Arthur Clarke - Randevú a Rámával

…a Nap-kutatás űrhajója, az Endeavour parancsnokává nevezték ki. Első útja a Jupiter ellenkező irányban haladó szatellitjeihez… hm… nem volt könnyű út… éppen aszteroida megfigyelésen volt, amikor megkapta a parancsot, hogy készüljön fel erre a feladatra… a legnagyobb akadályt már sikeresen vette…

A professzor kikapcsolta a gépet, és kollégáira nézett.

— Azt hiszem, szerencsénk volt, tekintettel arra, hogy ilyen rövid idő alatt egyedül őt érhettük el. Lehetett volna egy átlagos űrhajós kapitány is.

Úgy beszélt, mint aki az átlagoson falábú, korbácsos űrhajóst képzelne, pisztoly az egyik kézben, vadászkés a másikban.

— A jellemzés csak annyit mond, hogy érti a dolgát — vetette ellen a Merkur nagykövete (népesség: 112 500, de növekszik). — Egy merőben új helyzetben, mint amilyen ez is, vajon hogyan viselkedik?

A Földön Sir Lewis Sands megköszörülte a torkát. Másfél másodperccel később a Holdon tette ugyanezt.

— Nem teljesen új helyzet — figyelmeztette Hermész követét —, noha háromszáz éve nem fordult elő. Ha a Ráma halott vagy üres, és a jelek mindeddig erre mutatnak, Norton ugyanolyan helyzetben van, mint egy letűnt kultúra emlékeit kutató régész. — Udvariasan meghajolt dr. Price felé, aki egyetértően bólintott vissza. — Gondoljunk csak Schliemannra Trójában, vagy Mouhot-ra Angkor-Vatban. A veszély minimális, de egy baleset kockázatával mindig számolnunk kell.

— De mi a helyzet azokkal az aknákkal és egyéb szerkezetekkel, amikről ez a Pandora-népség beszél? — kérdezte Dr. Price.

— Pandora? — kapta fel a fejét a Hermész küldötte. — Hát az mi?

— Őrültek mozgalma — magyarázta Sir Robert egy diplomatánál elképzelhető legnagyobb zavarban —, mert szerintük a Ráma potenciális veszély forrása. Tudja, a szelence, amelyet nem szabad felnyitni. — Kételkedett abban, vajon a hermészi valóban tudja-e. A Merkurra igazán nem jellemző a klasszikus műveltség.

— Pandora — paranoia — dünnyögte Conrad Taylor. — 6, persze, ilyesmi elképzelhető, de miért akarna bármilyen intelligens faj gyermeteg trükkökkel szórakozni?

— De — folytatta Sir Robert — még ha ki is zárjuk az efféle kellemetlenségeket, egy aktív, lakott, Ráma lehetőségét nem zárhatjuk ki. Elképzelhető, hogy sor kerül találkozóra két olyan kultúra között, melyek nagyon is eltérő technikai színvonalon állnak. Pizarro és az inkák. Peary és a japánok. Európa és Afrika. A következmények szinte kivétel nélkül katasztrofálisak voltak — vagy az egyik vagy mindkét fél számára. Ezzel semmi mást nem akarok, csak rámutatni a példákra.

— Köszönöm, Sir Robert — mondta Dr. Bose. Dicsit bosszantó, gondolta, hogy egy ilyen kis társaságban két «Sir» is van; az utóbbi időben csak kevés angol kerülhette el a nemesi címet. — Bizonyára valamennyien gondoltunk az efféle veszélyekre. De ha a Ráma belsejében lévő lények… öö… rosszindulatúak, számít-e valamit, hogy itt mi hogyan döntünk?

— Ha továbbmegyünk, talán nem is törődnek velünk.

— Ugyan! Miután évezredek óta tartó útjukon mérföldmilliárdokat tettek meg?

Most érkezett el a vita arra a pontra, amikor már önmagát táplálta. Dr. Bose csak igen ritkán szólt közbe, székében hátradőlve várta, hogy a vitázók valamiféle megegyezésre jussanak.

Sejtése beigazolódott. Mindenki egyetértett abban, hogy miután Norton parancsnok már kinyitotta az első ajtót, ugyan miért ne nyitná ki a másodikat is.

Mennyivel több dolga lenne, gondolta Norton parancsnok derűsen, ha két felesége valaha is összehasonlíthatná a tőle kapott videogrammokat. Így azonban elég, ha egyetlen hosszú üzenetet készít, és mielőtt külön-külön továbbítaná a Földre, illetve a Marsra, még megtoldja apró kis személyes utalásokkal, kedveskedésekkel.

Egyáltalán nem valószínű, hogy feleségei akár egyszer is megtennék ezt: túlságosan drága mulatság lenne, még az űrhajósok családjainak járó kedvezményes árak mellett is. És nincs is értelme; hiszen nagyon jó viszonyban voltak egymással, születésnapok és más évfordulók alkalmából köszöntötték is egymást. Mindenesetre megnyugtató, hogy a két nő sohasem találkozott, és valószínűleg nem is fog. Myrna a Marson született, és nem viselné el a földi gravitációt, Caroline pedig még a maximálisan huszonöt percig tartó földi utazásokat is gyűlöli.

«Ne haragudj, amiért egy nappal később adok hírt magamról — mondta a parancsnok, miután szerencsésen túljutott a kevésbé személyes hangú bevezetőn —, de akár hiszed, akár nem, az elmúlt harminc órában nem voltam a hajón…

Ne aggódj, minden simán, rendben megy. Két napba tellett, mire csaknem átjutottunk a légzsiliprendszeren. Elég lett volna néhány óra is, ha tudjuk, amit most már tudunk. De nem bízhattuk magunkat pusztán a szerencsére, ezért kamerákat küldtünk előre, amelyek alaposan megvizsgálták az összes zárat. Meg kellett győződnünk arról, hogy nem csapódnak be mögöttünk — miután már bent vagyunk…

Varmennyi zár egyik oldalán nyílással ellátott, egyszerű forgó henger. A nyíláson bejutva elforgatjuk a hengert száznyolcvan fokkal, mire a nyílás egy ajtóhoz kerül, amelyen át be lehet lépni — illetve jelen esetben be lehet lebegni.

A Ráma-lakók valóban biztosra mennek. A bunker mögött befelé indulva három ilyen hengerzárat találtunk egymás után. El sem tudom képzelni, miképpen hibásodhatnának meg, hacsak valaki fel nem robbantja őket, de még így is háromszoros akadályt kellene vennie…

És ez csupán a kezdet. Az utolsó zár csaknem fél kilométer hosszú, nyílegyenes folyosóra nyílik. Tiszta, rendes, mint minden, amit eddig láttunk; pár méterenként kis kör alakú mélyedések, valószínűleg világításra szolgálnak — de most minden teljesen sötét, és bevallom, félelmetes. A folyosó teljes hosszán két, egymással párhuzamos, körülbelül egy centiméternyi széles vájat húzódik. Azt gyanítjuk, hogy valamiféle vontatószerkezet haladhat benne: gépeket vagy embereket szállíthat le-fel. Sok gondot venne le a vállunkról, ha működésbe tudnánk hozni…

Említettem, hogy a folyosó mintegy fél kilométer hosszú. Szeizmikus méréseink alapján úgy gondoltuk, ez megfelelhet a burok vastagságának, ezek szerint lassan átjutunk rajta. És odaérve már meg sem lepődtünk azon, hogy újabb hengeres légzsilipre bukkantunk.

Már ki is találtad, aztán egy újabbat. És még egyet. Úgy látszik, ezek mindent hármasával csinálnak. Jelenleg az utolsó légkamrában vagyunk, várjuk a Föld jóváhagyását, mielőtt továbbmennénk. A Ráma belseje mindössze pár méterre van tőlünk. Csak már vége lenne ennek a várakozásnak!

Ismered Jerry Kirchoffot, a tisztemet, akinek akkora könyvtára van igazi könyvekből, hogy már el sem tudja hagyni miattuk a Földet? Ez a Jerry mesélt egyszer nekem egy hasonló helyzetről, amely a XXI., nem is, a XX. század elején történt. Egy régész egyiptomi királysírra bukkant, az elsőre, amelyet nem fosztottak ki. A munkások hónapokig ástak egyik kamrától a másikig, míg el nem érték az utolsó falat. Amikor ezt a falat is áttörték, ő felemelte a lámpáját, és bedugta a nyíláson a fejét. Kincsek garmadáját pillantotta meg, a kamra teli volt arannyal, ékszerekkel…

Talán mi is zsírra bukkantunk — egyre inkább ez az érzésem, hiszen még mindig teljes a csend, nyoma sincs semmiféle tevékenységnek. Holnapra mindenesetre kiderül.»