Arthur Clarke - A város és a csillagok

Alvin, ahogy lassan közeledett a faluhoz, még mindig új környezetének rejtélyeivel viaskodott. Itt minden ismeretlen volt számára, még a levegő is, amely titokzatos élettől lüktetett. És az épületek között magas, aranyhajú emberek jártak-keltek, ösztönös kecsességgel — nyilvánvalóan egy más emberfajhoz tartoztak, mint Diaspar lakói.

Ügyet se vetettek rá, amit Alvin különösnek talált, hiszen öltözéke egészen más volt, mint az övék. Diasparban az időjárás sosem változott, s így ott az emberek pusztán dísznek szánt, többnyire rendkívül cicomás ruhákban jártak. Ezzel szemben itt a ruha gyakorlati célokat szolgált, használatra s nem annyira parádézásra szánták, gyakran mindössze egy lepelből állt, amelyet az emberek testük köré tekertek.

Alvin már mélyen benn járt a faluban, amikor Lys lakói végre figyelemre méltatták, s ez is kissé különös módon játszódott le. Az egyik házból egy öt főből álló csoport lépett ki, s egyenesen feléje tartott — szinte úgy látszott, mintha várták volna érkezését. Alvinon hirtelen mámorító izgalom vett erőt, fejében lüktetett a vér. Maga elé képzelte mindazokat a sorsdöntő találkozásokat, amelyek az emberek és a távoli világok idegen fajai között lejátszódtak. Itt ugyan ő most a saját fajtájának tagjaival találkozik, de vajon milyen messzire távolodtak el azoknak az évmillióknak során, amióta Diaspartól elkülönülve élnek?

A küldöttség néhány lépésre Alvintól megállt, vezetőjük rámosolygott, s a barátság ősi jeleként a kezét nyújtotta.

– Úgy gondoltuk, legjobb, ha itt fogadunk — mondta. — A mi hazánk egészen más, mint Diaspar, s a séta a végállomástól alkalmat ad a látogatóknak, hogy kissé akklimatizálódjanak.

Alvin elfogadta a kinyújtott kezet, de meglepetésében egy pillanatig válaszolni sem tudott. Most értette csak meg, hogy a többiek a faluban miért nem méltatták őt figyelemre.

— Hát ti tudtátok, hogy jövök? — kérdezte végül.

— Természetesen. A siklók megindulásáról azonnal tudomást szerzünk. De mondd csak, hogy találtál ide? Olyan régen érkezett utoljára hozzánk látogató, hogy már attól féltünk, a titok mindörökre titok marad.

Egyik társa félbeszakította.

— Azt hiszem, jobb, ha féken tartjuk kíváncsiságunkat, Gerane, Seranis már vár ránk.

A „Seranis” nevet valamilyen, Alvin előtt ismeretlen szó előzte meg, feltételezte, hogy ez egyfajta titulus. Minden, nehézség nélkül megértette az itteniek beszédét, s eszébe se jutott, hogy ezen csodálkozzon. Diaspar és Lys ugyanazt a nyelvet örökölte, a hangfelvétel ősi találmánya az emberi beszédet már réges-rég törhetetlen öntőformában rögzítette.

Gerane színlelt lemondással vállat vont. — Jól van — mosolygott. — Seranisnak csak kevés kiváltsága van, s nem akarom még ettől is megfosztani.

Miközben beljebb mentek a faluba, Alviri az őt kísérő lysieket vizsgálta. Nyájasnak, értelmesnek látszottak, de ezeket az erényeket egész életében természetesnek tartotta, s ezért azt fürkészte, miben különböznek egy hasonló diaspari embercsoporttól. Akadtak különbségek, de egykönnyen nem lehetett meghatározni őket. Az itteniek Alvinnál valamivel magasabbak voltak, s kettejükön az öregkor félreérthetetlen jeleit lehetett felfedezni. Bőrük nagyon barna volt, s minden mozdulatukból életerő és öröm sugárzott, amit Alvin üdítőnek, de ugyanakkor kissé meghökkentőnek is érzett. Elmosolyodott, mert eszébe jutott Khedron jóslata, hogy ha valaha is eljut Lysbe, pontosan ugyanolyannak fogja találni, mint Diaspart.

A falu lakói most már leplezetlen kíváncsisággal figyelték Alvint, ahogy vezetőit követte. Nyoma se volt már a színlelésnek, hogy érkezését magától értetődőnek tartják. Aztán jobb felől, a fák közül harsány, éles kiáltások hallatszottak, s az erdőből egy csoport kicsiny, izgatott teremtmény rohant ki, és Alvin köré sereglett, aki az ámulattól szinte kővé meredt, nem hitt a szemének. Olyasmit látott, ami az ő világában réges-rég nem létezett, ami már a mítoszok birodalmához tartozott, így kezdődött hát valaha az emberi élet: ezek a lármás, lenyűgöző lények — gyermekek.

Alvin ámuldozó hitetlenséggel nézte őket, s emellett még valamilyen szívet sajdító érzéssel, amelyet egyelőre nem tudott meghatározni. Semmiféle más látvány nem érzékeltethette volna ezzel az elemi erővel, milyen távol került attól a világtól, amelyben élt. Diaspar megfizette, busásan megfizette a halhatatlanság árát.

A legnagyobb ház előtt álltak meg, amelyet Alvin itt eddig látott. A falu közepén-helyezkedett el, kicsiny, kör alakú tornyán egy zászlórúdról zöld lobogó lengett a könnyű szélben.

Ahogy Alvin belépett az épületbe, a többiek — Gerane kivételével — mind hátramaradtak. Odabent csend honolt, a levegő hűs volt. Az átlátszó falakon beszűrődő napsugarak mindent lágy, pihentető fénybe öltöztettek. A finom mozaikokkal kirakott padló sima, rugalmas volt. A falakat egy nagy tehetségű és kifejező erejű művész képei díszítették, erdei jeleneteket ábrázoltak. Ezekkel elkeveredve Alvin más falfestményeket is látott, s bár ezek semmit se mondtak neki, mégis vonzó és kellemes látványt nyújtottak. Az egyik falba beépítve egy négyszögű képernyőt pillantott meg, valóságos színorgia villódzott rajta — valószínűleg egy videofon-vevőkészülék volt, bár igen kis méretű.

Együtt felmentek egy rövid csigalépcsőn, amely egy lapos tetőre vezetett. Innen, kilátás nyílt az egész falura, s Alvin látta, hogy az mintegy száz épületből áll. Távolban a fák kétfelé nyílva széles réteket szegélyeztek, ahol különféle állatok legeltek. Alvinnak fogalma se volt róla, mifélék, többségük négylábú volt, de akadtak köztük hat-, sőt nyolclábúak is.

Seranis a torony árnyékában várt rá. Vajon hány éves lehet ez az asszony, tűnődött Alvin. Hosszú aranyhajába ősz szálak vegyültek, ami, gondolta, bizonyára az idős kor jele. A lysi gyermekek, s mindaz, ami létezésükkel együtt járt, alaposan zavarba ejtette. Ahol születés van, ott halálnak is kell lennie, s az élettartam itt Lysben talán egészen más, mint Diasparban. Nem tudta megítélni, hogy Seranis ötven, ötszáz vagy ötezer esztendős, de tekintetéből azt a bölcsességet és élettapasztalatot olvasta ki, amelyet olykor Jeserac szemében látott.

Az asszony egy kis székre mutatott, s noha szemében üdvözlő mosoly csillant, mindaddig egy szót sem szólt, amíg Alvin kényelmesen el nem helyezkedett — már amilyen kényelmesen e barátságos, de fürkésző tekintettől érezhette magát. Aztán az asszony felsóhajtott, s halk, szelíd hangon Alvinhoz fordult:

— Ilyesmi csak nagyon-nagyon ritkán fordul elő, s így bocsáss meg nekem, ha nem tudom, hogyan viselkedjem. De a vendégnek, még a váratlan vendégnek is vannak bizonyos jogai. Tehát mielőtt beszélgetni kezdünk, hadd figyelmeztesselek valamire. Gondolatolvasó vagyok.

Alvin megrökönyödött arckifejezése láttán elmosolyodott, s gyorsan hozzátette:

— De emiatt ne nyugtalankodj. A gondolatok titkosságát az ember legszentebb jogának tartjuk. Csak akkor olvasom el a gondolataidat, ha felszólítasz rá. Ennek ellenére nem volna tisztességes dolog, ha ezt a tényt elhallgatnám előled. Ez az oka annak, hogy a beszédünk kicsit lassú és nehézkes. Csak ritkán folyamodunk hozzá.

Mindez, noha kissé nyugtalanító volt, nem lepte meg Alvint. Valaha emberek és gépek egyaránt birtokában voltak ennek a képességnek, s az utóbbiak, amelyek változatlanok maradtak, továbbra is el tudták olvasni gazdáik gondolatokban kifejezett parancsát. De Diasparban maga az ember elvesztette ezt a képességét, amelyben egykor szolgáival osztozott.