Arthur Clarke - A város és a csillagok

S mihelyt ezt tudomásul vette, túl is tette magát a hiábavaló sajnálkozáson.

Alvin szinte ügyet sem vetett polgártársai kíváncsi vagy elborzadt arcára, ahogy kíséretével végigment az ismerős utcákon. Felhasználandó érveit sorolta fel magában, igyekezett mondanivalóját a számára legkedvezőbb formába önteni. Időnként nyugtatta magát, hogy egyáltalán nincs megijedve, hogy továbbra is ura a helyzetnek.

Csak néhány percig vártak az előcsarnokban, de ez az idő is elég hosszú volt ahhoz, hogy Alvin eltűnődjön, ha nem fél, miért remeg mégis a lába. Életében csak egyszer érezte így magát, amikor Lysben minden erejét megfeszítve, felkapaszkodott annak a távoli dombnak az utolsó emelkedőjén, ahol aztán Hilvar megmutatta neki a vízesést, s a tetejéről meglátták azt a felvillanó fényt, amely Shalmirane-ba csalogatta őket. Vajon, kérdezte magától, mit csinál most Hilvar, fognak-e még valaha is találkozni? Hirtelen nagyon fontosnak érezte, hogy még lássák egymást.

A nagy ajtók kitárultak, s Alvin, Jeserac nyomában, belépett a tanácsterembe. A húsz tanácstag már ott ült a sarló alakú asztal körül, s Alvin hízelgőnek tartotta magára nézve, hogy egyetlen hely sem maradt üresen. Valószínűleg évszázadok óta ez volt az első eset, hogy az egész Tanács egybegyűlt, senki se maradt távol. A Tanács csak nagy ritkán ülésezett, s ezek az ülések is rendszerint teljesen formálisak voltak, hisz minden közönséges ügyet néhány videofonhívással intéztek el, vagy szükség esetén az elnök a Központi Kompjúterrel tárgyalt.

A tanácstagok jó részét Alvin látásból ismerte, s e sok ismerős arc látványa megnyugtatta. Jeserachoz hasonlóan ők sem látszottak barátságtalannak — csak aggodalmasnak és zavarodottnak. Végül is valamennyien jóindulatú emberek voltak. Lehet, hogy most bosszankodnak, amiért kiderült, hogy valamiben tévedtek, de azért Alvin nem hitte, hogy neheztelnének rá. Valaha régen ez elhamarkodott feltevés lett volna, ám az emberi természet bizonyos szempontokból időközben tökéletesedett.

Igazságos kihallgatásnak vetik majd alá, bár, hogy mit gondolnak, ez tulajdonképpen nem is túl fontos. Nem a Tanács fog felette ítélkezni, hanem a Központi Kompjúter.

Minden formalitást mellőztek. Az Elnök megnyitotta az ülést, s aztán Alvinhoz fordult.

Alvin — mondta barátságosan —, szeretnénk, ha elmondanád, mi történt azóta, hogy eltűntél, a tíz nap alatt, amíg távol voltál.

Az „eltűntél” szó használata, gondolta Alvin, igen árulkodó. A Tanács még most is vonakodik tudomásul venni, hogy elhagyta Diaspart. Vajon, tűnődött, tudják-e, hogy idegenek vannak a városban? Nem tartotta valószínűnek. Mert akkor sokkal inkább meg volnának ijedve.

Világosan, hatásvadászat nélkül mondta el történetét, úgyis elég furcsa és hihetetlen számukra, díszítőelemekre nincs hát szükség. Csak egyetlen pontban tért el a szigorú igazságtól, azt ugyanis nem mondta el, hogyan szökött meg Lysből. Mert nagyon is valószínűnek látszott, hogy újból ehhez a módszerhez kell majd folyamodnia.

Érdekes volt megfigyelnie, elbeszélése során miként változik a tanácstagok magatartása. Kezdetben szkeptikusak voltak, vonakodtak tudomásul venni, hogy valaki tagadja mindazt, amiben hisznek, szembeszegül legmegrögzöttebb előítéleteikkel. Amikor Alvin elmondta nekik, milyen szenvedélyes vágyat érzett, hogy megismerje a városon túli világot, beszámolt arról az irracionális meggyőződéséről, hogy ilyen világ igenis létezik, úgy bámultak rá, mint valamilyen különös, érthetetlen lényre. És számukra Alvin az is volt. De végül kénytelenek voltak elismerni, hogy Alvinnak igaza volt, s hogy ők tévedtek. Ahogy tovább mondta történetét, lassanként minden kétségük eloszlott. Bizonyára nem tetszett nekik, amit mondott, de az igazságát többé nem tagadhatták. Ha mégis kísértést éreztek volna erre, csak rá kellett nézniük Alvin néma társára.

Történetének csupán egyetlen mozzanata keltett bennük méltatlankodást, ám akkor se vele szemben lettek ingerültek. Amikor ugyanis Alvin elmondta, milyen eltökélten igyekszik Lys elkerülni, hogy Diaspar megfertőzze, s hogy milyen lépéseket tesz Seranis e katasztrófa elkerülésére, a teremben mindenfelől bosszús moraj hangzott fel. A város büszke volt kultúrájára, s nem ok nélkül. Hogy bárki alacsonyabb rendűnek tekintse őket, ezt a tanácstagok felháborítónak tartották.

Alvin óvakodott attól, hogy bárkit megbotránkoztasson — meg akarta nyerni, amennyire csak lehet, a Tanács jóindulatát. Mindvégig igyekezett azt a benyomást kelteni, hogy semmi rosszat nem látott abban, amit tett, s hogy felfedezéseiért inkább dicséretet, semmint megrovást vár. Jobb taktikához nem is folyamodhatott volna, mert ezzel bírálóinak zömét eleve lefegyverezte. Emellett e taktikának megvolt az a — noha szándéktalan — eredménye is, hogy ezzel minden vétket az eltűnt Khedronra hárított. Hallgatói arra a meggyőződésre jutottak, hogy ő maga fiatalsága miatt még nem tudhatta, milyen veszélyes dolgot művel. A Mókamesternek azonban tudnia kellett volna, s így az ő eljárására nincs mentség. Akkor még nem sejtették, hogy maga Khedron is teljesen egyetértett velük.

Jeserac mint Alvin tanítója szintén kiérdemelt néminemű megrovást, s a tanácstagok egy része időnként rosszalló pillantásokkal méregette. Nem sokat törődött vele, pedig nagyon jól tudta, mit gondolnak. De szemében bizonyos rangot jelentett, hogy ő oktatta a legeredetibb szellemet, aki a Hajnalkor óta Diasparban felbukkant, s ettől a dicsőségtől senki se tudja őt megfosztani.

Csak amikor már befejezte kalandjaira vonatkozó beszámolóját, folyamodott Alvin a meggyőzés eszközéhez. Valamiképpen rá kellett ébresztenie ezeket az embereket a Lysben felismert igazságra, de hogyan értethet meg velük olyasmit, amit sosem láttak, és amit elképzelni is aligha tudnak?

— Szerintem — mondta — igen nagy tragédia, hogy az emberiségnek két fennmaradt ága ilyen végtelenül hosszú idő óta egymástól elkülönülve él. Egy napon talán megtudjuk, hogyan történhetett ez, de ennél most fontosabb, hogy áthidaljuk e szakadékot, s megakadályozzuk, hogy ez még egyszer megeshessen. Lysben tiltakoztam az ellen a felfogás ellen, hogy ők magasabb rendűek nálunk. Sok mindenre megtaníthatnak minket, de mi is őket. Ha mindketten abban a hitben élünk, hogy semmit sem tanulhatunk egymástól, akkor mindketten súlyosan tévedünk.

Várakozóan nézett az arcokra, s a tekintetekből bátorítást olvasott ki.

- Őseink — folytatta — olyan birodalmat építettek, amely a csillagokig ért. Az emberek jöttek-mentek e világok között, de a leszármazottaik most félnek kimozdulni varosuk falai közül.

Megmondjam, miért? — Egy pillanatig szünetet tartott, a nagy, puszta teremben még a legkisebb neszt is meg lehetett volna hallani. — Azért, mert félünk. Olyasmitől, ami a történelem kezdetén játszódott le. Lysben megtudtam az igazságot, de azt egyébként már régen sejtettem. Kérdezem, azért kell-e nekünk gyáván elrejtőznünk Diasparban. s úgy tennünk, mintha semmi más nem petézne, mert a Támadók évmilliókkal ezelőtt visszakergettek minket a Földre.

Ezzel rátapintott titkolt félelmükre, amelyben ő nem osztozott, s amelynek erejét ezért nem is tudta felmérni. Most tegyenek, amit akarnak, kimondta az igazságot, ahogy ő látta. Az Elnök komoran nézett rá.

— Van még valami mondanivalód — kérdezte � mielőtt eldöntenénk, hogy mi a teendő?