Arthur Clarke - Randevú a Rámával

A bordák maguk a lépcsők, a tengely közelében nagyon meredekek, de a lenti síkság felé haladva egyre inkább ellaposodnak. Az általunk Alfa, Béta és Gamma névvel ellátott lépcsősorok nem folytonosak, öt, körbehaladó terasz töri meg őket. Becslésünk szerint húsz-harmincezer lépcsőfokból állhatnak… valószínűleg csak veszély esetén használják, elképzelhetetlen, hogy a rámaiak, vagy akárhogyan fogjuk is őket hívni, ne találtak volna ki valami jobb módot arra, hogy megközelítsék világuk tengelyét.

A déli félteke merőben más, mint ez; nincsenek lépcsők, és nincs lapos középső rész. Ehelyett a közepéből több kilométer hosszú óriási rúd áll ki, körülötte hat kisebbel. Az egész roppant különös, fogalmunk sincs, mire való.

A két félgömb közti ötven kilométer hosszúságú hengeres részt Középső-alföldnek neveztük el. Esztelenségnek tűnhet alföldnek nevezni valamit, ami ilyen nyilvánvaló görbülettel rendelkezik, mi mégis jogosnak tartjuk — hiszen, ha lejutunk, síkságnak fogjuk látni éppúgy, mint ahogy egy palack belseje is annak tűnik a hangya «szemében», amely körbe-körbemászik a palack belsejében.

A Középső-alföld legfeltűnőbb jellegzetessége a közepén körbefutó, tíz kilométer széles sötét sáv. Szalag-tengernek neveztük el, mert jégre emlékeztet. Mintegy tíz kilométer hosszú és három kilométer széles, ovális alakú sziget emelkedik ki a közepén, magas építményeket látunk rajta. Mivel emlékeztet bennünket a jó öreg Manhattanre; elneveztük New Yorknak. Bár nem annyira város, mint inkább hatalmas gyár vagy vegyiüzem lehet.

De van néhány város is — legalább hat: ha emberek számára épültek, egyenként talán ötvenezres nagyságrendűek lehetnek. Sorban a Róma, Peking, Párizs, Moszkva, London és Tokió névre kereszteltük őket… Utak és valami vasúthoz hasonló pályák kötik össze őket.

Évszázadokra elegendő kutatási anyag van ebben a befagyott, holt világban. Négyezer négyzetkilométernyi feltárandó terület fekszik előttünk, és mindössze néhány hét áll rendelkezésünkre. Vajon választ kapunk-e valaha is arra a két kérdésre, amely azóta motoszkál bennünk, mióta a lábunkat betettük: kik voltak, és mi történt velük?»

A felvétel véget ért. A Ráma-bizottság Földön és Holdon lévő tagjai kinyújtóztatták tagjaikat, aztán tanulmányozni kezdték az előttük kiterített térképeket és fényképeket. Bár már több órája ezzel foglalkoztak, a képek nem árulták el a méreteket, melyeket Norton kapitány hangja az imént közvetített. Ő valóságosan ott van, saját szemével látta ezt a különös, kifordított világot az alatt a néhány röpke pillanat alatt, míg a jelzőfények megvilágították régóta tartó sötét éjszakáját. És ő lesz az az ember, aki felderítő utat vezet majd ide.

— Dr. Perera, esetleg van valami mondanivalója?

Bose nagykövet futólag arra gondolt, vajon nem kellett volna először Davidson professzornak megadnia a szót, lévén ő a rangidős tudós, és közöttük az egyetlen csillagász. De az idős kozmológus szemmel láthatóan enyhén sokkos állapotban volt, még nem tért egészen magához. Egész pályája során úgy tekintett az univerzumra, mint a gravitáció, mágnesesség, sugárzás személytelen, titáni erőinek arénájára, soha nem hitte, hogy az élet fontos szerepet játszik a dolgok rendszerében; az élet megjelenését a Földön, a Marson és a Jupiteren véletlen aberrációnak tekintette.

És íme, itt a bizonyíték, mely szerint nemcsak hogy létezik élet a Naprendszerén kívül, de a szint, amelyre eljutott, az ember számára még századokig reménytelen vágy marad. Mi több, a Ráma felfedezése veszélyezteti azt a dogmát is, amelyet Olaf professzor évek óta prédikált. Ha sarokba szorították, elismerte, hogy létezhet élet más csillagrendszereken is — ugyanakkor váltig hangoztatta, hogy sohasem győzhetik le a roppant csillagközi távolságokat.

Ha Norton parancsnoknak igaza van, amikor úgy ítéli meg, hogy a Ráma ma már csak sírhely, nekik valóban nem sikerült. De ők legalább megpróbálták, s ez azt jelenti, hogy erősen bíztak vállalkozásuk sikerében. Ha pedig ilyesmi egyszer megtörtént, akkor meg kellett történnie többször is a százezer millió nappal rendelkező Galaxisban… és valakinek, valahol majd sikerülni fog.

Bizonyíték nélkül ugyan, de ezt a tételt hajtogatja széles mozdulatok kíséretében Dr. Carlisle Perera évek óta. Most persze boldog, ámbár örömébe némi üröm is vegyül. A Ráma látványos bizonyítéka az igazának, de ő soha nem teheti be a lábát oda, még csak nem is láthatja a saját szemével. Ha váratlanul megjelenne az ördög, és felajánlaná neki a teleportáció lehetőségét, aláírná a szerződést, anélkül hogy az apróbetűs részt elolvasná.

— Igen, nagykövet úr, valószínűleg szolgálhatok értékes információval. Kétségtelenül egy «Űrbárkával» van dolgunk. Az asztronautika irodalmában már régóta élő elképzelésről vehet szó; visszavezethető egészen J. D. Bernal brit fizikusig, aki már 200 évvel ezelőtt, pontosan 1929-ben kiadott könyvében javasolta a csillagközi kolonizálásnak ezt a módszerét. Hasonló javaslatot tett még korábban a nagy orosz úttörő, Ciolkovszkij is.

Számos lehetőség közül választhatunk, amennyiben egyik csillagrendszerből át akarunk menni a másikba. Feltételezve, hogy a fény sebessége abszolút határ — és mindannak ellenére, amit ezzel kapcsolatban hallani lehet, ez még nem a végső bizonyosság (Davidson professzor méltatlankodva felmordult, de nem tiltakozott) —, lehet gyors utat tenni kis űrhajóval, vagy lassút egy naggyal.

Technikailag nem kizárható, hogy az űrhajó a fény sebességének 90 /-ával, vagy még többel is haladjon. Ez annyit jelent, hogy öt-tíz éves utazással elérhetők a szomszédos csillagok — talán fárasztó, de nem keresztülvihetetlen, különösen olyan lények esetében, akiknek élettartama századokban mérhető. Hasonló időtartamú utazások elképzelhetők a mieinknél nem sokkal nagyobb űrhajókkal.

No persze, ekkora sebesség nem érhető el, ha túl nagy a hasznos teher; gondolják csak el, az út végi lassuláshoz is üzemanyag kell, még akkor is, ha az űrhajó nem tér vissza. Tehát célszerűbb lassabban menni — tízezer, százezer évig…

Bernal és mások arra gondoltak, hogy néhány kilométer átmérőjű világocskákat kellene létrehozni, melyek több ezer utassal indulnának el a több nemzedéken át tartó útjaikra. Természetesen szigorúan zárt rendszerről van szó, amely folytonosan újratermeli az élelmiszert; a levegőt és egyéb szükséges anyagokat, pontosan úgy, ahogy a Föld — csak kicsiben.

Néhány író azt javasolta, hogy az Űrbárkát mint koncentrikus gömbök sorozatát kell megépíteni, mások üreges, forgó hengert képzeltek el, ahol a centrifugális erő mesterséges gravitációt eredményez — pontosan ügy, ahogy a Ráma esetében tapasztaltuk.

Davidson professzor nem állhatta tovább szó nélkül ezt a pongyola stílust.

— Centrifugális erő nem létezik. Ez egy mérnöki koholmány. Csak tehetetlenség létezik.

— Tökéletesen igaza van, nem is vitás — mondta Perera —, ámbár nehezen tudná erről meggyőzni azt az embert, aki kilódul egy körhintából. De szükségtelennek látszik a matematikai szigor…

— Kérem, kérem — vágott közbe kétségbeesetten Dr. Bose —, mindannyian tudjuk, miről van szó, vagy legalábbis úgy hisszük. Kérem, ne rombolja le az illúzióinkat!

— Nos, csak arra akartam rámutatni, hogy semmi lényegesen újat nem látunk a Ráma esetében, eltekintve meghökkentő méretét. Ilyesmit az ember már kétszáz éve elképzelt.