Arthur Clarke - A város és a csillagok

Alvinban mindaddig nem engedett fel a feszültség, amíg el nem érkezett a Mozgójárdák Csarnokába. Mert addig még fennállt a veszély, hogy a lysiek esetleg feltartóztatják, sőt megfordulásra kényszerítik a járművet, amelyen utazott, s magatehetetlenül visszaviszik őt kiindulási pontjára. De útja most is éppoly eseménytelen volt, mint amikor elhagyta Diaspart; negyven perccel Lysből való távozása után már Yarlan Zey síremlékében állt.

Ott a Tanács rendbiztosai vártak rá, szertartásos fekete ruhában, amelyet már évszázadok óta nem viseltek. A fogadó bizottság megjelenése nem lepte meg, s ijedtséget se igen keltett benne. Már annyi akadályt legyőzött, hogy eggyel több nem számított. Sok mindent megtanult azóta, hogy elhagyta Diaspart, s ezek az ismeretek már-már gőggel határos önbizalommal töltötték el. Mi több: most volt egy hatalmas, noha szeszélyes szövetségese is. Lys legbölcsebb elméi sem tudták őt megakadályozni tervei végrehajtásában, s feltételezte, hogy Diasparnak ez éppily kevéssé fog sikerülni.

E meggyőződést racionális érvek támogatták, de részben mégis olyasmin alapult, ami az értelmen túlmutatott — az elrendelt sorsába vetett hiten, amely lassanként sarjadozott benne. Származásának rejtélye, a siker, amelyhez hasonlóval ember még nem dicsekedhetett, az előtte megnyílt új távlatok — mindez csak fokozta önbizalmát. A sorsba vetett hit a legértékesebb adományok közé tartozik, amelyekkel az istenek az embert felruházzák, de azt Alvin még nem tudta, hogy ez a hit hány és hány embert kergetett már pusztulásba.

— Alvin — mondta a városi küldöttség vezetője —, utasításunk van rá, hogy mindenhova elkísérjünk, ahova csak mész, amíg a Tanács ki nem hallgatott s meg nem hozza ítéletét.

— Milyen vétséggel vádolnak? — kérdezte Alvin. Az izgalom és mámor, amelynek közepette elmenekült Lysből, még mindig lelkesültté tette, s így ezt a fordulatot nem tudta túl komolyan venni. Valószínűleg Khedron fecsegett, egy pillanatra bosszúság fogta el, hogy a Mókamester elárulta titkát.

�Semmivel se vádolnak — hangzott a válasz. — De ha szükségesnek mutatkozik, a kihallgatásod után majd vádat emelnek ellened.

– És a kihallgatás mikor lesz?

— Azt hiszem, hamarosan. — A küldöttség vezetőjét szemmel láthatóan feszélyezte a dolog, nem tudta, hogyan végezze kellemetlen megbízatását. Az egyik pillanatban mint polgártársával beszélt Alvinnal, de aztán ráébredt, milyen kötelességek hárulnak rá, a törvény őrére, mire túlzottan tartózkodó magatartást vett fel.

— Ez a robot — szólt hirtelen, s Alvin társára mutatott — honnan került ide? A mieink közé tartozik?

— Nem — felelte Alvin. Lysben találtam, abban az országban, ahova elmentem. És magammal hoztam, hogy összehozzam a Központi Kompjúterrel.

Ez a nyugodt hangú kijelentés felettébb izgalmat keltett. Nehezükre esett elhinni, hogy Diasparon kívül létezik valami, az pedig, hogy Alvin magával is hozta a külvilág egyik lakóját, és szembesíteni akarja a város agyával, egyenesen elképzelhetetlen volt. A küldöttek olyan ijedten és tanácstalanul néztek egymásra, hogy Alvin alig bírta elfojtani nevethetnékjét.

Miközben átvágtak a Parkon és a rendbiztosok tapintatosan háttérbe húzódva, lázasan suttogtak egymással, Alvin a következő lépését fontolgatta. Elsősorban azt kell kiderítenie, mi is történt tulajdonképpen a távollétében. Seranis szerint Khedron eltűnt. Diasparban számtalan jó rejtekhely akadt, s mivel a Mókamesternél senki sem ismerte jobban a várost, valószínűleg mindaddig nem is fognak rábukkanni, amíg saját jószántából elő nem jön. „Talán hagyhatok neki egy üzenetet — gondolta Alvin —, ahol feltétlenül megtalálja, s megbeszélhetek vele egy találkát.” De az őrsége miatt könnyen lehet, hogy ez nem fog sikerülni.

Őrzői tagadhatatlanul igen tapintatosan viselkedtek. Mire Alvin a lakásába ért, szinte meg is feledkezett jelenlétükről. Feltételezte, hogy semmiben sem fogják gátolni, hacsak nem akarja elhagyni Diaspart, ez pedig egyelőre nem volt szándékában. Egyébként is majdnem biztosra vette, hogy az eredeti úton nem térhetne vissza Lysbe, mert Seranis és társai a föld alatti siklórendszert bizonyára már leállították.

A rendbiztosok nem követték Alvint a szobájába. Tudták, hogy csak egy kijárata van, s ott álltak őrséget. Mivel a robotra nézve nem kaptak utasítást, hát hagyták, hogy Alvinnal együtt bemenjen a szobába. Ezzel a masinával nem akartak kötözködni, hisz nyilvánvalóan idegen konstrukció. Viselkedéséből nem lehetett megállapítani, vajon Alvin engedelmes szolgája-e, vagy pedig saját akaratából cselekszik. E bizonytalanság következtében okosabbnak látták, ha békén hagyják.

Mihelyt a fal bezáródott mögötte. Alvin megjelentette kedvenc díványát, és elheveredett rajta. Élvezte a meghitt környezetet, a memóriaegységeiből felidézte legutóbbi festészeti és szobrászati próbálkozásait, s kritikus szemmel vizsgálgatta őket. Korábban sem elégítették ki, de most még kevésbé tetszettek neki, nem büszkélkedhetett velük. Alkotójuk már valójában nem is létezett — Alvin úgy érezte, a néhány napba, amíg távol volt Diasparból, egy egész élet élményeit zsúfolta össze.

Eltörölte ezeket az ifjúkori termékeket, s hozzá végleg, mert most nem csupán egyszerűen a memóriatárolókba küldte vissza őket. A szoba újból üres lett, eltekintve a díványtól, amelyen feküdt, és a robottól, amely tágra nyílt, kifürkészhetetlen szemmel figyelte őt. Vajon hogyan vélekedik a robot Diasparról, töprengett Alvin. Aztán eszébe jutott, hogy nem idegen ebben a városban, hiszen ismeri a csillagokkal való kapcsolatainak utolsó napjaiból.

Amikor már teljesen otthonosan érezte magát, nekifogott, hogy felhívja barátait. Eristonnal és Etaniaval kezdte, bár inkább csak kötelességérzetből, s nem azért, mert igazán látni kívánta őket, vagy beszélni akart volna velük, így aztán nem is bánta, midőn a kommunikátorok közölték vele, hogy nem tudják elérni őket, és csak egy rövid üzenetet hagyott nekik a visszatéréséről. Ez egyébként teljesen felesleges volt, mert addigra már az egész város tudta, hogy hazatért. De azt remélte, hogy figyelmességét méltányolni fogják. Már kezdte megtanulni az előzékenység fontosságát, bár azt még nem tudta, hogy ez is, mint a legtöbb erény, csak akkor érdem, ha ösztönös és nem tudatos.

Aztán hirtelen támadt sugalomból felhívta azt a számot, amelyet Khedron a Loranne-toronyban oly régen megadott neki. Persze választ nem remélt, de lehetségesnek tartotta, hogy a Mókamester üzenetet hagyott hátra számára.

És nem is csalódott, csakhogy az üzenet megdöbbentően váratlan volt.

A fal szétfoszlott, s Khedron jelent meg előtte. A Mókamester fáradtnak, idegesnek látszott, nem is hasonlított ahhoz a magabiztos, kissé cinikus emberhez, aki Alvint elindította a Lysbe vezető úton. Szemében riadtság tükröződött, s úgy szólalt meg, mint akinek nagyon kevés ideje van.

— Alvin — kezdte —, ez felvétel. Csak te hallgathatod le, s úgy használod fel, ahogy akarod. Nekem teljesen mindegy, mit csinálsz.

Amikor visszatértem Yarlan Zey síremlékéhez, kiderült, hogy Alystra követett minket. Bizonyára elmondta a Tanácsnak, hogy elhagytad Diaspart, s hogy ebben én segítettem neked. A Tanács rendbiztosai hamarosan keresni kezdtek, s én úgy határoztam, hogy elrejtőzöm. Ezt már megszoktam — ugyanehhez folyamodtam akkor is, ha valamelyik munkámat nem méltányolták. (Ezekben a szavakban, gondolta Alvin, felvillant valami a régi Khedronból.) Ezer év alatt sem találhattak volna meg, de valaki más csaknem rám bukkant. Idegenek vannak Diasparban, Alvin, csakis Lysből jöhettek, és engem keresnek. Nem tudom, ez mit jelent, de sehogy se tetszik nekem. Az a tény, hogy csaknem elkaptak, holott idegeneknek kell lenniük ebben a városban, arra mutat: telepatikus képességekkel rendelkeznek. A Tanáccsal felvettem volna a harcot, ám ezzel az ismeretlen veszedelemmel nem óhajtok szembenézni.