Arthur Clarke - A város és a csillagok

Egész Diasparban talán Alvin az egyetlen, ember, akit az ernyőn végigfutó képek nem töltöttek el nyomasztó érzésekkel. Khedron segített ugyan neki a kivezető út keresésében de azért őt is fogságában tartotta az a nagymindenségtől való különös rettegés, amely az emberiséget mar oly régóta szűk világába zárta. Magára hagyta Alvint, hogy egyedül folytassa kutatásait.

A magányosság érzete, amely alól egy kis időre felszabadult, most újból lelkére nehezedett De nem adhatta át magát e mélabús hangulatnak túl sok tennivalója volt. Ismét a monitor felé fordult, s a városfal képét lassan rajta, nekilátott a kutatásnak

Az elkövetkező hetekben Alvint csak ritkán lehetett Diasparban látni, igaz, távollétére nem sokan figyeltek fel. Jeserac, amikor felfedezte, hogy egykori tanítványa minden idejét a Tanácsházban tölti, s nem a város peremén kóborol, kissé megkönnyebbült, mert úgy gondolta, ott semmi baj nem érheti. Eriston és Etania egyszer-kétszer hívták a szobáját, de amikor kiderült, hogy nincs otthon, nem sokat törték rajta fejüket, hol lehet. Alystra már valamivel makacsabb volt.

Lelki nyugalma szempontjából sajnálatos volt, hogy így belebolondult Alvinba, amikor annyi más alkalmas fiú közt válogathatott volna. Alystra mindig könnyűszerrel talált magának társat, de Alvinhoz hasonlítva, az összes többi fiú, akit ismert, egyformán színtelen és jelentéktelen egyéniség volt. Nem akarta hát Alvint harc nélkül futni hagyni; zárkózottsága és közönyössége kihívás volt, amelynek Alystra nem bírt ellenállni.

De érzelmei talán nem is puszta önzésből fakadtak, inkább anyai, semmint szexuális vágyak hajtották. A gyermekszülés rég feledésbe ment ugyan, de az aggódó oltalom és együttérzés női ösztönei azonban még továbbéltek. Bár Alvin konoknak önállónak mutatkozott, a maga útját akarta járni, Alystra mégis megérezte lelki magányosságát.

Amikor rájött, hogy Alvin eltűnt, azonnal megkérdezte Jeseracot, mi történt vele. Jeserac egy pillanatnyi habozás után megmondta. Ha Alvinnak nincs szüksége társaságra, ez az ő dolga. Tanára se nem helyeselte, se nem helytelenítette ezt a viszonyt. Noha voltaképpen kedvelte Alvstrát, s azt remélte, befolyása segíthet Alvinnak, hogy könnyebben beleilleszkedhessen Diaspar életébe.

Hogy Alvin egész idejét a Tanácsházban tölti, csak azt jelenthette, valamiféle kutatómunkába merült el, s ez a tudat legalább eloszlatta Alystrának az esetleges riválisokra vonatkozó gyanúját. De ha féltékenységre nem is volt oka, a kíváncsiság furdalta. Néha szemrehányást tett magának, hogy a Loranne-toronyban faképnél hagyta Alvint. Bár tudta, hogy hasonló körülmények között ismét pontosan ugyanezt tenné. Alvin gondolkodásmódját csak úgy értheti meg, mondta magának, ha megtudja, mit művel.

Eltökélten bement a főcsarnokba. A kapun belül néma csend fogadta, megilletődött tőle, de félelmet nem érzett. A túlsó fal mentén egymás mellett információs gépek sorakoztak, s Alystra találomra kiválasztott közülük egyet.

Mihelyt a működést jelző fény kigyulladt, Alystra megszólalt:

— Alvint keresem, valahol itt van az épületben. Hol találom?

Még egy hosszú élet alatt sem lehetett teljesen megszokni, hogy az információs gépek minden hétköznapi kérdésre habozás nélkül, szinte a kérdező szavába vágva adnak választ. Egyesek tudták — vagy legalábbis tudni vélték — mi ennek a magyarázata, s tudálékosan holmi „átfutási időről” vagy „raktártérről” fecsegtek, de a végső eredmény csodálatos voltát ez miben sem halványította el. A gépek — a városban rendelkezésre álló valóban mérhetetlen információs állomány keretein belül — minden pusztán tényszerű kérdésre azonnali választ tudtak adni. Észrevehető késedelem csak akkor merült fel, ha a válasz bonyolult számításokat követelt meg.

— A monitoroknál van — hangzott a felelet. Ezzel Alystra nem sokat tudott kezdeni, mert fogalma sem volt róla, mik azok a monitorok. A gépek egy szóval se válaszoltak többet, mint amit kérdeztek tőlük, s így a helyes kérdésfeltevés nem egykönnyen elsajátítható művészet volt.

— Hogy jutok oda? — kérdezte Alystra. Ha odaér, gondolta, majd kiderül, mik azok a monitorok.

— Erre csak akkor felelhetek, ha engedélyed van a Tanácstól.

Ez teljesen váratlan, sőt zavarba ejtő fordulat volt. Diasparban egy-két hely kivételével mindenhova szabadon be lehetett menni. Alystra egészen biztos volt abban, hogy Alvin nem kapott engedélyt a Tanácstól, ami azt jelentette, hogy valamilyen magasabb hatalom segített neki.

Diaspart a Tanács kormányozta, de még ennek döntéseit is megmásíthatta egy felsőbb hatalom, a Központi Kompjúter szinte végtelen intellektusa. A mozdulatlanul álló Központi Kompjúter valójában a Diasparban levő összes gép summája volt. De ha biológiai értelemben nem is élt, legalább annyira tudatos volt, mint az ember. Tudnia kellett, Alvin mit csinál, amiből következik, hogy jóváhagyja azt, mert másként őt is éppúgy megállította és a Tanácshoz utasította volna, mint ahogy ezt az információs gép Alystrával tette.

Nem volt értelme, hogy itt lézengjen. Alystra tudta, minden kísérlete, hogy Alvint megtalálja, még ha sejtené is, hol van ebben a roppant épületben — eleve kudarcra van ítélve. Az ajtók nem nyílnának meg előtte; a mozgópályák megfordulnának, ha rájuk áll, s visszafelé vinnék, nem előre; a liftek rejtélyes mozdulatlanságba dermednének, megtagadnák, hogy emeletről emeletre vigyék. Ha makacskodna, egy udvarias, de határozott robot gyengéden ki tessékelné az utcára, vagy addig vezetné körös-körül a Tanácsházban, míg meg nem unja, és önszántából nem távozik.

Rosszkedvűen ment ki az utcára. Mi több: teljesen tanácstalan volt — életében most először olyan rejtéllyel került szembe, amely mellett vágyai és szándékai nagyon jelentéktelennek látszottak. De ebből még nem következett, hogy fontosságuk az ő szemében is csökkent. Fogalma se volt, mit fog most tenni, de egyet biztosan tudott. Nem Alvin az egyedüli ember Diasparban, aki makacs és kitartó tud lenni.

Alvin elvette kezét a műszertábláról, kikapcsolta az áramköröket, mire a monitor ernyőjén levő kép eltűnt. Egy másodpercig mozdulatlanul ült, a fekete négyzetre bámult, amely immár oly sok héten át minden gondolatát lefoglalta. Körülhajózta egész világát, Diaspar külső falának minden egyes négyzetmétere elsuhant előtte a képernyőn. Most már minden élő embernél — kivéve talán Khedront — jobban ismerte a várost. És már azt is tudta, hogy a falakon keresztül nincs kivezető út.

Az érzés, amely elfogta, mégsem volt puszta csüggedtség. Valójában egy percig sem remélte, hogy könnyű dolga lesz, hogy első nekifutásra megtalálja, amit keres. Az a lényeges, hogy egy lehetőséget kiküszöbölt. Most jöhet a többi.

Felállt s odament a város képmásához, amely csaknem az egész termet betöltötte. Nehéz volt elhinni, hogy nem makett, bár Alvin tudta, a valóságban csak annak, a memóriasejtekben őrzött mintázatnak optikai kivetítése, amelyet végigvizsgált. Ha a monitor beállítását megváltoztatta, s a nézőpontot végigvezette Diasparon, e másolat felületén egy aprócska fényfolt futott végig, úgyhogy mindig pontosan láthatta, merre, jár. Kezdetben ez hasznos útmutató volt, de később a koordináták beállításában már olyan jártasságra tett szert, hogy erre a segítségre nem volt többé szüksége.