Arthur Clarke - A város és a csillagok

LYS

23 PERC

Arcát zavarodottan, kissé nyugtalanul a masina oldalához szorította. Az alagút falai a sebesség miatt ugyan még mindig jellegtelenül szürkék voltak, most azonban Alvin időnként mégis kivett bizonyos jelzéseket, amelyek csaknem ugyanolyan gyorsan tűntek el, mint ahogy jöttek. De úgy látszott, minden egyes alkalommal valamivel tovább maradnak látótávolságon belül.

Aztán az alagút falai minden előzetes figyelmeztetés nélkül kétoldalt eltűntek. A jármű továbbra is nagy sebességgel, egy óriási — még a mozgójárdák csarnokánál is sokkalta nagyobb — üres térségen haladt keresztül.

Alvin ámuldozva kikémlelt az átlátszó falakon, s maga alatt a vezérlő rudak bonyolult hálózatát látta, rudakat, amelyek egymást keresztezve, mindkét oldalon alagutak labirintusában tűntek el. A mennyezet ívelt kupolájáról kékes fény áradt, s Alvin ebben az éles fényben nagy gépek körvonalait látta kirajzolódni. Szeme szinte fájt e ragyogástól, s tudta, hogy ezt a helyet nem emberi tartózkodásra szánták. A jármű egy perccel később hosszú sorokban — elhelyezett gépek mellett suhant el, mozdulatlanul lebegtek a vezérlősínek fölött. Sokkal nagyobbak voltak annál, mint amelyben Alvin utazott, s így sejtette, hogy ezeket valaha teherszállításra használták. Körülöttük sok részből összetett, felismerhetetlen rendeltetésű szerkezetek álltak, mind némán, mozdulatlanul.

Amilyen gyorsan bukkant fel ez a hatalmas, elhagyatott csarnok, csaknem ugyanolyan gyorsan tűnt is el. Eltűnése ámulattal vegyes félelmet ébresztett Alvinban; most értette meg csak igazán a Diaspar alatti nagy, elsötétedett térkép jelentőségét. Nem is álmodott arról, hogy a világon ennyi csoda létezik.

Újból a jelzőtáblára pillantott. Nem változott, egy percbe se telt, amíg átsuhantak ezen a nagy csarnokon. A masina megint felgyorsult, bár mozgását alig-alig lehetett érezni, de az alagút falai kétoldalt felmérhetetlen sebességgel siklottak tova.

Óráknak tűnt, mire a jármű rezgésében újból meghatározhatatlan változás következett be. Alvin most a jelzőtáblán ezt olvasta:

LYS

1 PERC

s ez volt a leghosszabb perc, amit valaha is átélt. A masina egyre lassabban és lassabban haladt, ez azonban már nem egyszerű lassulás volt. A jármű megállni készülődött.

A hosszú henger simán, nesztelenül kisiklott az alagútból egy másik csarnokba, amely a diasparinak szinte pontos hasonmása volt. Alvin izgalmában egy pillanatig se nem látott, se nem hallott, az ajtó már jó ideje nyitva állt, mire föleszmélt, hogy elhagyhatja a járművet. Ahogy sietve kilépett belőle, még egy pillantást vetett a jelzőtáblára. Szövegezése megváltozott, s a felirat most végtelenül megnyugtató volt:

DIASPAR

35 PERC

Miközben a csarnok kijáratát kereste, máris megpillantotta az első jelét annak, hogy az övétől eltérő civilizációba érkezett. A felszínre vezető út nyilvánvalóan a csarnok egyik végéből nyílt, egy alacsony széles alagútba, és ezen lépcső vitt felfelé. Ilyesmi Diasparban ritkaságnak számított, a város építői szintváltozásoknál lejtőket vagy emelkedő folyosókat alkalmaztak. Ez azokból az időkből maradt fenn, amikor a robotok többsége még keréken mozgott, s így a lépcsők leküzdhetetlen akadályt jelentettek számukra.

Az igen rövid lépcsőn Alvin ajtókhoz érkezett, amelyek közeledtére önműködően kinyíltak. Egy olyasféle kis fülkébe jutott, mint amilyen Yarlan Zey síremléke alatt, az aknában leereszkedett vele, s így nem is volt meglepve, amikor néhány perccel később az ajtók újból kinyíltak, s mögöttük egy enyhén emelkedő folyosó vezetett egy boltívhez, amely félkörben mintegy keretbe fogta az eget. Alvin, noha a mozgás semmilyen jelét nem észlelte, mégis tudta, hogy sok száz lábbal magasabbra került. Felsietett az emelkedőn a napsütötte nyíláshoz, türelmetlenségében, hogy lássa, hova érkezett, minden félelmét elfelejtette.

Egy alacsony domb tetején állt, s egy pillanatra az az érzése támadt, mintha megint Diaspar központi parkjában volna. De ha ezt valóban parknak lehetett nevezni, akkor méretei szinte elképzelhetetlenül óriásiak voltak. A várost, amelynek látványára lélekben felkészült, sehol sem látta. Ameddig a szem ellátott, mindenütt csak erdő és fű borította síkság.

Aztán Alvin a szemhatárra emelte tekintetét, s ott, a fák felett, jobbról balra húzódó hatalmas ívben, amely az egész világot körbefogta, egy kővonulatot pillantott meg — Diaspar legmagasabb óriásai is eltörpültek volna mellette. Olyan messze voltak, hogy alakját a puszta távolság miatt nem lehetett kivenni, de körvonalaiban volt valami, amit Alvin rejtélyesnek érzett. Aztán szeme megszokta e roppant panoráma méreteit.

És most már sejtette, hogy azokat a távoli falakat nem emberkéz emelte.

Az Idő mégsem bírt mindent elseperni, a Földnek még mindig vannak hegyei, amelyekre büszke lehet.

Alvin sokáig álldogált az alagút szájánál, lassanként hozzászokott ahhoz a különös világhoz, amelybe belecseppent. A környezet puszta nagyságától és távlataitól szinte elkábult. Azoknak a ködös hegyeknek gyűrűje akár tíz Diaspart is magába foglalhatott volna. De az emberi élet nyomát, akármerre is kémlelt, sehol sem látta. A domboldalon lefelé vezető út azonban jól karbantartottnak látszott — okosabbat nem tehet, gondolta, mint hogy ezt követi.

A domb lábánál az utat magas fák szegélyezték, amelyek csaknem eltakarták a napot. Amikor Alvin a lombjuk alá ért, szagok és hangok különös vegyüléke fogadta. A levelek közt zizegő szél hangját ismerte, de emellett ezer és ezer oly bizonytalan neszezést is hallott, amelyek lelkében nem leltek visszhangra. Ismeretlen színek rohanták meg, szagok, amelyekre az emberiség már réges-rég nem emlékezett. Az illat és szín melegsége, bősége, a millió láthatatlan élőlény szinte fizikai erővel csapott le rá.

Váratlanul egy tóhoz ért. Jobb felől a fák sora hirtelen megszakadt, s egy apró szigetekkel tarkított óriási vízfelület húzódott előtte. Alvin még soha életében nem látott ekkora tavat, ehhez hasonlítva a legnagyobb diaspari medencék is csupán kicsiny tócsák voltak. Lassan lement a tó szélére, megmártotta kezét a meleg vízben, lecsorgatta ujjai között.

A víz alatti nádasból előbukkanó ezüstös nagy hal volt az első nem emberi lény, amelyet Alvin valaha is látott. Kimondhatatlanul különösnek találta, de alakja mégis valamilyen régi, kísértő emléket ébresztett lelkében. Ahogy a halványzöld űrben függeszkedett, s uszonyai alig láthatóan rezegtek, szinte az erő és sebesség megtestesülése volt. Eleven teste kecses vonalaival azokat a nagy repülőgépeket idézte, amelyek egykor az égbolton cikáztak. Evolúció és tudomány ugyanarra a megoldásra jutott, de a Természet alkotása tartósabbnak bizonyult.

Aztán Alvin végre kiszakította magát a varázsos tó vonzásából, s megindult a kanyargós úton. Újból erdő fogta körül, de csak rövid időre. Az út hamarosan egy fél mérföld széles és kétszer olyan hosszú tisztásba torkolt — s Alvin most megértette, miért nem látta eddig nyomát se az embernek.

A tisztáson mindenfelé alacsony, kétemeletes épületek álltak, lágy színeik az izzó napsütésben pihentették a szemet. Többségük tiszta vonalú, egyszerű architektúrájú volt, de jó néhány közülük bonyolult stílusban épült, hornyolt oszlopokkal, kecsesen kifaragott kövekkel. És ez utóbbi épületeket, amelyek igen-igen réginek látszottak, egy felmérhetetlenül távoli múltat idéző mintázat: a csúcsív díszítette.