Arthur Clarke - A város és a csillagok

Talán e hegyek között, gondolta Alvin, választ kaphat mindazokra a problémákra, amelyek oly régen gyötrik.

— Mennyi idő alatt juthatnánk el az erődbe? — kérdezte Hilvart.

— Még sosem voltam ott, de sokkal messzebb van annál, mint ameddig menni akartam. Nem hinném, hogy egy nap alatt odaérnénk.

— Terepjáróval nem mehetnénk?

— Nem. Az út a hegyeken át vezet, s oda semmilyen jármű nem visz fel minket.

Alvin elgondolkodott. A szokatlan megerőltetéstől még mindig fáradt volt, lábát feltörte a cipő, combizmai sajogtak. Talán jobb volna máskorra halasztani a dolgot. De lesz-e még rá alkalom…?

Alvin a pislákoló csillagok alatt — s e csillagok közül Shalmirane építése óta nem egy kihunyt — a gondolataival küszködött, s aztán elhatározásra jutott. Mi sem változott, a hegyek tovább őrködtek az alvó táj felett. De az emberiség történelmi fordulóponthoz érkezett, s immár egy különös, új jövő felé haladt.

Alvinék akkor éjjel már nem aludtak, s a hajnal első derengő fényeinél sátort bontottak. A dombot harmat ülte meg, Alvin ámuldozva nézte a szikrázó cseppeket, a súlyuk alatt hajladozó fűszálakat és leveleket. Lenyűgözte a letaposott nedves fű zizegése, s visszapillantva a dombra, maga mögött látta lába nyomát, mint valami sötét szalagot a csillogó talajon.

Mire elértek az erdő széléig, a nap már épp felbukkant Lys keleti fala mögül. Az őstermészet itt visszahódította birodalmát. Még Hilvar se nagyon ismerte ki magát az óriási fák között, amelyek eltakarták a napot, és árnyékot terítettek az őserdő talajára. Szerencsére a vízesés után a folyó olyan egyenes vonalban futott délnek, hogy szinte szabályozottnak látszott, s így a partja mellett haladva, elkerülhették a sűrűbb aljnövényzetet. Hilvar az idő jó részét azzal töltötte, hogy féken tartsa Krifet, amely újból és újból eltűnt az őserdőben, vagy vadul cikázott a víz felett. Még Alvin is, akinek minden új volt, lenyűgözőbbnek érezte az őserdőt a Lystől északra húzódó kisebb, szabályosan ültetett erdőknél. Csak kevés egyforma fát lehetett látni, túlnyomó részük többé-kevésbé már elkorcsosodott, egyesek közülük az évmilliók során csaknem eredeti természetes alakjukra satnyultak vissza. Akadtak köztük olyanok, amelyek szemmel láthatóan nem földi eredetűek voltak, sőt nem is a naprendszerből származtak. A három-négyszáz láb magas óriásfenyők mint őrt álló katonák strázsáltak a kisebb fák között. Valaha a Föld legöregebb fáinak tartották őket, s még mindig valamivel idősebbek voltak az Embernél.

A folyó most kiszélesedett, itt-ott kisebb tavakká terült szét, amelyeket apró szigetek tarkítottak. A víz fölött különféle rovarok, ragyogó színű teremtmények surrantak ide-oda. Krif egyszer, Hilvar tilalma ellenére, szélsebesen elrepült, csatlakozott távoli rokonaihoz. Egyszeriben eltűnt a csillogó szárnyak felhőjében, ahonnan tüstént haragos zümmögés hangja áradt feléjük. A felhő egy pillanattal később széthasadt, s Krif oly gyorsan menekült vissza hozzájuk, hogy röptét szinte nem is lehetett szemmel követni. Ezek után már szorosan Hilvar mellett maradt, többé nem bolyongott el.

Estefelé időnként megpillantották a hegyeket. A folyó, amely idáig hűséges vezetőjük volt, most lomhán csordogált, mintha már szintén útja végéhez közeledne. De be kellett látniuk, hogy estére nem jutnak el a hegyekhez; az őserdőre már jóval napnyugta előtt olyan sötétség borult, hogy nem folytathatták útjukat. A nagy fákra árnyék terült, a levelek közt hideg szél fújt. Alvin és Hilvar éjszakára egy óriás vörösfenyő lábánál telepedett le, a fa legmagasabb ágai még alkonyi tűzben lobogtak.

Amikor a fák takarta nap végül lebukott, fénye egy ideig még ott táncolt a víz felszínén. A két kutató — mert most kutatóknak vélték magukat, és azok is voltak — a sűrűsödő homályban feküdt, nézegette a folyót, s közben elgondolkozott mindazon, amit útjuk során láttak.

Alvin egykettőre érezte, hogy megint elfogja őt az a kellemes álmosság, amelyet előző éjszaka tapasztalt először életében, s örömmel vetette magát az álom karjaiba. Az erőfeszítésektől mentes diaspari életben az alvás nem volt létszükséglet, de Alvin itt boldogan fogadta. Mielőtt öntudatlanságba hullott volna, azon töprengett, vajon ki járhatott errefelé utoljára és milyen régen.

Amikor kijutottak az őserdőből, és a Lys védbástyáját alkotó hegyek lábához értek, a nap már magasan ragyogott az égen. Előttük a talaj kopár sziklák egymást követő hullámaiban, meredeken emelkedett az ég felé. A folyó itt véget ért, ugyanolyan látványosan, mint az eredeténél — a föld hirtelen megnyílt útjában, és ekkor nagy robajjal eltűnt szemük elől. Vajon mi történt vele, töprengett Alvin, milyen föld alatti üregekben folytatja útját, mígnem újra napvilágra tör? Talán még mindig megvannak valahol a Föld elveszett óceánjai, lent az örök sötétségben, s ez az ősi folyó is érzi még a tenger hívogató szavát?

Hilvar egy pillanatig elnézte az örvénylő vizet és a mögötte húzódó hepehupás tájat, majd a dombok között egy hágóra mutatott.

— Shalmirane arrafelé fekszik — mondta magabiztosan. Alvin nem kérdezte meg, honnan tudja, feltételezte, hogy Hilvar telepatikus úton rövid időre kapcsolatba lépett valamelyik sok mérföld távolságban levő barátjával, s attól származott ez a szavakba nem foglalt felvilágosítás.

Hamarosan elértek a hágóhoz, s átkelve rajta, egy furcsa fennsíkkal találták szembe magukat, oldalai enyhén lejtettek lefelé. Alvin most se fáradtságot, se félelmet nem érzett, csak a feszült várakozás és a közelgő kaland érzete töltötte el. Fogalma se volt róla, milyen felfedezések várnak rá, de abban egy pillanatig se kételkedett, hogy lesz valamilyen felfedezésben része.

Ahogy a csúcs felé közeledtek, a talaj jellege hirtelen megváltozott. Az alsóbb lejtőket porózus vulkanikus kőzet alkotta, amely itt-ott nagy salaktömbökbe állt össze, most azonban a felszínt egyszerre kemény és üveges, sima és csúszós lapok borították, mintha a sziklák valaha olvadt folyóként zúdultak volna alá a hegy oldalán.

Már csaknem a fennsík pereméig jutottak. Hilvar kapaszkodott fel rá először, de néhány másodperccel később Alvin is beérte, és a meglepetéstől szótlanul állt meg mellette. Mert várakozásukkal ellentétben nem fennsík, hanem egy fél mérföld mélységű és három mérföld átmérőjű hatalmas teknő peremén álltak. Előttük a talaj meredeken zuhant lefelé, aztán a völgy alján lassan kisimult, majd meg újra, egyre meredekebben emelkedni kezdett a túlsó peremig. A teknő legalján egy kör alakú tavat láttak, felszíne állandóan fodrozódott, mintha szakadatlan hullámok kavarták volna.

És ez az egész nagy kráter, noha a nap fényében izzott, ébenfekete volt. Hogy milyen anyag alkotta, arról Alvinnak és Hilvarnak sejtelme sem volt, de e fekete kőzet, úgy tűnt, olyan világból származik, amely sose látott napfényt. Mi több: a lábuk alatt az egész krátert egy néhány száz láb szélességű, varratok nélküli fémszalag fogta körül — a mérhetetlen idő már fényét vette, de a korróziónak nyoma se látszott rajta.

Amikor szemük hozzászokott e félelmetes látványhoz, észrevették, hogy a teknő nem olyan tökéletesen fekete, mint ahogy gondolták. Az ébenszínű falon itt-ott aprócska fények szikráztak fel, de csak oly rövid pillanatokra, hogy a szem alig-alig bírta követni villanásukat. Találomra jöttek, s mihelyt felvillantak, máris eltűntek, akár a csillagok visszfénye a háborgó tengeren.