Arthur Clarke - Randevú a Rámával

Norton parancsnok kikapcsolta a magnót. Mit mesélhet még a munkájáról, mielőtt a személyes üzeneteket külön-külön továbbítja a családjainak? Általában nem szokott ilyen részletesen beszámolni, de a mostani körülmények aligha mondhatók normálisnak. Lehet, hogy ez az utolsó üzenet, amit szeretteinek küldhet, tartozik nekik annyival, hogy elmondja, mivel foglalkozik.

Mire ők meglátják ezeket a képeket, és meghallják a hangját, ő már a Ráma belsejében lesz — történjék aztán bármi.

Norton még soha nem érezte ilyen közel magát ahhoz a régen halott egyiptológushoz. A perc, midőn Howard Carter először bekukkantott Tutanhamon sírkamrájába, most megismétlődött — bár az összehasonlítás csaknem hangos nevetésre ingerelte.

Tutanhamont csak tegnap temették el — még nincs négyezer éve; a Ráma talán öregebb, mint az egész emberiség. A Királyok Völgyében fekvő sírhely elveszne azokon a folyosókon, amelyeken eddig áthaladtak, az utolsó kapu előtti térség pedig legalább egymilliószorta nagyobb nála. És mögötte rejlik a kincs, amely minden képzeletet felülmúl.

Eltelt öt perc is, és senki nem szólt bele a rádióba; még azt sem közölték egymással, hogy a végső ellenőrzés megtörtént. Mercer egyszerűen bólintott, és intett a nyitott folyosó felé. Mintha valamennyien érezték volna, hogy a perc történelmet csinál, s nem szabad tönkretenniük felesleges fecsegéssel. Ez Norton parancsnoknak is jólesett, mivel neki sem volt mondanivalója. Felkattintotta elemlámpáját, beindította a hajtóműveit, és biztonsági zsinórját maga után húzv9 lassan lesodródott. Néhány másodperc múlva már bent is volt.

Bent, de hol? Előtte átláthatatlan sötétség, a lámpa fényét semmi sem verte vissza. Erre is számított, de nem hitte igazán. A számítások alapján tudta, hogy a szemközti fal sokszor tíz kilométeres távolságra van, most viszont a saját szemével érzékelte az igazságot. Amint lassan haladt előre a sötétben, hirtelen szükségét érezte a zsinór nyújtotta biztonságnak. Ez a zsinór erősebb volt, mint bármelyik, amit eddig használt, beleértve első leszállását a Rámára. Érezte, milyen nevetséges ez: amikor fényéveket és megaparszeknyi távolságokat kellett belátnia, nem környékezte szédülés — miért zavarná hát néhány köbkilométernyi üresség?

Még mindig ezen töprengett, amikor alig érezhető fékezőerővel a zsinór végére szerelt mozgáscsillapító szelíden megállásra késztette. A sötét mélységet hiába pásztázó elemlámpa fényét visszairányította a falra, ahonnan jött.

Mintha egy nagyobb kráter mélyedésének megfelelő kisebb kráter közepe fölött lebegett volna. A peremén teraszok és lejtős síkok futottak körbe, ameddig csak a lámpa fénye elért — mértani pontossággal — minden kétséget kizáróan mesterséges építmény volt. Mintegy százméternyi távolságra megpillantotta a legközelebbivel hajszálra azonos másik két légzsiliprendszer kijáratait.

Mást nem látott. A látványban semmi különös vagy rendkívüli nem volt, elhagyott bányára emlékeztetett. Norton kis csalódást érzett: ennyi erőfeszítés után valami meglepőbb, valami transzcendentális dolog is történhetett volna. Aztán eszébe jutott, hogy hiszen még csak az első néhány száz métert látta. Lehet, hogy a sötétségen túl olyan csodák várják, amelyeket el sem tud képzelni.

Aggodalmasan várakozó társainak rövid jelentést adott, majd hozzátette:

— Küldöm a jelzőfényt, két perc késéssel. Indul.

Teljes erejéből feldobta — vagy talán kidobta? — a kis hengert, majd számolni kezdte a másodperceket. Negyed perc sem telt el, már el is tűnt a szeme elől, s mikor elérkezett a százhoz, a kezével elárnyékolta a szemét, és figyelni kezdte a kamerát. Értett ahhoz, hogy jól becsülje fel az időt, most is csak két másodpercet késett. Amikor a világ fénybe borult, már nem volt oka csalódást érezni.

Még a több millió gyertya fényével világító jelzőtűz sem tudta bevilágítani a hatalmas üreget, de ahhoz eleget látott, hogy megsejtse az elgondolást, és felmérje a roppant méreteket. Egy legalább tíz kilométer széles, és felbecsülhetetlenül hosszú üreges henger egyik végében állt. Innen, a középső tengelytől nézve a mintázott fal temérdek részletét pillantotta meg, s noha a fény felvillanása alatt egy egész világ tárult a szeme elé, agya csupán jelentéktelen töredéket volt képes felfogni. Megfeszített akarattal próbálta megőrizni a képet.

A «kráter» körös-körül felfelé haladva belesimult a szilárd falba, mely az égboltot szegélyezte. Nem — ez a benyomás téves: el kell vetnie a Föld és az űr megszokott fogaimait, és új koordinátarendszer szerint kell tájékozódnia.

Ennek a furcsa, kifordított világnak, nem a legalacsonyabb, hanem éppen a legmagasabb pontján áll, ahonnan minden lefelé, és nem felfelé irányul. Ha elindul innen, a központi tengelytől a görbülő fal felé — amelyet már nem kellene falnak gondolnia —, a gravitáció egyenletesen növekedne. A henger belső falát elérve már képes lesz megállni rajta, lábbal a csillagok, fejjel a forgó dob belseje felé. A feltevés egyáltalán nem meglepő, hiszen az űrrepülés hajnalán centrifugális erőt alkalmaztak gravitáció előidézésére. Csak ne lennének ilyen iszonyúan, megdöbbentően nagyok a méretek! Időbe telik, míg megszokja, hiszen a legnagyobb űrállomás, a Syncsat Five átmérője még a kétszáz métert sem éri el.

A csőben körbefutó táj képe világosabb és árnyékosabb területeket mutatott, talán erdők, mezők, befagyott tavak vagy városok távoli képe: az egyre halványuló fényben ekkora távolságról nem láthatta pontosan. Keskeny csíkok — talán országutak, csatornák vagy jól szabályozott folyók alig látható hálózatot alkottak a látóhatár peremén pedig egyetlen sötétebb csíkot látott, amely egy teljes kört leírva mintegy lezárta ezt a belső világot. Nortonnak hirtelen eszébe jutott Oceanus mítosza, a tenger, amely az ősök hite szerint körbefogja a világot.

Ez a tenger itt talán még különösebb — nem kör alakú, hanem hengeres. Vajon voltak-e hullámai, áramlatai, volt-e árapály, mielőtt befagyott volna a csillagközi éjszakában és voltak-e benne halak?

A hunyorgó fény kialudt, a világosság pillanata elmúlt. De Norton tudta, hogy ezek a képek élete végéig agyába vésődtek. A jövő tartogathat még számára csodálatos felfedezéseket, az első benyomást ezek sem törölhetik ki belőle. És a történelem már nem veheti el tőle, hogy emberként ő pillantotta meg először egy idegen civilizáció művét.

«Öt huzamosabb ideig működő jelzőfényt bocsátottunk le a hengerbe, úgy, hogy a teljes hosszát belátva megfelelő minőségű képeket készíthessünk róla. Valamennyi fő egységét feltérképeztük, s bár nagyon keveset tudunk azonosítani, ideiglenes neveket adtunk nekik.

A belső üreg ötven kilométer hosszú és tizenhat kilométer széles. A két vége ívesen lezárt, meglehetősen bonyolult mintázatot alkotva. A miénket neveztük el északi féltekének, s itt, a tengelynél állítjuk fel első bázisunkat.

Középről három, egymással százhúsz fokot bezáró, körülbelül egy kilométer hosszú létra ágazik szét, amelyek egy teraszos gyűrű alakban körbefutó térre vezetnek el. Innen három óriási lépcsősorban folytatódnak, le egészen a síkra.

Mr Rámának ez a része leginkább akkor képzelhető el, ha egy roppant méretű, három bordával ellátott esernyőhöz hasonlítjuk.