Arthur Clarke - A város és a csillagok

A város ott terült el alatta, Alvin akár egy isten nézett le rá. De most nem is igen látta, mert megteendő lépéseit fontolgatta, sorban egymás után.

Ha mindegyik kudarcba fullad, akkor is van még egy megoldás a problémájára. Diaspart az örökkévaló áramkörök állandó mozdulatlanságban tartják ugyan, ábrázatát megmásíthatatlanul őrzi a memóriasejtekben levő mintázat, de magát a mintázatot meg lehet változtatni, s akkor a város is megváltozik. És így átalakíthatja a városfal egy részét, ajtót nyithat rajta, s ha ezt a mintázatot aztán betáplálja a monitorokba, akkor a város az új elrendezésnek megfelelően átformálja magát.

Alvin gyanította, hogy a monitor műszertáblájának jelentős része, amelynek rendeltetését Khedron nem magyarázta meg neki, épp az ilyen változtatások célját szolgálja. Ezzel azonban hiába próbálkozna; a vezérlőket, amelyek magát a város szerkezetét meg tudják változtatni, gondosan lezárták, ezeket csakis a Tanács felhatalmazásával és a Központi Kompjúter jóváhagyásával lehet működtetni. Az pedig nem látszott valószínűnek, hogy a Tanács engedélyezze a kérését, még ha évtizedekig, sőt évszázadokig türelmesen ismételgeti is. Ami cseppet se lett volna ínyére.

Gondolatai most az ég felé fordultak. Néha álmodozásaiban, amelyeket kissé szégyellt is felidézni, arról képzelgett, hogy visszanyeri a levegő feletti uralmat, amiről az ember réges-rég lemondott. Valaha, tudta, a Föld egét különös alakzatok töltötték be. A világűrből hatalmas hajók érkeztek, ismeretlen kincsekkel megrakodva, hogy leszálljanak a legendás Diaspar-kikötőben. De ez a kikötő a város határain túl feküdt, időtlen idők óta szállongó por borítja. Elálmodozhat arról, hogy Diaspar útvesztőiben rejtőzik még valahol egy repülőgép, de valójában ezt maga sem hitte. Hisz nagyon valószínű, hogy ezekkel a kicsiny magánrepülőgépekkel sohasem volt szabad a városon belül ide-oda repdesni, még azokban az időkben sem, amikor általánosan használták őket.

Egy pillanatra belefeledkezett régi, ismerős ábrándjába. Azt képzelte, hogy a levegő ura, hogy a világ ott terül el alatta, s hívogatja, repüljön oda, ahova akar. De ez nem az ő jól ismert világa volt, hanem a Hajnalkor elvesztett világa — dombok, tavak és erdők gazdag, eleven panorámája. Keserű irigység fogta el, irigyelte ismeretlen őseit, akik oly szabadon repkedhettek keresztül-kasul a földön, s akik hagyták szépségét elpusztulni.

Mámorító, de hasztalan álmodozás! Alvin visszarángatta magát a jelenbe, megoldandó problémájához. Ha az égbolt elérhetetlen, s idelent a földön az út el van zárva előtte, akkor mi marad?

Újból ott tartott, hogy segítségre van szüksége, saját erejéből nem tud továbbmenni. Nem szívesen ismerte ezt be, de becsületből nem tagadhatta. Gondolatai elkerülhetetlenül Khedron felé fordultak.

Alvin sohasem tudta magában eldönteni, kedveli-e a Mókamestert. Nagyon örült, hogy találkoztak, s hálás volt Khedronnak a segítségért és az együttérzésért, amivel kutatásai során támogatta. Diasparban nem akadt ember, akihez ennyi szál fűzte volna, s mégis volt valami a Mókamester egyéniségében, ami taszította. Talán Khedron ironikus tárgyilagossága váltotta ki néha Alvinból azt az érzést, hogy titokban nevet erőfeszítésein, még ha közben tőle telhetően segít is neki. Ezért, meg makacssága és önállósága miatt, Alvin csak végső esetben tudta rászánni magát, hogy a Mókamesterhez folyamodjon.

Megállapodtak, hogy a Tanácsháztól nem messze egy kis kerek udvaron találkoznak. A városban számos ilyen csendes, félreeső hely akadt, olykor csupán néhány lépésre valamelyik forgalmas utcától, s mégis teljesen elzárva tőle. Általában csak kerülő úton, gyalog lehetett megközelíteni őket, sőt az is előfordult, hogy ötletesen kiképzett labirintusok kellős közepén feküdtek, ami még csak fokozta elszigeteltségüket. Jellemző volt Khedronra, hogy épp egy ilyen helyet válasszon ki találkára.

Az udvar, amelynek átmérője mindössze ötven-egynéhány lépés volt, valójában az egyik nagy épület belsejében feküdt. Mégis úgy tűnt, mintha nem volnának megszabott fizikai határai, mert valamilyen halvány belső fényben izzó, kékeszöld, átlátszó anyag fogta körbe. De az udvart, noha nem voltak látható határai, mégis úgy képezték ki, hogy a végtelen tér érzete itt senkit sem fenyegetett. Az alacsony, alig derékig érő falak, amelyeket néhol átjárók törtek meg, annak a biztonságos zártságnak benyomását keltették, amely nélkül Diasparban senki sem érezte jól magát.

Khedron épp az egyik ilyen falat vizsgálgatta, amikor Alvin megérkezett. Színes csempék bonyolult mozaikja borította, olyan fantasztikusan tekervényes volt, hogy Alvin meg sem próbálta kibogozni mintázatát.

— Nézd ezt a mozaikot, Alvin — mondta a Mókamester. — Látsz rajta valami különöset?

— Semmit — vallotta be Alvin rövid szemlélődés után. — Nem nagyon tetszik nekem, de ebben nincs semmi különös.

Khedron végighúzta ujját a színes csempéken.

— Nem vagy jó megfigyelő — mondta. — Nézd ezeket az éleket, látod, mennyire legömbölyödtek, milyen puhák lettek. Ilyesmi csak nagy ritkán látható Diasparban, Alvin. Ez kopás, az idő vasfoga kikezdte az anyagot. Emlékszem rá, amikor ez a minta még új volt, mindössze nyolcvanezer esztendővel ezelőtt, az előző életemben, s ha majd valamikor, tíz-tizenkét élet múlva visszatérek erre a helyre, ki fog derülni, hogy közben ezek a csempék teljesen elkoptak.

— Ebben én nem látok semmi meglepőt — jegyezte meg Alvin. — Vannak a városban más műalkotások is, amelyek nem olyan jók, hogy a memória-áramkörök megőrizzék őket, de nem is olyan rosszak, hogy azonnali megsemmisítésre ítéljék őket. Egy szép napon, gondolom, jön egy másik művész, aki valami különbet alkot. És az ő művét nem hagyják majd elkopni.

— Ismertem ennek a falnak a tervezőjét — mondta Khedron, még mindig a mozaik repedéseit tapogatva. — Különös, hogy erre a tényre emlékezem, holott a művész arcvonásait nem tudom felidézni. Úgy látszik, nem kedveltem őt, ezért töröltem ki emlékezetemből. — Elnevette magát. — Talán én magam terveztem ezt, valamelyik művészi periódusomban, s amikor a város megtagadta, hogy örökkévalóvá tegye, bosszúságomban elhatároztam, hogy az egészet elfelejtem. Nicsak, tudtam, hogy ez a darab itt leválik!

Sikerült lefejtenie egy aranyos csemperéteget, s ez a kis szabotázs szemmel látható örömmel töltötte el: Földre dobta a szilánkot, s hozzátette: — No most majd a karbantartó robotoknak tenniük kell valamit e dologban!

Alvin tudta, hogy ebben számára valami tanulság rejlik. Ezt az az intuíciónak nevezett különös ösztön sugallta, amely logikát meghazudtoló ugrásokat képes végrehajtani. A lábánál heverő aranyos csempedarabkára pillantott, igyekezett azt valamilyen kapcsolatba hozni a problémával, amely nem hagyta nyugodni.

Mihelyt rájött, hogy kérdésére van válasz, már könnyű volt azt megtalálni.

– Értem, mit akarsz ezzel mondani — fordult Khedronhoz. — Mivel vannak olyan tárgyak Diasparban, amelyeket az öröklét-áramkörök nem őriznek meg, ezért azokat a tanácsházi monitorok-útján nem is fedezhetem fel. Ha odamennék, és erre az udvarra összpontosítanám a monitort, nyomát se látnám ennek a falnak, amelyen ülünk.

— A falat, azt hiszem, megtalálnád. Csak a mozaik nem volna rajta.

— Igen, ezt értem — mondta Alvin. Túl türelmetlen volt, hogy efféle szőrszálhasogatásokkal foglalkozzon. — És ugyanígy lehetnek a városban még más olyan dolgok is, amelyeket a memória-áramkörök ugyan nem őriznek, ám eddig még nem koptak el. De hogy ez mennyiben segít rajtam, azt igazán nem tudom felfogni. A külső fal létezik, azt tudom, s nincs nyílás rajta.