Arthur Clarke - A város és a csillagok

Jeserac mozdulatlanul üldögélt a számok örvényében. Szeme előtt elvonult az első ezer törzsszám azon a binér rendszerben számláló készüléken, amelyet az elektronikus kompjúterek feltalálása óta minden számtani műveletnél használtak. Az 1 és a 0 végtelen sorai meneteltek el szeme előtt, felvillantva mindazoknak a számoknak teljes sorozatát, amelyek csak önmagukkal és eggyel oszthatók. A törzsszámokban olyan misztérium rejtőzött, amely mindig lenyűgözte az Embert, s még most is magával ragadta képzeletét.

Jeserac nem volt matematikus, bár olykor szerette volna hinni, hogy mégis az. Csak annyira futotta erejéből, hogy a törzsszámok végtelen rengetegében különös viszonylatokat és szabályokat kutasson fel, amelyeket majd nála tehetségesebb emberek általános törvényekbe foglalnak össze. A számok viselkedését felfedhette, de e viselkedés miértjére már nem tudott magyarázatot adni. Élvezetet lelt abban, hogy átvágja magát az aritmetika dzsungeljén, s néha olyan csodákra is rábukkant, amelyek a nála ügyesebb kutatóknak is elkerülték a figyelmét.

Felállította valamennyi lehetséges egész szám mátrixát, s kompjúterét megindítva, úgy aggatta végig rajta a törzsszámokat, ahogy egy háló kereszteződésein gyöngyöket rendezgethet el valaki. Jeserac ezt már százszor is megtette, és sose tudott meg belőle semmit. De lenyűgözte az a mód, ahogy a vizsgált számok látszólag teljesen rendszertelenül szétszóródnak az egész számok spektrumán. Ismerte eloszlásuk már felfedezett törvényeit, de mindig azt remélte, hogy újakra fog rábukkanni.

Nem panaszkodhatott, amiért félbeszakították. Ha azt kívánta volna, hogy senki se zavarhassa, akkor ennek megfelelően kellett volna a hívásjelzőt beállítania. Amikor a halk csengés megütötte fülét, a számfalak megremegtek, a számjegyek összefolytak, s Jeserac visszatért a puszta valóság világába.

Azonnal felismerte Khedront, s jövetelétől nem volt éppenséggel elragadtatva. Jeserac nem szerette, ha rendezett életvitelében megzavarják, Khedron pedig a kiszámíthatatlant képviselte De azért kellő udvariassággal köszöntötte látogatóját, enyhe aggodalmának minden jelét leplezte.

Diasparban az a szokás dívott, hogy ha két ember először vagy akár századszor találkozik az első órácskát kölcsönös udvariaskodással töltik, és csak aztán térnek rá — ha van egyáltalán — a tulajdonképpeni mondanivalójukra.

Jeserac kissé sértőnek érezte, hogy Khedron csekély tizenöt perc alatt ledarálta a szertartásos szavakat s aztán kijelentette:

— Alvinról szeretnék veled beszélni. Te vagy ugye, a tanára?

— Igen — válaszolta Jeserac. — Még most is találkozom vele.

– És szerinted jó tanítvány?

Jeserac elgondolkodott, e kérdésre nem tudott egykönnyen válaszolni. A tanár-tanítvány viszonynak Diasparban rendkívüli fontosságot tulajdonítottak, sőt lehet mondani, hogy az élet egyik alappillére volt. Átlagban évente tízezer új szellem kelt életre a városban. Korábbi emlékeik még csak szunnyadoztak bennük, életük első húsz esztendejében minden új és ismeretlen volt számukra. Meg kellett őket tanítani annak a számtalan gépnek és szerkezetnek használatára, amelyek a mindennapos élet alapjául szolgáltak, s meg kellett tanulniuk, miként viselkedjenek a legbonyolultabb társadalomban, amelyet az Ember valaha is kialakított.

Nevelésük részben azokra a házaspárokra hárult, akiket az új polgárok szülőinek szemeltek ki. A kiválasztás sorsolás útján történt, s a kötelességek nem voltak túl terhesek. Eriston és Etania idejének legfeljebb egyharmadát szentelte Alvin felnevelésének, s ezzel eleget tettek mindannak, amit elvártak tőlük.

Jeserac kötelességei Alvin neveltetésének formálisabb aspektusaira szorítkoztak. Általános szokás szerint az újszülöttet szülei tanítják meg arra, hogyan illeszkedjék bele a társadalomba, vezetik be egyre bővülő baráti körébe. Alvin karakterének megformálása ily módon a szüleire hárult, elméjének csiszolása viszont Jeseracra.

— Fogas kérdést tettél fel — válaszolta Jeserac. — Alvin értelmi képességeivel nincs semmi baj, de úgy látszik, sok minden iránt teljes közömbösséget tanúsít, aminek pedig érdekelnie kellene őt. Másfelől beteges kíváncsiság sarkallja olyan dolgok tekintetében, amelyekről mi általában nem beszélünk.

— A Diasparon kívüli világra gondolsz?

— Igen. Honnan tudod?

Khedron egy pillanatig habozott, azon töprengett, mennyire avassa bizalmába Jeseracot. Tudta, hogy nyájas, jó szándékú ember, de azt is tudta, hogy őt is bizonyára korlátozzák azok a tabuk, amelyek Diasparban mindenkit — mindenkit, kivéve Alvint — hatalmukban tartanak. — Megsejtettem — felelte végül.

Jeserac kényelmesebben elhelyezkedett az öblös karosszékben, amelyet egy pillanattal korábban megjelenített. Érdekes szituáció volt, s szerette volna a lehető legalaposabban kielemezni. De Khedron együttműködése nélkül nem sokat tudhat meg.

Előre láthatta volna, hogy Alvin egy szép napon találkozik a Mókamesterrel, s hogy e találkozásnak kiszámíthatatlan következményei lesznek. Khedron az egyetlen ember a városban, akit különcnek lehet nevezni, s még az ő különcségét is előre eltervezték Diaspar építői. Már réges-rég rájöttek az emberek, hogy Utópia bűnözés és rendzavarás nélkül egykettőre elviselhetetlenül unalmassá válik. Azt viszont a dolgok természeténél fogva nem lehetett szavatolni, hogy a bűnözés azon az optimális szinten marad, amelyet a társadalmi egyensúly megkövetel. Hiszen ha a bűnt engedélyezik és szabályozzák, többé nem bűn.

A város tervezői első pillantásra ugyan naivnak látszó, valójában azonban mélységesen szubtilis megoldásként kiötlötték a mókamesteri hivatást. Diaspar egész történelme során legfeljebb kétszáz olyan ember akadt, akit szellemi öröksége erre a különös szerepre alkalmassá tett. Ezek bizonyos kiváltságokat élveztek, amelyek megvédtek őket tetteik következményeitől, jóllehet voltak olyan Mókamesterek, akik túllépték a megengedett határokat, s ezért az egyetlen büntetéssel fizettek, amelyet Diaspar kiszabhatott — akkori inkarnációjuk lejárta előtt száműzték őket a jövőbe.

A Mókamester ritka és előre nem látható alkalmakkor valamiféle csínnyel, ami esetleg nem volt más, mint bonyolult beugratási manőver, vagy valamilyen akkoriban dédelgetett hit vagy életfelfogás elleni megfontolt támadással feje tetejére állította a várost. Mindent egybevéve a „mókamester” megjelölés igén találó volt. Valaha, amikor még léteztek udvarok és királyok, éppígy voltak egyes személyek, akik hasonló kötelességek mellett ugyanilyen kiváltságokat élveztek.

— Egyszerűsítené a dolgot — szólt Jeserac — ha nyíltan beszélnénk egymással. Mindketten tudjuk, hogy Alvin Kiválasztott, ez az első élete Diasparban. Ennek jelentőségét te talán nálam jobban fel tudod mérni. Kétlem, hogy a városban bármi olyan történhetne, ami valamiképpen nem volt eleve eltervezve, s így Alvin megteremtésének feltétlenül van valamilyen célja. Hogy eléri-e ezt a célt, akármi legyen is, azt nem tudom. És azt sem tudom, hogy jó-e vagy rossz. Fogalmam sincs róla, mi lehet.

— Tegyük fel, hogy olyasmire vonatkozik ami a városon kívül van.

Jeserac béketűrően mosolygott, a Mókamester, ahogy ez várható volt, egy kis tréfáért nem megy a szomszédba.

— Megmondtam neki, mi van ott. Tudja, hogy Diasparon kívül nincs más, csak a sivatag. Vidd ki oda, ha tudod; talán te megleled a módját. Ha Alvin megismeri a valóságot, tán kigyógyul e különcségből.