Arthur Clarke - A város és a csillagok

A leghosszabb pihenőt egy aprócska faluban tartották, amely szinte elrejtve feküdt az aranyszínű fűtengerben. A fű jóval a fejük fölé magasodott, s úgy ringott az enyhe szélben, mintha eleven lett volna. Séta közben állandó hömpölygő hullámokban borította el őket, ahogy a végeláthatatlan szálak rendje egy ütemben hajladozott fejük felett. Alvint ez eleinte zavarta, mert az a bolondos érzése támadt, hogy a fű lehajolva őt nézegeti, de egy idő után az állandó ringást inkább pihentetőnek találta.

Hamarosan rájött, miért álltak meg itt. A tömegben, amely már a kocsi érkezése előtt összegyűlt fogadásukra, ott várakozott egy félénk, fekete lány is, akit Hilvar Nyara néven mutatott be neki. Szemmel láthatóan nagyon örültek a találkozásnak, s Alvin irigyelte őket e rövid együttlét feletti boldogságukért. Hilvar lelkében most két erő viaskodott egymással: vezetői kötelességérzete és vágya, hogy egyedül maradhasson Nyarával. Alvin azonban hamarosan kimentette őt nehéz helyzetéből, elindult, hogy a maga szakállára nézzen körül a kicsiny faluban. Nem sok látnivalót talált, de azért nem sietett a visszatéréssel.

Amikor továbbindultak, Alvin sok mindent szeretett volna kérdezni Hilvartól. El se tudta képzelni, milyen lehet a szerelem egy telepatikus társadalomban, s illő várakozás után szóba is hozta a dolgot. Hilvar készségesen elmagyarázta neki, noha Alvin gyanította, hogy hosszas és gyengéd búcsúüzeneteket szakított félbe.

Lysben a szerelem mindig szellemi kapcsolattal kezdődött, s néha hónapok, sőt évek múltak el, amíg a szerelmesek ténylegesen találkoztak. Ilyen módon, magyarázta Hilvar, egyikükben sem támadhatnak hamis benyomások, szó sem lehet megtévesztésről. Két embernek, akik kölcsönösen olvasnak egymás gondolataiban, nem lehetnek titkaik. Ha az egyik mégis megpróbálna valamit elleplezni, a másik azonnal rájönne. Ilyen őszinteséget csak érett és kiegyensúlyozott lelkek engedhetnek meg maguknak, és csupán feltétlen önzetlenségen alapuló szerelem alakulhat így ki. Alvin belátta, hogy ez a szerelem szükségképpen mélyebb és gazdagabb annál, amit az övéi ismernek, sőt olyan tökéletes, hogy nehéz elképzelni, egyáltalán létezhet-e…

De Hilvar erősködött, hogy igenis létezik, s amikor Alvin nógatta, hogy fejezze világosabban ki magát, csillogó szemmel ábrándokba merült. Vannak szavakkal kifejezhetetlen dolgok, amelyeket vagy ismer az ember, vagy nem. Alvin szomorúan vette tudomásul, hogy sosem teheti magáévá azt a kölcsönös megértést, amelyet ezek a szerencsés emberek életük alapjává tettek.

Amikor a terepjáró maga mögött hagyta a szavannát — amely olyan hirtelen ért véget, mintha egy határvonalat húztak volna, amin túl fű nem nőhetett — alacsony, sűrű erdővel borított dombvonulat tárult elébük. Ez a Lyst védelmező főbástya egyik előretolt állása, magyarázta Hilvar. Az igazi hegyek ezen túl emelkednek, de Alvinban már e dombocskák látványa is mély benyomást, áhítatos félelmet keltett.

A terepjáró végül megállt egy szűk, védett völgyben, amely még mindig a leszálló nap melegében és fényében fürdött. Hilvar Alvinra pillantott, tágra nyílt, őszinte szemmel, amelyben, esküdni lehetett volna rá, nyoma sem volt a félrevezetési szándéknak.

— Innen már gyalog megyünk — szólt vidáman, s nekiállt, hogy a felszerelést kidobálja a járműből. — A terepjáró nem visz tovább.

Alvin előbb a környező dombokra, majd a kényelmes ülésre pillantott, amelyben eddig utazott.

– És nem lehet megkerülni ezeket a dombokat? — kérdezte kissé elszontyolodva.

— Dehogynem — felelte Hilvar. — De mi nem kerüljük meg őket. Felmegyünk a tetőre, az sokkal érdekesebb. A kocsit önműködőre állítom be, úgyhogy vár majd ránk, amikor a túloldalon lejövünk.

Alvinnak nem akaródzott harc nélkül beadnia a derekát, s így még egy utolsó próbát tett.

— Hamarosan besötétedik — tiltakozott. — Ekkora utat alkonyatig nem tudunk megtenni.

– Úgy is van — mondta Hilvar, s közben hihetetlen sebességgel válogatott a csomagok és szerelvények közt. — Az éjszakát a dombtetőn töltjük, s az utunk hátralevő részét majd reggel tesszük meg.

Alvinnak be kellett látnia, hogy ezúttal vereséget szenvedett.

A magukkal vitt szerelvény félelmetesnek látszott, de valójában terjedelme ellenére is alig nyomott valamit. Gravitációt polarizáló tartályokba volt csomagolva, ezek semlegesítették a súlyát, s így csupán a tehetetlenségi erővel kellett megbirkózniuk. Ameddig Alvin egyenesen előre haladt, nem is érezte, hogy egyáltalán visz valamit. A tartályok kezelése azonban némi gyakorlatot igényelt, mert ha megpróbált hirtelen irányt változtatni, csomagja egyszerre megmakacsolta magát, és mindent elkövetett, hogy az eredeti irányban tartsa, ameddig csak Alvin le nem győzte tehetetlenségi nyomatékát.

Miután Hilvar megigazította a szíjakat, és meggyőződött róla, hogy minden rendben van, lassan megindultak végig a völgyön. Alvin sóvárogva nézett vissza a terepjáróra, amely megfordult s máris eltűnt a szeme elől. Azon tűnődött, vajon hány óra múlva pihenhet meg újra a kényelmes kocsiban.

De azért kellemes volt fölfele kaptatni, hátukban az enyhe napsütéssel, elnézni a körülöttük feltárulkozó új és új tájakat. Egy elmosódott ösvényen haladtak, amely időnként teljesen eltűnt, de Hilvar mégis nyomon tudta követni, noha Alvin semmit se látott belőle. Megkérdezte Hilvart, ki vagy mi vágta ezt az ösvényt, mire azt a választ kapta, hogy ezeken a dombokon sokféle kis állat él, némelyek egymagukban, mások olyan primitív közösségekben, amelyek az emberi civilizáció számos vonását viselik magukon. Egyik-másik fajta még a szerszámok és a tűz használatát is elsajátította, vagy a maga erejéből vagy az embertől. Alvinnak eszébe se jutott, hogy ezek az állatok esetleg nem szelídek, ezt ő is és Hilvar is magától értetődőnek tartotta, hiszen a Földön már évmilliók óta senki se vonta kétségbe az Ember felsőbbségét.

Egy fél órája kapaszkodtak már felfele, amikor Alvin először figyelt fel egy halk, vibráló morajra a levegőben. Hogy honnan ered, ezt nem tudta megállapítani, mert úgy tűnt, mintha nem valamilyen meghatározott irányból jönne. Egy pillanatra se maradt abba, sőt egyre hangosabb lett, ahogy a táj kitárulkozott előttük. Alvin szerette volna megkérdezni Hilvart, hogy mi ez a moraj, de szufláját most más, fontosabb célokra kellett tartogatnia.

Alvin a legjobb egészségnek örvendett, soha életében egyetlen pillanatra sem volt még beteg. Csakhogy a fizikai erőnlét, bármilyen fontos és szükséges is, ezúttal nem volt elegendő ahhoz, hogy megbirkózzon az előtte álló feladattal. Testi ereje meglett volna hozzá, csak az ügyesség hiányzott. Hilvar könnyed járása, kirobbanó ereje, amellyel úgyszólván erőfeszítés nélkül győzte le a kapaszkodókat, irigységgel töltötték el, de egyben eltökéltséggel is, hogy ameddig járni tud, nem adja fel a harcot. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy Hilvar próbára teszi, ezt azonban nem vette rossz néven. Teljes szívvel belevetette magát ebbe a kedélyes játékba, noha lábain lassanként erőt vett a fáradtság.

Amikor a domboldal kétharmadáig jutottak, Hilvar megszánta őt, s így egy nyugat felé néző töltésnek támaszkodva megpihentek, süttették magukat a simogató napfényben. A moraj közben lüktető dörgéssé fokozódott; Alvin most megkérdezte, mi ez, ám Hilvar — megtagadta a választ. Elrontaná a meglepetés örömét, mondta, ha Alvin előre tudná, mi vár rá a kapaszkodó végén.