Arthur Clarke - Randevú a Rámával

Meglepődünk, ha ebből a szempontból végignézzük Clarke munkásságát. Az «idegenek» léteznek ugyan nála is, de testi mivoltukban jóformán sohasem jelennek meg, a konfliktusokban személyesen nem vesznek részt, inkább nyomaikkal, üzeneteikkel, kezük és értelmük munkájával találkozunk. Az esetek többségében ezek a láthatatlan «idegenek» az embernél magasabbrendű tudással rendelkeznek, már-már mindenhatóak, néha közömbösen nézik sorsunkat, máskor viszont segítőkészek és talán sohasem ellenségesek.

Nézzünk néhány példát.

Egyik első regényében, A Mars homokjában, a vörös bolygó lakója egy különös kis rágcsáló, a nehéz körülmények között éppen csak vegetáló állatfajta.

A Holdrengésben az «idegenek» csak egy félbolond ufológus meséiben jelennek meg, egyébként nincs nyomuk.

A már említett novellában, Az őrszemben, a Holdon hagyott fekete hasáb jelzi létezésüket; ugyanez a helyzet a 2001, Űrodüsszeiában, amelyben csak segítő szándékú üzeneteikkel találkoznak a hősök.

Bizonyos változást jelent ebből a szempontbó1 A város és a csillagok. Ebben a regényben többféle változatban is jelzi létezésüket az író. A hegyi tóban felbukkanó szörnyeteg, a távoli Naprendszerekben talált kihalt bolygók, lezuhant űrhajók roncsai, a rejtelmes és veszélyes fémkupolák mind az egykori élőlények munkájára utalnak, s ezt megkoronázza a világűrben kóborló Vanamonde, aki testetlen, anyagtalan, ugyanakkor hatalmas tudással és elképesztő, szinte isteni erőkkel rendelkező lény.

A Randevú a Rámával mindent elmond a hatalmas űrhajót készítő idegenekről, ismerteti tudásukat, képességeiket, környezetüket, csak őket nem mutatja meg; valahogy olyan az egész, mintha kísértetek között járnának-kelnének az űrhajót bejáró Föld-lakók.

Nyíltabban beszél Clarke A gyermekkor vége című regényében. Itt a Földre látogató, az emberek elől rejtőzködő, jószándékú látogatókról kiderül, hogy olyanok, mint a képeskönyvek ördögei, s nem akarják az embereket maguktól elriasztani.

Kimondtuk az «ördög» szót, kimondhatjuk az «isten» szót is. Hiszen legalább két novellájában maga az író is kimondja.

Tibeti lámák számítógépet vásárolnak Az Isten. kilencmilliárd neve című elbeszélésben, mert úgy tudják, hogy Isten minden nevének kimondása, illetve leírása elhozza a világ végét. És az új gép, a modern «imamalom», néhány nap alatt valóban elhozza a végítéletet.

«Istenkereső» lenne hát Clarke, az lenne az igazság, hogy a magára maradt és boldogtalan emberiség nevében az utolsó menedék, a hiányzó Atya után kiált»?

Megelégedhetnénk ezzel a válasszal, ha nem találnánk írásai között olyat, amely ezzel az illúzióval leszámol, és amely visszatereli gondolatainkat az emberhez és a már többször emlegetett tudományos optimizmushoz.

Hivő jezsuita páter a hőse A csillag című elbeszélésének. Csillagász és egy űrexpedíció résztvevője. Azt a szupernovát vizsgálják meg, amely valamikor Betlehem fölött ragyogott, és Jézus születését jelezte, a megváltás ígéretét hozta. És a helyszínen kiderül; hogy a szupernova robbanása gyönyörű és boldog emberek millióinak és millióinak iszonyú tűzhalálát okozta. Nem lehet Isten, mondja végül a novella, csak a természet létezik, kegyetlen és az emberrel szemben közömbös törvényeivel. És az emberi cselekvés jeleivel.

Ez az elbeszélés kulcsot ad Clarke filozófiájához. Fényében másképpen látjuk az írásaiban megjelenő vagy azokból hiányzó idegeneket. Clarke fontosabbnak tartja a produktumot, az idegenek jeleit és nyomait, mint magát a produktumot létrehozó lényt. Csakhogy a titokzatos jeleket, produktumokat, hieroglifákat hőseinek bőrébe bújva mindig ő magé találja meg, ő lesz megfejtőjük, ő lesz a tudás ura és birtokosa. Az már csak természetes, hogy tudásának uraként, a tudomány eszközeivel felszerelve az emberiség védelmére, fejlődésének segítésére, egyszóval hatalmának kiterjesztésére és továbbadására gondol. Így válik Clarke regényeinek bőse emberből emberfölötti emberré vagy jóságos, mindenható és mindentudó istenné, átlépve a «gyermekkorból» a felnőttkorba, a harmónia, a boldogság korába.

Nyíltan beszél erről az átalakulásról a 2001, Űrodisszeia befejező részében, ott, ahol David Bowman, az űrhajós megszűnt, és halhatatlanná váló csecsemő képében újjászületett, emberből «csillaggyermekké» változott.

«A csecsemő máris több mint elmélyült emberi tekintettel bámult a kristályhasáb rejtélyére, s ha még nem is értette, de észrevette az ott rejtőző titkokat. Tudta, hogy hazaérkezett, hogy innét eredt…, de azt is tudta, hogy nem maradhat itt… És egyszerre ott volt, pontosan ott, ahova kívánkozott, az űrben, a térben, amelyet az ember valódinak tart… És ott úszott előtte a Föld nevű bolygó, és rajta a sok ember csillogó játékszer, amelynek egyetlen Csillaggyermek sem tudott volna ellenállni… Aztán várt, rendbe szedte a gondolatait, és eddig még kipróbálatlan erőin töprengett. Most ő volt a világ ura…»

Kérdésünk az volt, hogy vajon mit mond Clarke életműve az olvasónak, hogy vajon olyan egyszerű és egynemű-e, mint amilyennek első. pillantásra látszik.

Helytelenül jártunk volna el, ha írásait irányadó filozófiai munkáknak tekintenénk, hiszen maga a szerző is szórakoztatásnak és gondolatkísérletnek tekinti a sci-fit, és munkáinak többségében szigorúan tudományos alapokra helyezkedik. De túlzásba esnénk akkor is, ha Clarke-tól materialista világszemléletet követelnénk. Elégedjünk meg azzal, hogy érdekes, szórakoztató és elgondolkodtató olvasmányt tartunk kezünkben, kövessük a játékos elmetornát, élvezzük a cselekmény fordulatait.

De mindezen túl nem árt, ha észrevesszük az izgalmas történet, a hősök érdekfeszítő kalandjai mögött a gondolkozó, töprengő, önmagát és az emberiség sorsának értelmét kutató, a bajokkal és nehézségekkel is számoló, ám a jövőbe bátran és felkészülten tekintő, rokonszenvünkre és megértésünkre méltó embert és írót.

Kuczka Péter

A. C. Clarke — Randevú a Rámával