Arthur Clarke - Randevú a Rámával

Még ilyen óriási mennyiségű üzemanyaggal is hosszú, nehéz utat kellett megtennie — a Ráma már a Vénusz pályáján belül haladt, mire az Endeavour utolérte. Erre egyetlen más űrhajó sem lett volna képes, de az elkövetkező hetekben még így sem volt egyetlen elvesztegetni való percük sem. Ezért a lehetőségért ezernyi tudós adta volna el boldogan a lelkét, de most csak ajkukat harapdálva figyelhették a tévé képernyőjét, és egytől egyig mind arra gondoltak, mennyivel jobban csinálnák ők. Talán igazuk is volt, de nem volt választási lehetőség. Az égi gépezet könyörtelen törvényei kimondták, hogy az Endeavour az első, egyben utolsó, ember készítette űrhajó, amely valaha is találkozhat a Rámával.

A Földről szünet nélkül özönlő tanácsáradat nem nagyon enyhítette Norton felelősségét. Ha valamiben azonnal döntenie kellett, nem segíthetett senki: az Ellenőrző Központ rádióüzenete máris tízperces késéssel érkezett hozzá, és ez csak növekedni fog. Gyakran gondolt irigykedve a régmúlt nagy hajósaira, akik az elektronikus kommunikáció feltalálása előtti időkben pecséttel ellátott utasításokat kaptak, s nem kellett a központ parancsait várva folyton a monitort lesniük. Ha ők hibáznak, az nem derül ki soha.

Ugyanakkor nem bánta, hogy néhány döntést a Földre bízhat. Most, hogy az Endeavour pályája egybeesett a Rámáéval, egyetlen testként futottak a Nap felé; negyven nap múlva elérik a perihéliont, és húszmillió kilométernyi távolságban elhaladnak a Nap mellett. Ez már olyannyira nem lenne kellemes közelség, hogy az Endeavour kénytelen lesz megmaradt üzemanyagát arra használni, hogy biztonságosabb pályára térjen. Három hetük lesz, hogy megfigyeljék a Rámát, mielőtt örökre elválnának.

A többi a Föld gondja. Az Endeavour akkor már tehetetlenül halad egy olyan pályán, amely révén az űrhajók közül elsőként érheti el a csillagokat — mintegy ötvenezer év alatt. Aggodalomra semmi ok — ígérte az Űrutazási Ellenőrző Központ. Kerül, amibe kerül, az Endeavourt valamiképpen feltöltik üzemanyaggal, még akkor is, ha tartályhajókat kell utánaküldeniük. Ezek, miután üzemanyaguk utolsó cseppjét is átadták, ott maradnak sorsukra hagyva az űrben. A Ráma minden kockázatot megér, kivéve az öngyilkosságot.

És még ez is bekövetkezhet. Norton parancsnoknak ezzel kapcsolatban nem voltak illúziói. Száz év óta először ismét teljes bizonytalanságba került emberek sorsa. A bizonytalanság olyasmi, amit sem a politikusok, sem a tudósok nem viselhetnek el. Ha ez az ára a bizonytalanság kiküszöbölésének, az Endeavour és legénysége feláldozható.

A Ráma néma volt, mint valami sír — talán valóban az is. Nem adott rádiójelzéseket egyetlen frekvencián sem, a szeizmográf nem érzékelt rezgéseket— eltekintve attól a pici rezgéstől, melyet nyilván a Nap növekvő melege okozott —, nem mutatta sem elektromos áram, sem radioaktivitás jelenlétét. Csaknem baljós csendben haladt, még egy aszteroida is nagyobb zajt csap.

«Mire számítottunk? — kérdezte Norton magában. — Fogadó bizottságra?» Nem is tudta, csalódottságot vagy megkönnyebbülést érez-e.

A pillanatnyi teendővel mindenesetre tisztában volt. Az utasítás szerint huszonnégy órás várakozás után ki kell mennie felderítésre. Ezen az első napon senki sem aludt valami sokat; a legénységnek még a pihenő tagjai is szüntelenül a műszereket figyelték, melyek nem mutattak semmit, mások meg csak bámulták a figyelőablakokon keresztül a tökéletesen geometrikus tájat. «É1 ez a világ? — tették fel újra és újra a kérdést önmaguknak. — Halott? Vagy csak alszik?»

Az első EVA-ra Norton csak egyetlen társát, Karl Mercer korvett-kapitányt vitte magával, ezt a keménykötésű, okos tisztet, akire végveszélyben is számítani lehetett. Nem akarta elhagyni a hajót látótávolságon kívül, nehogy egy nagyobb csapat biztonsága kerüljön veszélybe, ha bármi zavar adódik. Óvatosságból azonban még két beöltöztetett embert állított a légzsiliphez.

A Ráma gravitációs és centrifugális terein jelentkező néhány grammnyi súly sem előnynek, sem hátránynak nem számított; teljes mértékben hajtóműveikre kellett hagyatkozniuk. Mihelyt lehet, döntötte el Norton magában, kifeszít egy kötélrendszert az űrhajó és a bunkerek közé, hogy üzemanyag-felhasználás nélkül mozoghassanak.

A legközelebbi bunker mindössze tíz méter távolságra volt a légzsiliptől, és Norton először is arról akart megbizonyosodni, vajon nem sérült-e meg a hajó a leszállásnál. Az Endeavour törzse több tonna nyomással, de egyenletes eloszlásban nehezedett a bemélyedő falra. Megnyugodva kezdett mozogni a kör alakú szerkezet körűt, s megpróbált rájönni, mire szolgálhat.

Csak néhány métert haladt, mikor felfedezte, hogy a sima fémfal megtörik. Először, miután a törésnek semmiféle célját nem látta, azt hitte, valami fura díszítés lehet. Sugárirányban haladó hat vájat vagy rés vágódott mélyen a fémbe, és bennük hat, keresztben elhelyezett rúd, mint valami keret nélküli kerék küllői, középen a kerékaggyal. De, minthogy a kerék a falba ágyazódott, forgatni nem lehetett.

Aztán, növekvő izgalommal észrevette, hogy a küllők végénél gondosan megmunkált, mélyvájatok vannak, oly módon, hogy egy kéz (mancs? csáp?) megragadhassa. Ha az ember így, a falhoz támaszkodva megáll, és meghúzza a küllőt, így…

A kerék simán, olajozottan emelkedett ki a falból. Norton legnagyobb megdöbbenésére — mert szinte biztosra vette, hogy valamennyi mozgatható részt réges-régen légmentesen odahegesztettek — egy küllős kereket tartott a kezében. Akár egy ősrégi vitorlás hajó kapitánya is lehetett volna, amint ott áll hajója kormánykerekét tartva.

Most örült, hogy arcát a sapka ellenzője eltakarja Mercer elől.

Meg volt döbbenve, ugyanakkor dühös is volt önmagára; nem lehetetlen, hogy máris elkövette az első hibát. Nem szólaltak-e meg riasztóberendezések a Ráma belsejében, meggondolatlan tette nem indította-e el valamely könyörtelen mechanizmus működését?

De az Endeavour nem jelzett semmiféle változást, műszerei csak a jelentéktelen hősercegéseket és Norton saját mozdulatait jelezték.

— Nos, kapitány, elfordítja?

Norton még egyszer felidézte az utasításokat: «Cselekedjék belátása szerint, de legyen óvatos: Ha minden egyes mozdulatát jóváhagyatja a központtal, soha nem jut sehová.

— Mi az elképzelése, Karl? — kérdezte Mercertől.

— Nyilván égy légzsilip kézi vezérlője… talán vésztartalékrendszer energiakimaradás esetére. Nem tudok elképzelni egyetlen, mégoly fejlett technikát sem, amely ne számítana ilyesmire.

— És ez biztonságos — mormolta magának Norton —, csak akkor működtethető, ha a rendszert semmiféle veszély nem fenyegeti…

Lábát a földre feszítve megragadta a csörlő két szemben lévő küllőjét, és megpróbálta elfordítani. A kerék nem mozdult.

— Segítsen! — kérte Mercert. Mindketten megragadtak egy-egy küllőt, de erejük megfeszítésével sem értek el vele semmit. Semmi sem indokolta persze, hogy az órák és a dugóhúzók a Rámán is ugyanabban az irányban működnek, mint a Földön.

— Próbáljuk meg ellenkező irányban — javasolta Mercer. Ezúttal nem tapasztaltak ellenállást. A kerék simán elfordult egy teljes fordulattal, majd még simábban átvette a terhelést.

A bunker íves fala, mint valami lassan kinyíló kagyló, félméternyire elmozdult. A nap megvilágította, kiáramló levegőben gyémántszemcseként vakító porszemek sodródtak kifelé.