Arthur Clarke - A város és a csillagok

Most nappal szemben haladtak, de az utolsó emelkedő szerencsére sima, szelíd volt. A domb alsóbb lejtőit borító fák megritkultak, mintha már kifáradtak volna, hogy továbbharcoljanak a gravitációval, s az utolsó néhány száz méteren a talajt alacsony, szívós fű borította, amelyen jólesett-a járás. Amikor megpillantották a csúcsot, Hilvar hirtelen nekirugaszkodott és fölvágtatott a kaptatón. Alvin úgy döntött, hogy nem veszi föl a kesztyűt, valójában nem is volt más választása. Beérte azzal, hogy kitartóan kapaszkodjon fölfelé, s amikor utolérte Hilvart, kimerülten, de elégedetten lerogyott mellette.

Csak miután már kifújta magát, tudott elgyönyörködni az alatta elterülő tájban, megkeresni annak a szakadatlan dörgésnek az eredetét, amely most teljesen betöltötte a levegőt. A domb gerincétől a talaj meredeken zuhant alá, mi több: olyan meredeken, hogy csakhamar szinte függőleges szikla lett. És a szikla oldaláról hatalmas víztömeg szökellt előre, ívet írt le a levegőben, majd nagy robajjal lezúdult az ezer láb mélységben levő sziklákra. Ott beleveszett a csillámló permetfelhőbe, a mélyből pedig szakadatlan, lüktető dübörgés hallatszott, tompán visszhangzott a környező dombok oldaláról.

A vízesésre már jórészt árnyék borult, de a hegy felől áramló napfény még megvilágította odalent a tájat, még varázslatosabbá tette a látványt. Mert a vízesés lábánál az utolsó földi szivárvány ragyogott, illanó szépségében.

Hilvar nagy ívet írt le a kezével, amely az egész láthatárt körülfogta.

— Innen — szólt teli torokból, hogy túlharsogja a vízesés robaját — egész Lyst beláthatod.

Alvin ebben nem is kételkedett. Észak felé hosszú mérföldeken át erdők húzódtak, csak itt-ott törték meg őket tisztások, mezők, száz és száz kanyargó folyó. Valahol, e hatalmas panorámában elrejtve, feküdt Airlee falucska, megkeresni azonban reménytelen vállalkozás lett volna. Alvin egy pillanatig azt képzelte, hogy felcsillanni látja azt a tavat, amely mellett a Lysbe vezető ösvény húzódik, de aztán belátta, hogy szeme megtévesztette. Még messzebb északon a fák és tisztások egyaránt belevesztek egy pettyes, zöld szőnyegbe, amelyből itt-ott dombvonulatok emelkedtek ki. És azon is túl, egészen a láthatár szélén mint távoli felhőcsapatok bukkantak fel a hegyek, amelyek Lyst elzárták a sivatagtól.

Kelet és nyugat felé a tájék nagyjából egyforma látványt nyújtott, de délen a hegyek, úgy látszott, csupán néhány mérföldnyire vannak. Alvin egészen világosan kivette őket, s azonnal felismerte, hogy jóval magasabbak annál a kis csúcsnál, amelyen áll. A közte és a hegyek közt elterülő vidék sokkal vadabb volt, mint az a táj, amelyen az imént áthaladtak. Valamilyen meghatározhatatlan módon elhagyatottnak és sivárnak látszott, mintha itt már sok-sok év óta nem élne ember.

Hilvar megválaszolta Alvin kimondatlan kérdését.

— Lysnek ez a része valaha lakott volt — jegyezte meg. — Nem tudom, miért hagyták el, de lehet, hogy egy nap majd megint birtokba vesszük. Most csak állatok tanyáznak itt.

És valóban sehol se lehetett emberi élet nyomát látni, se irtások, se szabályozott folyók nem mutattak az Ember jelenlétére. Csupán egyetlen hely jelezte, hogy valaha éltek itt emberek — sok mérföldnyi messzeségben ugyanis egy magányos fehér rom emelkedett ki, mint valami törött fog, a fák sűrűjéből. Egyébként körös-körül mindent már rég visszakövetelt magának az őserdő.

Lys nyugati falai mögött lenyugvóban volt a nap. A távoli hegyek egy kurta pillanatra aranyos lángokban égtek, aztán a tájék, amelyet őriztek, hirtelen árnyékba borult, leszállt rá az éjszaka.

— Ehhez már korábban hozzá kellett volna fognunk — szólalt meg a gyakorlatias Hilvar, s azonnal nekilátott, hogy kicsomagolja a szerelvényt. — Öt percen belül koromsötét lesz, és ráadásul hideg.

Csakhamar furcsa szerkezeti elemek borították a füvet. Egy vékony háromlábból függőleges rúd nyúlt ki, felső végén egy körte alakú dudorral. Hilvar olyan magasra állította a rudat, hogy a körte épp a fejük felett legyen, majd valamilyen gondolati jelzést adott, ezt azonban Alvin nem tudta „lehallgatni”. Kis táborukat azonnal fény árasztotta el, a sötétség meghátrált. A körte nemcsak világosságot, de meleget is adott, mert Alvin érezte, hogy minden porcikáját enyhe hőhullámok simogatják.

Hilvar egyik kezében a háromlábbal, másikban a csomagjával megindult lefelé a lejtőn. Alvin azonnal a nyomába eredt, igyekezett a fénykörben maradni. Hilvar végül tábort ütött egy kis bemélyedésben, néhány száz lábbal a csúcs alatt, s nekiállt, hogy a szerelvény többi részét is üzembe helyezze.

Először is egy merev és csaknem láthatatlan anyagból egy nagy félgömböt csinált, amely teljesen betakarta őket, és védelmet nyújtott a domb oldalán felkerekedő hűvös széllel szemben. Ezt a kupola alakú sátrat egy kis négyszögletes doboz segítségével hozta létre, amit a földre helyezett, s aztán többé rá sem hederített, sőt a többi kellékkel egyenesen be is temette. Talán ugyanez a doboz vetítette ki azokat a kényelmes, félig áttetsző heverőket is, amelyeken Alvin azonnal boldogan elnyújtózott. Most látott először bútordarabokat megjeleníteni Lysben, ahol a házak rettenetesen tele voltak zsúfolva különféle olyan maradandó holmikkal, amelyeknek a memóriatárolókban sokkal jobb helyük lett volna.

Hilvar aztán egy másik kis tartályban vacsorát készíttetett — Lysbe érkezése óta Alvin most evett első ízben teljesen szintetikus ételt. A sátorban állandó friss levegő kerengett, amelyet a kupola tetején egy nyílás szippantott be, mialatt az anyagátalakító a nyersanyagokkal végrehajtotta a maga mindennapos csodáját. Alvinnak a tisztán szintetikus táplálék egészében véve sokkal jobban ízlett. A természetes ételek elkészítési módját meghökkentően egészségtelennek tartotta, ha anyagátalakítóval készül az étel, gondolta, az ember legalább tudja, mit eszik…

Amíg vacsoráztak, odakint leszállt az éjszaka, feljöttek a csillagok. Mire befejezték az evést, a fénykörön túl már teljesen sötét volt, s a kör szélén homályos árnyak lengedeztek — az erdő teremtményei előbújtak rejtekhelyükről. Alvin egyszer-másszor visszavert fények villanását látta, halvány szemek bámultak rá, de akármilyen állatok figyelték is őket, nem jöttek közelebb, úgyhogy Alvin nem tudta alaposabban szemügyre venni őket.

Nagy békesség honolt, Alvint kellemes érzések töltötték el. Egy ideig a heverőkön pihenve elbeszélgettek a látottakról, a rejtelemről, amely mindkettőjüket körülvette, a két kultúrát megkülönböztető sokféle vonásról. Hilvar elámuldozott azokon a csodálatos öröklét-áramkörökön, amelyek Diaspart megvédtek az idő vasfogától, s némelyik kérdésére Alvin bizony nehezen tudott választ adni.

— Nem bírom felfogni — mondta Hilvar —, hogyan sikerült Diaspar megtervezőinek biztosítaniuk, hogy a memória-áramkörökkel ne lehessen soha semmi baj. Azt mondod, hogy a várost meghatározó adatokat s az ott élő embereket elektromos töltésmintázatokként kristályokban raktározták el. A kristályok valóban örökre fennmaradnak, de hogy áll a dolog a hozzájuk kapcsolódó áramkörökkel? Soha sincs semmiféle üzemzavar?

— Ezt a kérdést már én is feltettem Khedronnak, mire azt felelte, hogy a memóriatárolókból gyakorlatilag három példány van. E három közül bármelyik képes épségben tartani a várost, s ha az egyikük elromlana, a másik kettő önműködően helyrehozza a hibát. Csak az okozna tartós kárt, ha két tároló egyidejűleg romlana el, és ráadásul ugyanaz volna a hibája, de ennek valószínűsége számokban ki sem fejezhető.