Arthur Clarke: Randevú a Rámával

Előbb vagy utóbb, mindenképpen bekövetkezett volna. 1908. június 30-án mindössze három órán és négyezer kilométeren múlott Moszkva pusztulása — a világegyetem méreteihez képest elenyészően kicsiny számok. 1947. február 12-én egy másik szovjet város, Vlagyivosztok jutott csaknem a megsemmisülés sorsára, amikor a század második meteorja a várostól alig négyszáz kilométer távolságra csapódott be: az ezt követő rombolás vetekedett az akkoriban feltalált urániumbomba pusztító hatásával.

Akkoriban az ember még nem tudta megvédeni magát azoktól a szeszélyes kozmikus bombázásoktól, melyek hajdan a Holdfelszínét is összeszabdalták. Az 1908-as és 1947-es meteorok lakatlan vadonra estek; a huszonegyedik század végére azonban nem maradt hely a Földön, mely veszélytelen céltáblául szolgálhatott volna az égi gyakorlatozás számára. Az ember pólustól pólusig benépesítette a Földet. Így tehát elkerülhetetlen volt…

Egy szép nyári napon, 2077. szeptember 11-én, greenwichi idő szerint 9 óra 46 perckor Európa lakói vakító tűzgömböt pillantottak meg a keleti égbolton. A gömb néhány másodperc alatt elhomályosította a ragyogó Napot, és néma égi útját csakhamar kavargó por és füstcsík jelezte.

Valahol Ausztria felett erőteljes rázkódások közepette darabokra esett, minek következtében több mint egymillió ember örökre megsüketült. Ők bizonyultak a szerencsésebbeknek.

Az ezertonnás szikla— és fémtömeg másodpercenként ötven kilométeres sebességgel csapódott le Észak-Olaszország sík vidékére, századok munkáját semmisítve meg néhány lángoló másodperc alatt. A világűr kalapácsütése nyomán a Földközi-tenger zúgva vágtatott a szárazföld felé: Padua és Verona örökre eltűnt a Föld színéről, s Velence dicsőségének utolsó maradványait is elnyelte a tenger.

Hatszázezer ember halt meg, és az anyagi kár meghaladta a trillió dollárt. De felmérhetetlen és pótolhatatlan volt az a veszteség, amely az emberiséget a művészet, a történelem és a tudomány terén sújtotta. Mintha egy súlyos háborút vívtak és vesztettek volna el egyetlen reggelen; és vajmi kevesen gyönyörködhettek abban a látványban, amely még hónapokon át tartott: a leszálló porfelhő minden hajnalban és minden alkonyatkor szemkápráztató színjátékot nyújtott.

A kezdeti megrázkódtatás után az emberiség olyan határozott és egységes módon viselkedett, amire soha azelőtt nem volt példa. Mindenki tudta, hogy hasonló katasztrófa nem következik be talán ezer évig — de megismétlődhet akár holnap is. És legközelebb lehet még súlyosabb is.

Tehát — még egyszer nem történhetik meg.

Száz évvel korábban egy sokkal szegényebb világ, sokkal szerényebb eszközök birtokában arra pazarolta javait, hogy valamiképpen megsemmisítse azokat a pusztító fegyvereket, amelyeket öngyilkos módon saját maga ellen tervezett. A kísérlet ugyan eredménytelen maradt, de a módszereket jól megtanulták, s nem felejtették el. A tapasztalatokat most sokkal nemesebb célokra, lényegesen nagyobb arányú ügyben használhatták fel. Katasztrófát előidéző meteor soha többé nem üthet rést a Föld védelmi rendszerén.

Ezzel kezdetét vette az ŰRVÉDELMI program. (Ötven évvel később, valami miatt, amit a rendszer egyetlen tervezője sem láthatott előre, beigazolódott, hogy szükség van rá.

2130-ra a Marson felállított radarok naponta legalább egy tucat aszteroidát fedeztek fel. Az ŰRVÉDELEM számítógépei automatikusan kiszámították pályájukat, majd az adatokat óriási memóriájukban tárolták: bármely csillagász pár hónapos időközönként betekinthetett a felgyülemlett adatokba.

Az első ezer aszteroida — az aprócska világok legnagyobbikának, a Ceresnek a XIX. század legelső napján bekövetkezett felfedezésétől számítva — azonosítása több mint százhúsz évig tartott. Százával bukkantak fel, tűntek el, majd kerültek elő újra, olyan hihetetlenül nagy mennyiségben, hogy az egyik elkeseredett csillagász az égbolt élősdieinek nevezte el őket. De még ő is meghökkent volna, ha megtudja, az ŰRVÉDELEM jelenleg félmilliót követ nyomon. Csak az öt legnagyobb — Ceres, Panasz, Júnó, Eunomia és Vesta-átmérőjének hosszúsága haladta meg a 200 km-t; nagy többségük mindössze nagyméretű kő volt, mely belefért volna egy-egy kisebb parkba. Általában Marson túli pályán haladtak; az ŰRVÉDELEM csak azzal a néhánnyal foglalkozott, amelyek pályája esetleg veszélyt jelenthetett a Föld számára. A Naprendszer eljövendő történetében ezek közül egyetlenegy sem haladhat el a Föld mellett egymillió km-es körzeten belül.

A tárgy, melyet már akkor felfedeztek, amikor a Jupiter pályáján kívül haladt, a felfedezési év és sorrend alapján a 31/439-es katalógusszámot kapta. Helyzete semmi különöset nem árult el, nem az egyetlen aszteroida volt, amely Szaturnuszon túli pályára tért, mielőtt még egyszer távoli gazdája, a Nap felé fordult volna. Valamennyi közül a legtávolabbi, a Thule II. például annyira megközelítette az Uránuszt, hogy akár e bolygó elveszett holdja is lehetett volna.

De az már példa nélkül álló volt, hogy ekkora távolságból észleljék radarral: a 31/439-es kisbolygó nyilvánvalóan rendkívüli méretű kisbolygó. A visszhang erőssége alapján a kompjúterek legalább 40 km-es átmérőjűnek vélték; száz éve nem fordult elő ilyen óriás. Szinte hihetetlen, hogy ennyi ideig nem vették észre.

Amikor kiszámították a pályáját, a rejtély megoldódott, hogy egy még nagyobb rejtélynek adjon helyet. A 31/439-es nem haladt aszteroidapályán, mint társai, melyek néhány évenként óramű pontossággal bukkannak fel szabályos, ellipszist leíró útjukon. A csillagok között elhúzó magányos vándor volt, első, és egyben utolsó látogatását tette a Naprendszerben — ugyanis olyan óriási sebességgel haladt, hogy a Nap gravitációs tere nem volt képes befogni. Egyre nagyobb gyorsulással, mint valami tünemény, fog elvillanni befelé, átvágva a Jupiter, a Mars, a Föld, a Vénusz és a Merkur pályáját, hogy megkerülve a Napot, ismét eltűnjön az ismeretlenben.

Ekkor kezdtek villogni a számítógépek, s villogásuk azt fejezte ki: „Nézz oda! Ott valami érdekeset találtunk!” Az emberek pedig ekkor figyeltek fel a 31/439-esre. Az ŰRVÉDELEM központjában izgalom támadt, és a csillagközi kalandor abban a megtiszteltetésben részesült, hogy egyszerű sorszáma helyett nevet kapott. A csillagászok már réges-régen kimerítették a görög, majd a római mitológiát, s most a hindu panteont élték fel: így a 31/439-es a Ráma nevet kapta.

A hírközlő szervek napokig tartó ribilliót csaptak a látogató körül, noha a rendelkezésükre álló információ elég szegényes volt. A Rámának mindössze két tulajdonságát ismerték: szokatlan pályáját és megközelítő méretét. De ez is csak a radar visszhangja alapján kikövetkeztetett találgatás volt a teleszkóp a Rámát még mindig csak halvány, tizenötödik nagyságrendű csillagnak mutatta, amely ráég nem érte el azt a méretet, hogy kivetíthető legyen. De egyre mélyebben hatolva a Naprendszerbe, hónapról hónapra egyre ragyogóbb és nagyobb lesz, és a keringő obszervatóriumok mind több adatot kapnak majd alakjáról és nagyságáról, mielőtt örökre eltűnik a látóterükből. Mindene bőven lesz idejük, sőt, az elkövetkező pár évben talán lesz űrhajó, amelyik szokásos tevékenysége közben olyan közel kerül majd hozzá, hogy használható fényképekkel is tud szolgálni. Igazi találkozót minden bizonnyal nem tervezhetnek: túl sok energiát venne igénybe az, hogy közvetlen fizikai kapcsolatot létesítsenek egy olyan objektummal, amely óránként több mint ezer km-es sebességgel vágja át a bolygók pályáját.