Arthur Clarke - A város és a csillagok

– Így hát a Mester csaló volt?

— Nem. Korántsem ilyen egyszerű a dolog. Ha csupán csaló lett volna és semmi más, akkor nem érhetett volna el ilyen sikert, s a mozgalma sem maradhatott volna fenn ilyen sokáig. Jó ember volt, s tanaiban sok igazság és bölcsesség rejlett. Egy idő után maga is hitt a csodáiban, de tudta, hogy van egy tanú, aki megcáfolhatja azokat. A robot minden titkát ismerte, szószólója és társa volt, ám ha valaki egyszer túl alaposan kifaggatja, megdönthette volna Mesterének hatalmát. Ezért megparancsolta neki, ne tárja fel emlékeit a Világegyetem utolsó napjáig, amikor eljönnek a Nagyok. Nehéz elhinni, hogy egy és ugyanazon emberben a csalárdságnak és az őszinteségnek ilyen vegyüléke létezzen, de mégis ez a valóság.

Alvin eltűnődött, vajon mit érezhet a robot most, hogy kiszabadult az ősi rabságból. Bizonyára eléggé bonyolult gép, s így tudja, hogy neheztelés amit érez. Lehet, hogy haragszik a Mesterre, amiért szolgaságban tartotta, s ugyanígy haragszik Alvinra és a Központi Kompjúterre is, amiért ilyen fortélyosan visszaadták épelméjűségét.

A Központi Kompjúter megszüntette a csendövezetet, titkolózásra nem volt többé szükség. A pillanat, amelyre Alvin várt, végre eljött. A robothoz fordult, és feltette neki azt a kérdést, amely — mióta a Mester mondájáról hallott állandóan kísértette.

És a robot válaszolt.

Jeserac és a rendbiztosok türelmesen várakoztak, mígnem Alvin csatlakozott hozzájuk. Mielőtt megindultak a folyosón, a rámpa tetejéről visszapillantott a teremre, s az illúzió most még tökéletesebb volt, mint annak előtte bármikor. Lábai alatt egy halott város feküdt, különös fehér épületekkel, oly erős fényben fehérlett, amelyet nem emberi szemnek szántak. Halott volt, hiszen sohasem élt, s mégis akkora energiák lüktettek benne, amelyekhez hasonlók szerves anyagban sosem gerjedtek. Ezek a néma masinák a világ végéig itt állnak majd, örökkön-örökké azok a gondolatok járnak az agyukban, amelyeket az emberi lángelme valamikor réges-rég beléjük plántált.

Jeserac a Tanácsterembe menet megpróbálta kikérdezni Alvint a Központi Kompjúterrel folytatott beszélgetéséről, de eredménytelenül.

Ez Alvin részéről nem egyszerű titkolózás volt. Még túlságosan elevenen élt benne a látottak feletti ámulat, túlságosan mámorossá tette a siker, s így nem bírt összefüggő választ adni. Jeseracnak minden türelmére szüksége volt, remélte, hogy Alvin hamarosan felocsúdik révületéből.

A Diaspar utcáira terülő fény a gépváros ragyogásához képest halványnak, sápadtnak látszott. De Alvin nem is igen figyelt semmire, ügyet se vetett a mellette elsuhanó ismerős szép tornyokra, sem polgártársainak kíváncsi pillantásaira. Furcsa, gondolta magában, hogy minden, ami történt vele, íme, ide vezetett. Mióta Khedronnal találkozott, az események szinte automatikusan egy előre elrendelt cél felé hajtották. Útjának minden egyes szakaszában — a monitoroknál, Lysben, Shalmirane-ban — vakon félrefordulhatott volna, de valami mindig továbbkergette. Vajon ura-e saját sorsának, vagy tán a Végzet kiválasztott kedvence? Talán az egész csupán a valószínűségeknek, a véletlen törvényeinek játéka. Bárki rátalálhatott volna az útra, amelyet bejárt, s az elmúlt évmilliókban bizonyára számtalanszor előfordult, hogy mások is eljutottak csaknem odáig, mint ő. Mi történt például a korábbi Kiválasztottakkal? Talán csak ő az első, aki szerencsével járt.

Alvin visszafelé menet egyre szorosabb és szorosabb kapcsolatot teremtett a hosszú fogságából kiszabadított robottal. Az már korábban is felfogta gondolatait, de Alvin eddig sohasem tudta, engedelmeskedni fog-e a kapott parancsoknak. Most ez a bizonytalanság megszűnt, ugyanúgy beszélhetett vele, akár egy emberrel, bár, miután nem voltak egyedül, arra utasította a robotot, hogy ne szólaljon meg, hanem olyan egyszerű gondolati képeket használjon, amelyeket ő megérthet. Néha fájlalta, hogy a robotok telepatikus úton szabadon tudnak beszélni egymással, az emberek viszont nem — kivéve a lysieket. Diaspar ezt a képességet is elvesztette, vagy szántszándékkal félrelökte.

A Tanácsterem előszobájában várakozva, tovább folytatta ezt a néma és kissé egyoldalú beszélgetést. Önkéntelenül is összehasonlította jelenlegi helyzetét a lysivel, amikor Seranis és társai rá akarták kényszeríteni akaratukat. Remélte, hogy ilyen konfliktusra itt nem kerül sor, de ha mégis, akkor most sokkal felkészültebben néz elébe.

Csak egyetlen pillantást kellett vetnie a tanácstagok arcára, s máris leolvasta róluk döntésüket. Se meglepetést, se különösebb csalódást nem érzett, s mialatt az Elnök összegezte a vizsgálat eredményét, Alvin arcán se tükröződött olyasfajta érzelem, amit a tanácstagok vártak volna.

— Alvin — kezdte az Elnök —, nagyon alaposan megfontoltuk a helyzetet, amelyet felfedezésed teremtett, s a következő egyhangú határozatot hoztuk. Mivel nem óhajtunk változtatni életmódunkon, s mivel sok millió év alatt csupán egyszer születik olyasvalaki, aki el akarja hagyni Diaspart, még ha meg is van rá a mód, ezért a Lysbe vezető alagútrendszer felesleges, sőt esetleg veszélyes is. A mozgóutak bejáratát tehát lezártuk.

Mi több: mivel elképzelhető, hogy a várost más utakon is el lehet hagyni, ezért megvizsgáljuk a Monitor memóriaegységeit. Ez a vizsgálat már folyik.

Megfontoltuk, milyen lépéseket tegyünk, ha erre egyáltalán szükség van, veled kapcsolatban. Úgy éreztük, hogy fiatalságodra és származásodnak különös körülményeire való tekintettel, a tetteid nem kifogásolhatók. Sőt azzal, hogy felfedtél egy olyan esetleges veszélyt, amely életmódunkat fenyegetheti, szolgálatot tettél a városnak, s ezért elismerésünket fejezzük ki.

Mindenfelől helyeslő mormogás hallatszott, s a tanácstagok arca elégedettséget tükrözött. Gyorsan elintéztek egy nehéz szituációt, elkerülték, hogy meg kelljen róniuk Alvint, s most távozhatnak azzal az érzéssel eltelve, hogy ők, Diaspar legfőbb polgárai megtették kötelességüket. Ha a szerencse melléjük szegődik, évszázadok múlhatnak el, míg ilyesmire újból sor kerül.

Az Elnök várakozóan nézett Alvinra. Talán azt remélte, hogy viszonzásképpen ő is kifejezi majd elismerését a Tanács iránt, amiért ilyen könnyen futni hagyta. De csalódott.

— Szabad egy kérdést feltennem? — szólt udvariasan Alvin.

— Hogyne.

— A Központi Kompjúter, felteszem, helyesli eljárásotokat?

Normális körülmények között szemtelenség lett volna ilyesmit kérdezni. A Tanácsnak nem volt kötelessége megokolni döntését, magyarázatot adni rá. De Alvint a Központi Kompjúter valamiféle különös okból bizalmába fogadta, s így kivételezett helyzetben volt.

Kérdése némi zavarodottságot okozott, s az Elnök vonakodva válaszolt.

— Természetesen megtárgyaltuk a dolgot a Központi Kompjúterrel. Azt mondta, döntsünk legjobb belátásunk szerint.

Alvin pontosan ezt a választ várta. A Központi Kompjúter ugyanazokban a percekben tárgyalt a Tanáccsal, amikor vele beszélt — sőt ugyanazokban a percekben, amikor Diaspar milliónyi egyéb ügyével is foglalkozott. Tudta, ugyanúgy mint Alvin, hogy bármilyen határozatot hoz is a Tanács, ennek nincs jelentősége. A jövő feletti uralom kicsúszott a Tanács kezei közül, épp abban a pillanatban, amikor boldog tudatlanságában úgy érezte, hogy szerencsésen megbirkózott a valósággal.

Alvin, ahogy elnézte ezeket az ostoba öregembereket, akik Diaspar kormányzóinak képzelték magukat, nem érzett fensőbbséget, nem fogta el őt a közelgő diadal édes érzete. Látta a város igazi kormányzóját, beszélt vele ragyogó, rejtett világának komoly csendjében. Ez a találkozás szinte teljesen kiégette lelkéből az önteltséget, de azért maradt még belőle valami a végső, minden eddigit felülmúló vállalkozáshoz.