Arthur Clarke - A város és a csillagok

Hilvar nem állhatta meg, hogy ne nevessen Alvin szemmel látható zavarán. Már épp azt akarta javasolni, hogy majd ő beszél a robottal, amikor a szavak elhaltak ajkán. Shalmirane csöndjét baljós és teljesen félreérthetetlen hang törte meg — egy vízből kiemelkedő nagy test bugyborékoló csobbanása.

Alvint, mióta elhagyta Diaspart, most másodszor fogta el a vágy, hogy bárcsak otthon lenne. Aztán eszébe jutott, hogy kalandokkal nem ilyen szellemben kell szembenézni, így hát lassan, de eltökélten megindult a tó felé.

A sötét vízből kiemelkedő lény torz paródiája volt a robotnak, amely még mindig szótlanul fürkészte őket. Szemeinek hasonlóképpen egyenlő oldalú elrendezése nem lehetett véletlen, s még a robot csápjainak és kicsiny, ízelt végtagjainak mintázatát is többé-kevésbé fel lehetett fedezni rajta. Ezzel azonban a hasonlóság megszűnt. A robotnak nyilvánvalóan nem volt szüksége azokra a vékony szárnyszerű, rojtos csápokra, amelyek egyenletes ütemben verdestek a vizét, a zömök lábakra, amelyeken az állat kikecmergett a partra, sem pedig a lélegző nyílásokra, ha azok voltak, amelyeken át nehezen zihálva szívta a ritkás levegőt.

A lény testének nagyobbik része a vízben maradt, csak vagy tíz lábnyira emelkedett ki a számára szemmel láthatóan idegen közegbe. Egész teste mintegy ötven láb hosszú volt, s különösebb biológiai ismeretek nélkül is meg lehetett állapítani, hogy itt valami nem stimmel. Leríttak róla a rögtönzés és a gondatlan tervezés jelei, mintha alkotóelemeit minden előrelátás nélkül állították volna elő, csak amúgy összedobálták, amikor ennek szükségessége felmerült.

Alvinék, mihelyt alaposabban szemügyre vették a tólakót, kezdeti zavarodottságuk és a lény nagysága ellenére sem éreztek semmi félelmet. A szörnyeteg mozgásában volt valami megnyerő esetlenség, s ez kizárta, hogy tartsanak tőle, még ha lett is volna okuk feltételezni, hogy veszedelmes. Az emberiség már régen leküzdötte azt a gyerekes félelmet, amely valaha idegen lények láttára elfogta. Hogyan is élhetett volna tovább egy effajta félelem azok után, hogy a világűrben annyi barátságos fajtával találkoztak?

— Bízd rám a dolgot — mondta Hilvar nyugodt hangon. — Megtanultam állatokkal bánni.

— De ez nem állat — súgta oda neki Alvin. — Biztos vagyok benne, hogy értelmes lény, s hogy ő a robot gazdája.

— Lehet, hogy a robot az ő gazdája. Mindenesetre nagyon különös lelkivilága van. A gondolkozásnak semmi jelét nem tudom felfedezni. Nocsak — mi ez?

A szörnyeteg továbbra is úgy maradt félig kiemelkedve a vízből, noha ez, úgy látszott, nagy erőfeszítésébe kerül. De a szemek háromszögének közepén most egy félig átlátszó hártya formálódott ki, amely lüktetett, vibrált, s egyszeribe hallható hangokat bocsátott ki. Ezek a mély, rezonáns, dörgő hangok nem alkottak értelmes szavakat, bár a lény nyilvánvalóan beszélni igyekezett hozzájuk.

Kínos volt látni kétségbeesett próbálkozását, hogy megértesse magát. Hosszú perceken át hiábavalóan küszködött, aztán, úgy látszik, hirtelen rájött tévedésére. A lüktető hártya összezsugorodott, s a hangok frekvenciája néhány oktávval magasabb lett, mígnem elérte a normális beszéd spektrumát. Felismerhető szavakat kezdett formálni, bár még mindig zagyva hangok vegyültek közéjük. Mintha a lény egy olyan szókincset idézne fel magában, amelynek valaha birtokában volt, de már hosszú idő óta nem használt.

Hilvar megpróbált tőle telhetőén segíteni neki.

— Most már értünk — mondta lassan, szótagolva. — Miben lehetünk segítségedre? Láttuk a fényt, amit felvillantottál. Ez hozott minket ide Lysből.

A „Lys” szóra a lény magába rogyott, mintha keserves csalódás érte volna.

— Lysből — ismételte; az s hangot nem tudta jól kiejteni, s így a szó „Lydnek” hangzott. Mindig csak Lysből. Soha senki más nem jön. Hívjuk a Nagyokat, de nem hallanak minket.

— Kik azok a Nagyok? — kérdezte Alvin kíváncsian előrehajolva. A vékony, örökké mozgó csápok az ég felé intettek.

— A Nagyok — válaszolta a lény. — Az örök napfény bolygóiról. — Egyszer majd eljönnek. A Mester megígérte.

Válasza semmivel se tette világosabbá a dolgot. De mielőtt Alvin folytathatta volna a faggatást, Hilvar újból félbeszakította. Olyan türelmesen, együttérzőn és mégis éleselméjűen tette fel kérdéseit, hogy Alvin jobbnak látta, ha leküzdi türelmetlenségét, s hallgat. Nem szívesen ismerte el, hogy Hilvar az övénél magasabb rendű intelligenciáról tesz bizonyságot, de abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy valóban kitűnően tud bánni az állatokkal, még ezzel a fantasztikus lénnyel is. Mi több: ezt a. szörny is megérezte, beszédmódja a társalgás folyamán egyre érthetőbbé vált, s amíg korábban már-már a gorombaságig nyers volt, most részletes válaszokat adott, s önként szolgált felvilágosítással.

Miközben Hilvar apránként összerakosgatta a hihetetlen történetet, Alvin szinte észre sem vette az idő múlását. A teljes igazságot nem tudták felfedni, sok minden maradt vitatható, puszta feltételezés. És mialatt a lény egyre készségesebben válaszolt kérdéseikre, a külseje is kezdett megváltozni. Visszazöttyent a tóba, s zömök lábai, amelyekre támaszkodott, úgy tűnt, felszívódnak a testébe. Aztán még különösebb változás következett be: a három óriási szem lassan becsukódott, tűhegy nagyságúvá zsugorodott, majd teljesen el is tűnt. Minthogyha a lény egyelőre beérte volna azzal, amit látott, s így szemeire nem lenne tovább szüksége.

Közben folyamatosan más, szubtilisabb változások is lejátszódtak, s végül nem is maradt más a vízfelszínén, csak az a vibráló diafragma, amelyen át a lény beszélt. És kétségtelennek látszott, hogy ez is beleolvad majd az eredeti protoplazmatömegbe, mihelyt nincs már rá szükség,

Alvin nemigen akarta elhinni, hogy ilyen labilis létformában értelem lakozhasson, de a legnagyobb meglepetés még csak most várt rá. Már nyilvánvalónak látszott, hogy a lény nem földi eredetű, Hilvar nagyobb biológiai ismeretei ellenére is csupán egy idő után jött rá, milyen fajta organizmussal van dolguk. Nem egyetlen egyed volt, beszélgetésük során állandóan többes számban emlegette önmagát. És valójában ismeretlen erők szervezte és irányította önálló lények kolóniája volt.

Némileg hasonló állatok — például medúzák — valaha milliószám éltek a Föld ősi óceánjaiban. Akadtak köztük akkorák, hogy ötven— vagy akár százlábnyi vízfelületen húzták maguk után átlátszó testüket, szúrós csápjaik erdejét. De egyikükben sem lakozott még az értelem szikrája sem, csupán a legegyszerűbb ingerekre tudtak reagálni.

Itt azonban értelemmel álltak szemben, noha satnyuló, elkorcsosuló értelemmel. Alvin soha többé nem felejtette el azt a különös élményt, ahogy Hilvar apránként összerakosgatja a Mester történetét, miközben ez az alakját változtató polip keresgeti a számára idegen szavakat, ahogy a sötét tó vize Shalmirane romjait nyaldossa, s a háromszemű robot rezzenetlenül figyeli őket.

A Mester az Átmeneti Századok zűrzavarának közepette érkezett a Földre, amikor a Galaktikus Birodalom már felbomlóban volt, de a csillagok közötti kapcsolat még nem szakadt meg teljesen. Emberi eredete ellenére a Hét Nap körül keringő egyik bolygóról származott. Még mint fiatalember arra kényszerült, hogy elhagyja honi világát, de annak emléke egész életében kísértette. Száműzetéséért ádáz ellenségeit okolta, bár valójában olyan gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, amely, úgy látszik, a világegyetem értelmes lényei közül csakis a homo sapienst támadja meg. Ez a betegség a vallási mánia volt.