Arthur Clarke - A város és a csillagok

A tükör mögötti világban olykor erre-arra járkáló emberek bukkantak fel, s Alvin nemegyszer látott ismerős arcokat. Rögtön tudta, nem olyan barátokat lát, akikkel ebben az életben valaha is találkozott. Az ismeretlen művész elméjén keresztül a múltba pillantott vissza, s a jelenlegi világban élő emberek korábbi inkarnációit látta. Ez kivételességére emlékeztette, s elszomorította a gondolat, hogy akármeddig időzik is e változó képek előtt, önmagának semmiféle régi tükröződését nem fogja megtalálni.

— Tudod, hol vagyunk? — kérdezte Alystrától, amikor befejezték sétájukat a tükrök előtt. A lány tagadóan rázta a fejét.

— Gondolom, valahol közel a város széléhez — válaszolta közömbösen. — Úgy látszik, hosszú utat tettünk meg, de hogy milyen messzire jutottunk, arról fogalmam sincs.

— A Loranne-toronyban vagyunk — mondta Alvin. — Ez Diaspar egyik legmagasabb pontja. Gyere, megmutatom neked. — Kézen fogta Alystrát, és kivezette a csarnokból. Szemmel látható kijáratok itt ugyan nem voltak, de a padló mintázata különböző helyeken oldalfolyosókat jelzett. Ha valaki ezeken a pontokon a tükrök felé közeledett, a visszavert képek egy fényátjáróba olvadtak bele, és ezen át egy másik folyosóra lehetett kilépni. Alystra ebben az ide-oda kanyargásban teljesen irányt vesztett, míg aztán egy hosszú, nyílegyenes alagútba értek ki, amelyben állandóan hideg szél fújt. Mindkét irányba vízszintesen sok száz láb messzeségbe húzódott, s két végén apró fénykörbe torkollt.

— Nem tetszik nekem ez a hely — siránkozott Alystra. — Túl hideg. — Valószínűleg soha életében nem borzongatta meg valóságos hideg, s Alvint némi bűntudat fogta el. Figyelmeztetnie kellett volna a lányt, hogy hozzon magával kabátot — jó meleget, mert Diasparban minden öltözék pusztán díszül szolgált, semmiféle védelmet nem nyújtott.

Mivel Alystra egyedül az ő hibájából került ebbe a kellemetlen helyzetbe, Alvin szó nélkül átadta neki a kabátját. Ebben nem volt semmiféle lovagiasság; a nemek között már olyan régóta teljes egyenlőség uralkodott, hogy az efféle szokásoknak nyoma se maradt. Ha fordítva esik a dolog, Alystra is odaadta volna a kabátját Alvinnak, s az szó nélkül elfogadta volna.

A hátszélben kellemes volt a járás, s hamarosan el is jutottak az alagút végéhez. Itt egy tág résekkel áttört, díszes kőpárkány állta útjukat, ami rendjén is volt, hisz a puszta semmi peremén álltak. A nagy légakna a torony meredek homlokzatára nyílt, s lábuk alatt egy legalább ezerlábnyi függőleges fal volt. Odafent álltak a város legkülső bástyáin, s alattuk terült el Diaspar. Lakói közül csak keveseknek volt valaha is részük ebben a látványban.

A látkép a fordítottja volt annak, amit Alvin a Park közepéből látott. Innen föntről letekinthetett a város szíve felé hosszú áradatban leereszkedő koncentrikus kő— és fémtömbökre. A távolban, a közbeeső tornyoktól részben elrejtve, megpillantotta a pázsitot, a fákat és az örökké körbefutó folyót. Még messzebb Diaspar túlsó bástyái újból az ég felé kapaszkodtak.

Oldalán Alystra is elgyönyörködött a látványban, de meglepetést nem érzett. Már számtalanszor látta a várost más, csaknem ugyanilyen jól elhelyezett kilátótornyokról s hozzá a mostaninál sokkal nagyobb kényelemben.

— Ez hát a mi világunk — mondta Alvin —, az egész világunk. És most szeretnék még valamit mutatni neked. — Hátrafordult és megindult az alagút túlsó végét jelző távoli fénykör fele. Testét a könnyű ruhában átjárta a hideg, de rá se hederített, ahogy belépett a légáramlatba.

Csak pár lépést tett, amikor észrevette, hogy Alystra nem követi. A lány figyelte őt, kölcsönzött kabátja lebegett a szélben, fél kezét arcához emelte. Alvin látta, hogy ajkai mozognak, a szavak azonban nem értek el hozzá. Előbb csodálkozva nézett vissza a lányra, aztán türelmetlenül, de nem minden szánakozás nélkül. Jeserac igazat mondott. Alystra nem tudja követni. Rájött, mit jelent az a távoli fénykör, ahonnan örökös szél áramlik Diaspar felé. Mögötte ismert világ terült el, csodákkal tele világ, amely azonban meglepetéseket nem tartogatott, s mint egy ragyogó, de feszesre zárt buborék sodródott az idő folyamán. Előtte pedig, szinte csak néhány lépés távolságban, a puszta vadon — a sivatag világa — a Támadók világa.

Alvin visszament hozzá, s meglepetten látta, hogy a lány egész testében remeg.

— Miért vagy így megijedve? — kérdezte. — Hisz biztonságban vagyunk, Diasparban. Ha az imént ki tudtál nézni ezen az ablakon, hát azon is ki tudsz nézni!

Alystra merev szemmel bámult rá, mintha valamilyen különös szörnyeteget látna. És az ő mértékével mérve, Alvin valóban szörnyeteg is volt.

— Nem tudnám megtenni — szólt végül. — Még a gondolatától is jobban borzongok, mint itt a széltől. Ne menj tovább, Alvin!

— De hát mi ebben a logika? — tiltakozott könyörtelenül Alvin. — Mi baj származhat abból, ha elmégy e folyosó végére s ott kinézel? Odakint furcsa, elhagyatott világ van, de cseppet se ijesztő. Sőt minél tovább nézem, annál szebbnek találom…

Alystra nem várta meg, hogy befejezze a mondatot. Sarkon fordult, és visszafutott a hosszú lejtőn, amely az alagút padlóján át felhozta őket ide. Alvin meg se kísérelte, hogy megállítsa, mivel ez modortalanság lett volna, annak a jele, hogy rá akarja kényszeríteni akaratát. A rábeszélés, belátta, teljesen hiábavaló volna. Tudta, hogy Alystra addig meg se áll, amíg vissza nem tér társaihoz. A veszély, hogy utat veszt a város labirintusaiban, nem fenyegeti, mert könnyűszerrel követni tudja majd visszafelé a lépéseit. Az az ösztönös képesség, hogy a legbonyolultabb útvesztőkből is kikeveredjék, csupán egyike volt annak a számos készségnek, amelyet az Ember, mióta városokban lakott, elsajátított. A rég kihalt patkány is rákényszerült, hogy hasonló képességekre tegyen szert, mihelyt elhagyta a földeket, és sorsát az emberéhez kötötte.

Alvin egy ideig várt, mintha még remélte volna, hogy Alystra visszajön. Viselkedése nem lepte meg — csak e viselkedés hevessége és ésszerűtlensége. Noha őszintén sajnálta, hogy a lány elment, ugyanakkor akaratlanul is azt kívánta, bárcsak ne feledkezett volna meg arról, hogy visszaadja a kabátját.

Nemcsak á hideg járta át, de a város tüdején keresztül fújó széllel szemben a járás is nehezére esett. Alvinnak meg kellett birkóznia mind a légáramlattal, mind azzal az ismeretlen erővel, amely azt hajtotta. Csak akkor pihenhetett meg, amikor elért a kőpárkányhoz, és karjait a rácsok köré fonhatta. A helyszűke miatt fejét épp csak kidughatta a nyíláson, s a kilátás még így is korlátozott volt, mivel az akna bejáratát részben a városfalba süllyesztették bele.

De azért eleget láthatott. Ezer és ezer láb mélységben a napfény épp búcsúzott a sivatagtól. A csaknem vízszintes sugarak átsütöttek a rácsozaton, s különös arany— és árnyékmintázatot vetítettek az alagút mélyébe. Alvin az éles fénytől szemét védve, lekémlelt a földre, amelyen évmilliók óta nem járt ember.

Mintha egy örökre befagyott tengerre nézett volna. Homokbuckák hullámzottak végeláthatatlanul nyugat felé, körvonalaikat a hunyó nap fénye vastagon kirajzolta. Itt-ott a szél szeszélyéből különös örvények és üregek vésődtek a homokba, úgyhogy olykor nehezen lehetett elhinni, hogy mindez az alakzat nem valamilyen értelmes lény keze műve. Nagy-nagy messzeségben, olyan messze, hogy valójában meg sem tudta ítélni, milyen távol vannak, lágyan ívelt dombok húzódtak. Alvin látványukra csalódást érzett, sokat adott volna azért, ha a valóságban is láthatja az ősi felvételeknek és saját álmainak tornyosodó hegyeit.