Arthur Clarke - Randevú a Rámával

Így hát a világ hamarasan megfeledkezett a Rámáról. Nem úgy a csillagászok, akiknek izgatottsága hónapról hónapra nőtt, amint az új aszteroida mind több rejtélyt kínált a számukra.

Először a Ráma fénygörbéje okozott fejtörést. Nem volt fénygörbéje.

Kivétel nélkül valamennyi aszteroida lassan változtatta fényerejét: néhány órás periódusonként hol erősebb, hol gyengébb fényt sugárzott. Már több mint kétszáz éve ismerték az okot: a jelenséget a testek forgása és szabálytalan alakja magyarázza. Miközben tengelyük körül forogva haladnak pályájukon; a Nap felé fordított felszínük állandóan változik, s ennek megfelelően alakul a fényerejük is.

A Ráma nem mutatott ilyen változást. Vagy nem forgott, vagy tökéletesen szimmetrikus volt. Mindkét magyarázat egyaránt valószínűtlennek tűnt.

Az ügy hónapokig ennyiben maradt, mert a szokásos feladatukat végző, azaz a világegyetem mélységeit fürkésző teleszkópok egyikét sem tudták átirányítani. Az űrcsillagászat költséges szórakozás, egy nagy műszer működtetése percenként akár ezer dollárba is kerülhet. Dr. William Stenton sohasem kaphatta volna meg egy teljes negyedórára a 200 méteres Farside reflektort, ha egy fontosabb program nem áll le egy időre egy ötvencentes kondenzátor hibája miatt. Ezúttal jól jött a másik csillagász balszerencséje.

Bill Stenton egészen másnapig, amikor végre sikerült kompjúteridőt szereznie az adatok kiértékelésére, nem is sejtette, mit csípett el. Amikor az eredmény végül kivetítve megjelent a képernyőn, jó néhány percébe telt, mire felfogta a jelentését.

A Rámáról visszaverődő napfény valójában nem volt abszolút egyforma erősségű. Igenis volt egy egészen csekély változás, alig kimutatható, de azért felismerhető, és nagyon szabályos. Mint minden más aszteroida, a Ráma is forog. De míg a többiek egy «napja» általában néhány óráig, a Rámáé mindössze négy percig tart.

Dr. Stenton gyors számításokat végzett, és mikor megkapta az eredményt, alig hitt a szemének. Ez a parányi világ egyenlítője mentén több mint ezer kilométeres óránkénti sebességgel forog; a pólusokat kivéve meglehetősen egészségtelen lenne a felszínén bárhol megkísérelni a leszállást. Az egyenlítőjén fellépő centrifugális erő csaknem egy gravitációnyi gyorsulással söpörne le bármely, nem hozzátapadó tárgyat. A Ráma olyan forgó kődarab, amely nem képes kozmikus mohát vonzani; meglepő, hogy egy ilyen test egyben tudott maradni, és nem hullott már régen szét millió darabra.

Egy tárgy; amelynek átmérője negyven kilométer, és amely mindössze négy perc alatt fordul meg önmaga körül — a kép hogyan illik bele a bolygók csillagászati rendjébe? Dr. Stenton, jó képzelőerővel megáldott ember lévén, hajlamos volt a gyors következtetések levonására. Most olyasmire jutott, ami néhány nagyon kellemetlen percet okozott neki.

Ezek a tulajdonságok az égi állatkertnek csupán egyetlen fajtájára illettek: a kihunyt csillagokra. A Ráma egy halott nap lehet — őrülten forgó neutrongömb, melynek miden köbcentije több millió tonna tömeget hordoz…

Dr. Stenton rémült agyába ekkor belevillant H. G. Wells időtlenül klasszikus regénye, A Csillag. Nagyon fiatalon olvasta, részben ez a könyv keltette fel érdeklődését a csillagászat iránt. A regény több mint kétszáz év alatt sem vesztett varázsából és rémítő hatásából. Soha nem felejti el a hurrikánok, a tengerbe zuhanó városok képeit, midőn egy másik csillagközi látogató belezuhant a Jupiterbe, majd a Nap irányában elzúgott a Föld mellett. Az a csillag ugyan, amelyről a jó öreg Wells írt, nem hideg volt, hanem fehéren izzó, és pusztítását jórészt a hő okozta. Ez persze nem jelent sokat, hiszen ha a Ráma hideg, és csupán a Nap fényét veri vissza, gravitációjával ugyanúgy képes rombolni, mint a tűzzel.

Bármilyen, a Naprendszerbe behatoló, csillagszerű tömeg teljesen megzavarja a bolygók pályáját. Ha a Föld csupán néhány millió kilométerrel kerül közelebb a Naphoz — vagy a csillagokhoz — éghajlatának kényes egyensúlya máris felborul. Felolvadna az Antarktisz jégtakarója, s a szárazföldek víz alá kerülnének; vagy befagynának az óceánok, és a földet örökös jégpáncélba zárnák. Bármely irányba egy apró lökés is végzetes lenne…

Ekkor dr. Stenton elengedte magát, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Az egész képtelenség, szégyellhetné magát.

A Ráma nem lehet sűrű anyagból. Egyetlen csillagméretű tárgy sem hatolhat be ilyen mélyen a Naprendszerbe anélkül, hogy az általa előidézett zavarok már régen el ne árulták volna. Azóta már valamennyi bolygó pályája megváltozott volna, hiszen így fedezték fel a Neptunuszt, a Plutót és a Perszephonét is. Nem, teljesen kizárt, hogy egy kihunyt naptömegű tárgy észrevétlen maradhatott.

Bizonyos szempontból kár. Milyen izgalmas lett volna, ha találkoznak egy kihunyt nappal.

Persze, amíg tart…

Az Űrtanács rendkívüli ülése rövid volt és viharos. Még a huszonkettedik században sem sikerült kivívni azt, hogy idős és konzervatív tudósok ne tölthessenek be fontos vezető állásokat. Kétséges, hogy egyáltalán elérik-e valaha.

A helyzetet csak súlyosbította, hogy a tanács jelenlegi elnöke Olaf (Emeritus) Davidson, a tekintélyes asztrofizikus volt. Davidson professzort a galaxisoknál kisebb égitestek nem nagyon érdekelték, és e véleményét nem is nagyon rejtette véka alá. És, noha tudta, hogy tudományának kilencven százaléka Földön kívül állomásozó műszerek megfigyelésein alapszik, e tudat nem tette boldoggá. Hosszú pályája során nem kevesebb, mint három mesterséges bolygót indítottak útnak, pusztán azzal a céllal, hogy igazolják az ő kedvenc elméleteinek egyikét, ám ezek épp az ellenkezőjét bizonyították.

A tanács elé terjesztett kérdés meglehetősen nyílt volt. A Ráma kétségtelenül szokatlan égitest — de vajon fontos-e? Néhány hónapon belül örökre eltűnik, és cselekvésre nem sok idő marad. A most elszalasztott alkalom nem tér vissza.

Megoldható ugyan, bár iszonyúan nagy költségek mellett, hogy a Marsról hamarosan felszálló és a Neptunuszon túli területeket kutató űrszonda pályáját módosítva nagy sebességgel olyan pályára irányítsák, hogy találkozhassék a Rámával. Valódi találkozásra természetesen nincs remény: a két tárgy rekordsebességgel, percenként kétezer kilométert haladva repülne el egymás mellett. A Rámát igazán alaposan csak néhány percig tudná figyelni, és közvetlen közelből: nem egészen egy másodpercig. De megfelelő műszerezettséggel ennyi idő alatt is fény derülhet sok mindenre. A javaslatot elfogadták — bár Davidson professzor nagyon borúlátóan vélekedett a Neptunusz-szondáról, de végül is ilyen célokra ő sem akart több pénzt fordítani. Ékesszólóan ecsetelte az aszteroidaüldözés hiábavaló voltát, és ezzel szemben sürgette egy nagy felbontású interferométer felállítását a Holdon, amellyel majd bebizonyíthatja a teremtés újra divatba jött «Big Bang» elméletét.

Ezzel nagy taktikai baklövést követett el, hiszen a «Módosított Szilárd Állapot Elméletének» három legelszántabb híve ugyancsak helyet kapott a tanácsban. Titokban ugyan ők is egyetértettek Davidson professzorral abban, hogy az aszteroidaüldözés merő pazarlás, ámbár…

A professzor egyetlen szavazattal veszített.

Három hónap múlva a Szítának átkeresztelt űrszondát felbocsátották a Mars belső holdjáról, a Phoebusról. A repülési idő két hét; a műszer teljes bekapcsolása csak a befogás előtti öt percben kezdődik. A felvevőgépeket úgy állították be, hogy a tárgy minden oldalról lefényképezhető legyen.