatról a másikra megtorpant, úgyhogy a szem, amely követte reptet, még továbbsiklott az égbolt egynegyedén, s az agy csak ekkor tudta megállítani. Az egekből hatalmas mennydörgés csapott le, az űrhajó futásának hevességétől összenyomott, szétzúzott levegő hangja. Nem sokkal később az űrhajó száz méterre tőlük, a napfényben tündökölve, leszállt a domboldalon.

Nehéz lett volna megmondani, ki volt közülük legjobban meglepve, de először Alvin tért magához. Ahogy az űrhajó felé mentek, — szinte futottak — Alvin azon tűnődött, hogy az vajon máskor is így, meteor módjára rohan-e. Ez a gondolat nyugtalanító volt, noha Alvin az első utazása alkalmával semmiféle mozgást nem érzékelt. Ennél azonban jóval rejtélyesebb volt az a körülmény, hogy ez a most ragyogó teremtmény vaskemény sziklák vastag rétege alatt rejtőzött, s amikor kitört a sivatagból, a földtakaró maradványait még mindig magán hordozta. Alvin csak akkor értette meg, mi történt, amikor az űrhajóhoz érve megtapogatta törzsét, s menten megégette ujjait. A far közelében még mindig látni lehetett a föld nyomait, de immár lávába összeforrva. Minden egyéb lepörkölődött róla, fedetlen hagyta a makacs vázat, amelyen se idő, se semmilyen természeti erő nem bírt kifogni.

Alvin, Hilvarral az oldalán, megállt a nyitott ajtóban, és visszanézett a szótlan szenátorokra. Azon tűnődött, mi jár a fejükben — sőt valójában mi jár egész Lys fejében. Arckifejezésükből szinte úgy látszott, már nem is igen tudnak gondolkozni…

— Shalmirane-ba megyek — mondta Alvin —, s körülbelül egy óra múlva visszatérek Airlee-be. De ez csupán a kezdet, s távollétem ideje alatt szeretném, ha elgondolkoznátok valamin.

Ez ugyanis nem olyasfajta közönséges repülőgép, mint amilyenen az emberek egykor a Föld fölött utaztak. Ez űrhajó, s hozzá a leggyorsabbak közül való, amelyeket valaha készítettek. Ha tudni kívánjátok, hol találtam, a választ Diasparban kapjátok meg. De ehhez oda kell mennetek, mert Diaspar sosem fog eljönni hozzátok.

Hilvarhoz fordult, s az ajtóra mutatott. Hilvar csak egy pillanatig habozott, még egyszer Visszanézett a környező jól ismert tájra. Aztán belépett a zsilipkamrába.

A szenátorok figyelték az űrhajót, amely most, mivel csak egészen rövid utat kellett megtennie, méltóságteljes lassúsággal tűnt el a déli szemhatáron. Aztán az őszülő hajú fiatalember, aki a csoportot vezette, filozofikusan vállat vont, s az egyik társához fordult.

— Te mindig szembeálltál velünk, akik változásokat kívántunk — mondta —, s eddig mindig te maradtál felül. De szerintem a jövő nem fogja sem a te csoportodat, sem az enyémet igazolni. Lys és Diaspar egy korszak végéhez ért, s nekünk ezt a körülményt ki kell aknáznunk.

— Attól tartok, igazad van — hangzott a komor válasz. — Válságba jutottunk, s Alvin tudta, mit beszél, amikor azt mondta nekünk, hogy menjünk el Diasparba. Most már tudnak ott rólunk, s így a titkolózásnak nincs többé értelme. Azt hiszem, legokosabb, ha érintkezésbe lépünk unokatestvéreinkkel, talán most már szívesebben együttműködnek velünk.

— De hisz a földalattit mindkét végén lezártuk!

— Mi a mienket megnyithatjuk, és akkor Diaspar is hamarosan követi példánkat.

A szenátorok — az Airlee-ben levők és azok, akik Lys egész szélességében szétszóródva hallgatták e beszélgetést — fontolgatták a javaslatot, s az nem nagyon tetszett nekik. De nem láttak más lehetőséget.

A mag, amelyet Alvin elvetett, korábban kezdett gyökeret ereszteni, mint ahogy ezt jogosan elvárhatta volna.