Arthur Clarke - A város és a csillagok

A gép, amely előtt megállt, kisebb volt társai többségénél, de Alvin mégis úgy érezte, eltörpül mellette. Hosszú vízszintes vonalainak öt sora lelapuló állathoz tette hasonlatossá, s Alvin, ahogy a saját robotjára nézett, nehezen tudta elhinni, hogy mindkettő egy és ugyanannak a fejlődésnek eredménye, s mindkettőt ugyanazzal a névvel illetik.

Mintegy háromlábnyira a padlótól a gépet egész hosszában egy széles, átlátszó lemez borította. Alvin odaszorította homlokát a sima, furcsamód meleg anyagra, és bekémlelt a gép belsejébe. Eleinte semmit se látott, de aztán leárnyékolta szemét, s ekkor ezer és ezer halvány, fénypontot pillantott meg odabent, a semmiben függve. Egy háromdimenziós rácssorozaton helyezkedtek el egymás mögött, olyan különös és titokzatos alakzatban, mint amilyen a csillagok képe lehetett az ősember szemében. Bár hosszú percekig nézegette őket, anélkül hogy az idő múlásának tudatában lett volna, a fényes pontok egyetlenegyszer sem változtatták helyüket, ragyogásuk nem csökkent.

Ha a saját agyába nézhetne, gondolta Alvin, abban se bírna többet felfedezni. A gép élettelennek, mozdulatlannak látszik, mert ő nem tud olvasni gondolataiban.

Most először derengett föl benne, milyen energiák és erők biztosítják a város fennmaradását. Egész életében szó nélkül tudomásul vette azokat a csodálatos szintetizátorokat, amelyek az évmilliók során megszakítás nélkül kielégítenek Diaspar minden szükségletét. Ezerszer is látta a teremtésnek ezt az aktusát, de csak ritkán gondolt arra, hogy a létrejött dolgok prototípusainak is létezniük kell valahol.

Az emberi elme is képes figyelmét egy ideig egyetlen gondolatra összpontosítani, de azok a sokkalta nagyobb agyak, amelyek a Központi Kompjúternek csupán részeit alkotják, a legbonyolultabb eszméket is meg tudják ragadni, hogy aztán mindörökre megőrizzék őket. Minden megteremtett dolog mintázata ott rejtőzik befagyasztva ezekben az örökkévaló elmékben, csak az emberi akarat érintésére vár, hogy valósággá váljon.

A világ az órák végtelen folyamatában hatalmas utat tett meg azóta, hogy az első barlanglakó a makacs kőből türelmesen kifejtette a maga nyílhegyét és kését…

Alvin várt, nem akart addig megszólalni, amíg nem kapja további tanúbizonyságát annak, hogy jelenlétét tudomásul vették. Vajon, tűnődött, honnan tudhatja a Központi Kompjúter, hogy itt van, mivel látja és hallja őt. Hol vannak az érzékszervei, hol az a rács, ernyő vagy szenvtelen kristályszem, amellyel a robotok a környező világról általában tudomást szereznek?

— Mondd el, mi járatban vagy — szólalt meg közvetlenül mellette a csendes hang. Különös volt, hogy ez a roppant kiterjedésű szerkezet ilyen halk hangon foglalja össze gondolatait. Aztán Alvin rájött, hogy csupán hízeleg hiúságának: a Központi Kompjúter agyának talán mindössze egy milliomod része foglalkozik vele. Idejövetele csak egyike annak a számtalan eseménynek, amelyre a Kompjúter — miközben Diaspar felett őrködik — a figyelmét fordítja.

Nem könnyű egy olyan „lényhez” beszélni, aki az ember körül az egész teret betölti. Alvin úgy érezte, szavai, alighogy kiejti őket, elhalnak a puszta levegőben.

— Mi vagyok én?

Ha ezt valamelyik diaspari információs géptől kérdezte volna, most előre tudná, milyen választ fog kapni. Valójában már gyakran meg is kérdezte a gépeket, s mindig ezt a választ kapta: „Ember vagy.” — De most egy sokkal magasabb rendű értelemmel van dolga, s így a kínos szemantikai pontosságra semmi szükség. A Központi Kompjúter úgyis tudja, mire gondol, bár ez még nem jelenti, hogy válaszolni fog.

A válasz pontosan az volt, amitől Alvin tartott.

— Nem tudok felelni a kérdésedre. Ha megválaszolnám, ezzel felfedném s így meghiúsítanám építőim szándékait.

— Tehát a szerepemet már a város építésekor eltervezték?

— Ez minden emberre érvényes.

E válaszra Alvin elgondolkozott. Való igaz, Diaspar emberi lakóit ugyanolyan gondosan megtervezték, mint a gépeit. Az a tény, hogy ő Kiválasztott, ritkaságot jelent ugyan, de erények nem járnak szükségképpen együtt vele.

Megértette, hogy eredetének rejtelméről semmi többet nem tud kipuhatolni. Hiábavaló volna megpróbálni, rászedni ezt a hatalmas értelmet, vagy azt remélni, hogy olyan felvilágosítással fog szolgálni, amelynek elhallgatására kapott parancsot. Alvin nem érzett túl nagy csalódást, az igazság egy szikrája máris felvillant előtte, s különben se ez volt látogatásának fő célja.

A Lysből magával hozott robotra pillantott, s azon tűnődött, hogyan hajtsa végre szándékát. A robot, ha rájön, mit tervez, esetleg vadul fog rá reagálni, így hát lényeges, hogy ne hallhassa, mit szándékozik a Központi Kompjúternek mondani.

— Tudsz csendövezetet teremteni? — kérdezte.

Azonnal megérezte maga körül a félreérthetetlen „halálos” csendet, a hangok tökéletes elnémulását, amely az emberre egy ilyen övezetben rátelepszik. A Kompjúter furcsamód színtelen és baljós hangon szólalt meg: — Most senki se hallhat minket. Mondd el, mit akarsz.

Alvin a robotra pillantott — az meg se moccant. Talán nem gyanított semmit, s tán merő tévedés volt azt képzelni, hogy neki is megvannak a maga tervei. Lehet, hogy hűséges és megbízható szolgaként követte őt Diasparba, s ha ez így van, akkor most ő, Alvin nagyon is csúnya trükkre készül.

— Bizonyára tudsz róla, hogyan találkoztam ezzel a robottal — kezdte. — Igen értékes ismereteinek kell lennie a múltról, azokról az időkről, amikor ez a város mostani állapotában még nem létezett. Talán még a Földön kívüli világokról is tudna nekünk egyet s mást mondani, hiszen mindenhova elkísérte a Mestert. Beszédáramkörei azonban sajnos le vannak zárva. Nem tudom, milyen hatékonyan, de mindenesetre arra kérlek, szabadítsd fel őket.

Hangja tompa, élettelen volt, mivel a csendövezet minden szót elnyelt, mielőtt visszhangja támadhatott volna. Alvin a láthatatlan és rezzenetlen ürességben várta, hogy teljesítik-e vagy elutasítják a kérését.

— Kívánságod két problémát rejt magában. Az egyik erkölcsi, a másik technikai. A robotot úgy tervezték meg, hogy egy bizonyos ember parancsainak engedelmeskedjék. Milyen jogon hatálytalaníthatnám ezt, még ha tudnám is?

E kérdést Alvin előre látta, s többféle válasszal is felkészült rá.

— Nem ismerjük a Mester tilalmának pontos tartalmát — válaszolta. — Ha beszélni tudsz a robottal, talán meggyőzheted, hogy azok a körülmények, amelyek között a tilalmat elrendelték, időközben megváltoztak.

Ez az érvelés persze kézenfekvő volt. Alvin maga is megpróbálkozott már vele, de eredménytelenül, most azonban azt remélte, hogy a Központi Kompjúter a maga sokkalta nagyobb szellemi erőforrásaival talán elérheti, ami neki nem sikerült.

— Ez az áramkörök lezárásának jellegétől függ — hangzott a válasz. — Lehet olyan zárlatot létesíteni, amely, ha hozzányúlunk, eltörli a memóriasejtek tartalmát. Nem hiszem azonban, hogy a Mesternek ilyesmihez megvolt a kellő szakértelme, mivel ez elég speciális technikát igényel. Megkérdezem a gépedet, hogy felállítottak-e kitörlő áramköröket is a memóriaegységeiben.

— De mi történik — kérdezte hirtelen ijedten Alvin —, ha e puszta kérdésre máris kitörli az emlékeit?

— Ezt el lehet kerülni. Megvan rá a szokványos eljárási mód, s én ezt fogom követni. Másodlagos utasításokat adok a gépnek, azt mondom neki, hogy ez esetben ne vegye figyelembe a kérdésemet, így aztán könnyűszerrel belegabalyíthatom egy logikai paradoxonba, úgyhogy akár válaszol nekem, akár semmit se mond, mindenképpen kénytelen megszegni az utasításokat. Ilyen esetekben a robotok mind egy és ugyanazon a módon járnak el, a saját védelmük érdekében. Eltörlik a bemenő áramköreik tartalmát, mintha semmiféle kérdést nem kaptak volna.