Arthur Clarke - A város és a csillagok

Seranis elgondolkodva nézett rá.

— Attól tartok, ez nem ilyen egyszerű mondta.

— Hogyhogy? — kérdezte Alvin. — Hát a siklón, amelyen idejöttem, nem mehetek vissza? — Még vonakodott tudomásul venni, hogy tán akarata ellenére itt tartják Lysben, noha e gondolat már átfutott az agyán.

Seranis most szemmel láthatóan kissé zavarba jött.

— Megbeszéltük a dolgot — mondta anélkül, hogy megmagyarázta volna, kikkel és hogyan.

— Ha visszatérsz Diasparba, az egész város tudomást szerez rólunk. Még ha meg is ígéred, hogy egy szót se szólsz, akkor sem fogod tudni megőrizni a titkunkat.

— Miért kell ennek titokban maradnia? — kérdezte Alvin. — Hát nem volna jó mindannyiunk számira, ha újból találkozhatnánk egymással?

Seranisnak ez az ötlet cseppet se volt ínyére.

— Mi másképpen látjuk a dolgot — válaszolta.

— Ha megnyitnánk a kapukat, elárasztanának minket a kíváncsi, szenzációhajhászó emberek. Az eddigi körülmények között pedig mindig csupán a legjobbjaitok jöttek el hozzánk

E válaszból, noha teljesen hamis feltételezésen alapult, olyan öntudatlan felsőbbség csengett ki, hogy Alvinban a bosszúság teljesen elfojtotta a félelmet.

— Ez nem igaz — vágta rá határozottan. — Nem hiszem, hogy találnátok egyetlen embert Diasparban aki, még ha akarná is, el bírná hagyni a várost. Még akkor sem, ha tudja, van hova mennie. Ha visszaengedtek abból Lysnek semmi baja nem származhatik.

— Nem én döntöttem így — magyarázta Seranis. — Te meg alábecsülöd a szellem erejét, ha azt hiszed, hogy nem lehet lerombolni azokat a korlátokat, amelyek a tieidet a városban tartják. De mégsem szeretnénk téged akaratod ellenére ittfogni, ám ha visszatérsz Diasparba, ki kell törölnünk az agyadból minden Lysre vonatkozó emléket. — Egy pillanatig habozott. Ilyen esetünk még nem volt, valamennyi elődöd azért jött, hogy itt maradjon.

E két lehetőség között Alvin egyszerűen nem volt hajlandó választani. Be akarta járni Lyst, hogy megismerje titkait, megtudja, miben különbözik az élet az otthonitól. De éppígy eltökélte azt is, hogy visszamegy Diasparba, mert szerette volna bebizonyítani barátainak, hogy nem puszta álmodozó. Nem tudta felfogni, miért ez a titkolózási vágy, de még ha meg is értette volna, magatartásán úgy érezte, ez sem változtatna.

Belátta, időt kell nyernie, vagy meg kell győznie Seranist, hogy amit kíván, képtelenség.

— Khedron tudja, hol vagyok — mondta. — És az ő emlékeit nem tudjátok kitörölni.

Seranis elmosolyodott. Kedves mosoly volt, amelyet más körülmények között barátságosnak is lehetett volna mondani. De mögötte Alvin most első ízben mindent elsöprő, kérlelhetetlen erőt pillantott meg.

— Alábecsülsz minket, Alvin — felelte. — Ez nekünk gyerekjáték volna. Gyorsabban el tudunk jutni Diasparba, mint végigsétálni Lysen. Mások is jöttek már előtted ide, és egyesek közülük megmondták a barátaiknak, hova mennek. De ezek a barátok elfelejtették őket, s így aztán egyszerűen eltűntek Diaspar történetéből.

Alvin bolond fejjel nem gondolt erre a lehetőségre, bár az most, hogy Seranis rámutatott, kézenfekvő volt. Vajon, töprenhett, az évmilliók folyamán, amióta a két kultúra elkülönült egymástól, hányan mentek át Lysből Diasparba, hogy féltékenyen őrzött titkukat megtarthassák? És vajon mekkora lehet az a szellemi erő, amelynek e különös emberek birtokában vannak, s amelyet nem haboznak kiaknázni.

Biztonságos dolog-e egyáltalán terveket szőni? Seranis ugyan megígérte, hogy hozzájárulása nélkül nem olvas a gondolataiban, de vajon, tűnődött, nem adódhatnak-e olyan körülmények, amikor az efféle ígéretet nem tartják be…

— Bizonyára nem kívánjátok — mondta —, hogy azonnal döntsék. Nem nézhetném meg egy kicsit az országotokat, mielőtt a két lehetőség között választanék?

— Dehogynem — válaszolta Seranis. — Itt maradhatsz, ameddig akarsz, s ha meggondolod magadat, bármikor visszatérhetsz Diasparba. Csak nagyon leegyszerűsítené a dolgot, ha néhány napon belül elhatározásra jutnál. Gondolom, nem akarod, hogy a barátaid nyugtalankodjanak miattad, s minél tovább keresnek, annál nehezebb lesz nekünk megtenni a szükséges intézkedéseket.

Alvin méltányolta ezt a kívánságot, csak azt szerette volna tudni, milyen „intézkedésekről” van szó. Feltehető, hogy valaki Lysből majd érintkezésbe lép Khedronnal — anélkül, hogy a Mókamester ezt tudná —, és csinál valamit az agyával. Eltűnését nem lehet elleplezni, de azokat az információkat, amelyeknek ő és Khedron a birtokába jutott, megsemmisíthetik. És akkor hosszú évek múltával az ő neve is csatlakozik a többi Kiválasztott nevéhez, akik rejtélyesen, nyomtalanul eltűntek, s akiket aztán elfelejtettek.

Sok-sok rejtelem van itt, s úgy látszott, Alvin egyiknek sem jutott közelebb a megoldásához. Rejtőzik-e valamilyen szándék a Lys és Diaspar közti furcsa, egyoldalú kapcsolat mögött, vagy talán ez csupán történelmi véletlen? Kik és mik a Kiválasztottak, s ha az itteniek el tudnak menni Diasparba, miért nem ürítették ki azokat a memória-áramköröket, amelyek Lys létezésének kulcsát őrzik? Talán ez volt az egyetlen kérdés, amelyre Alvin elfogadható választ tudott adni. A Központi Kompjúter valószínűleg túl makacs ellenfél, nem lehet hozzányúlni, még a leghaladottabb szellemi technika sem befolyásolhatja…

Elhessegette magától e problémákat. Egy napon, majd ha már sokkal többet tud, esetleg megleli rájuk a választ. Most még céltalan meditálni fölöttük, a tudatlanság alapjára találgatások piramisát építeni.

— Jól van — mondta, bár nem túl szívélyesen, mert meg mindig bosszantotta, hogy ilyen váratlan akadályt állítottak az útjába. — Amilyen gyorsan csak tudom, megadom a választ, ha megmutatjátok az országotokat.

— Helyes válaszolta Seranis, s mosolya ezúttal nem rejtett semmiféle fenyegetést. — Mi büszkék vagyunk Lysre, s boldogan mutatjuk meg neked, hogyan képes az ember városok segítsége nélkül is élni. És ne nyugtalankodj, barátaid nem fognak aggódni távolléted miatt. Erről gondoskodunk, már csak a saját érdekünkben is.

És most esett meg először, hogy Seranis olyan ígéretet tett, amelyet nem tudott beváltani.

Alystra minden igyekezete ellenére sem bírt további felvilágosításokat kicsikarni Khedrontól. A Mókamester hamarosan úrrá lett kezdeti megdöbbenésén, s a pánikon, amely arra késztette, hogy amikor egyedül maradt a síremlék alatti mélységben, futva térjen vissza a felszínre. Szégyellte is magát gyáva viselkedése miatt, s azon töprengett, volna-e elegendő bátorsága visszatérni a Mozgójárdák Csarnokába és az alagutaknak ahhoz a világot átfogó hálózatához, amely onnan szerteágazott. Noha úgy érezte, hogy Alvin türelmetlenségében meggondolatlanul cselekedett, de valójában nem hitte, hogy bármilyen veszélybe került volna. Biztosra vette, hogy rövidesen visszatér. Vagy legalábbis majdnem biztosra vette — s e kétkedés elégséges volt ahhoz, hogy óvatosságra intse. Az lesz a legokosabb, döntötte el magában, ha egyelőre minél kevesebbet mond, s az egész dolgot újabb tréfának állítja be.

De balszerencséjére, amikor a felszínre visszatérve Alystrába ütközött, nem tudta elrejteni érzelmeit. A lány kiolvasta tekintetéből a félreérthetetlenül ott bujkáló félelmet, s ezt azonnal arra vélte, hogy Alvin veszélyben van. Khedron hiába próbálta nyugtatgatni: mialatt átvágtak a Parkon, Alystra egyre inkább megharagudott rá. Először a síremléknél akart maradni, hogy megvárja Alvint, akárhova tűnt is el ilyen rejtélyesen. Khedronnak nagy nehezen sikerült őt meggyőznie, hogy ez puszta időpocsékolás volna, s legnagyobb megkönnyebbülésére a lány követte őt a városba. Alvin esetleg hamarosan visszatér, s a Mókamester nem akarta, hogy más is felfedje Yarlan Zey titkát.