Arthur Clarke - Randevú a Rámával

Mivel több mint 200 km/sec sebességgel haladt, már szó sem esett arról, hogy valaha is a Nap foglya marad. Most végre fény derült a Ráma céljára: azért jött ilyen közel a Naphoz, hogy közvetlenül a forrásnál szerezzen energiát, majd még jobban felgyorsulva elérje végső, ismeretlen úticélját.

És hamarosan láthatóvá vált, hogy nem csupán energiát vesz fel. Bizonyosan senki sem tudhatta, hiszen a legközelebbi műszerek is 30 millió kilométerre voltak, de félreérthetetlen jelzés mutatta hogy anyag folyik a Napból magciba a Rámába, mintha az űrben töltött tízezer évszázad veszteségeit akarná pótolni…

A Ráma egyre gyorsabban haladt a Nap körül, gyorsabban, mint bármilyen tárgy valaha is száguldott a Naprendszerben. Nem egészén két óra alatt 90 -os irányváltoztatást hajtott végre, bebizonyítva, hogy egyáltalán nem vesz tudomást azokról a világokról, melyeknek nyugalmát annyira felkavarta.

A déli égbolton messze maga mögött hagyta az elliptikus pályát, a síkot, melyen a bolygók valamennyien mozogtak. Bár bizonyára nem ez a célja, egyenesen a Nagy Magellán Felhő és a Tejúton túli magányos terek felé tartott.

— Tessék — mondta szórakozottan Norton parancsnok, amikor halk kopogást hallott az ajtaján:

— Hírem van a számára, Bill. Elsőnek akartam elújságolni, mielőtt a többiek mozogni kezdenének. És egyébként is, az én osztályomra tartozik.

Norton még most is mintha messze járna. Kezét a tarkóján összekulcsolva feküdt hanyatt, csukott szemmel, a kabinban csak halvány fény világított — nem szundított, csak álmodozásba merült.

Aztán pislantott egyet-kettőt, és hirtelen magához tért. — Bocsásson meg, Laura, nem értem.

Miről van szó?

— Ne mondja, hogy elfelejtette!

— Ne kínozzon, gonosz teremtés. Az utóbbi időben sok mindent kellett észben tartanom.

Ernst orvosparancsnok lenyitott egy felhajtható széket, és leült a férfi mellé.

— Miközben egymást követik az interplanetáris válságok, a Mars bürokráciája kitartóan működik. De, azt hiszem, a Rámasegített. Szerencsére a merkuriaktól még nem kapott engedélyt.

Valami derengeni kezdett.

— Ó… Port Lowell megadta az edgedélyt!

— Még ennél is jobb, már hozzá is kezdtek. — Laura a kezében lévő papírra pillantott. — «Sürgős» — olvasta. — Meglehet, hogy a legkisebb fia éppen most fogan. Gratulálok.

— Köszönöm. Remélem, a fiú nem bánja, hogy várnia kellett.

Mint minden űrhajóst, Nortont is sterilizálták, amikor szolgálatba lépett, hiszen egy olyan ember számára, aki éveket tölt az űrben, a sugárzás okozta mutáció nem kockázat, hanem bizonyosság. A spermatozoon, amely kétmillió kilométeres távolságban elvitte génszállítmányát a Marsra, 30 éve fagyott állapotban várta, mikor kelhet életre.

Norton arra gondolt, vajon otthon lesz-e, amikor a gyerek megszületik. Megérdemli a pihenést, a kikapcsolódást a normális családi életet, ha űrhajósnak egyáltalán része lehet benne. Most, hogy a küldetés lényegében véget ért, talán már lazíthat, és gondolhat saját jövőjére, meg a két családjára. Igen, nagyon jó lenne egy ideig otthon élni, és behozni az elveszett időt — több szempontból is…

— A látdgatásom — tiltakozott erőtlenül Laura — kizárólag hivatalos jellegű.

— Ennyi év után — felelte Norton — már igazán jól ismerjük egymást különben is, most nincs szolgálatban.

— És most mire gondol? — kérdezte jóval később Ernst orvosparancsnok. — Remélem, nem akar szentimentális lenni.

— Nem rólunk van szó. A Rámáról. Kezd hiányozni.

— Nagyon köszönöm a bókot.

Norton magához ölelte Laurát. Már gyakran eszébe jutott, hogy a súlytalanságban az az egyik legkellemesebb dolpg, hogy az ember akár, egész éjszaka a karjában tarthat valakit, és mégsem zsibbad el. Éppen ezért mondták egyesek, hogy a szerelem az egy gravitáción olyan súlyos, amit már nem is lehet élvezni.

— Köztudott, Laura, hogy a férfiaknak, a nőktől eltérően, kétsávos a gondolkodásuk. De komolyan… szóval, egészen komolyan, valóban hiányérzetem van.

— Megértem.

— Ne legyen olyan hivatalos. Nemcsak erről van szó. De hagyjuk az egészet.

Feladta. Még magának sem tudta igazán megmagyarázni.

Útja minden várakozást felülmúlóan sikeres volt; amit emberei a Rámán találtak, évtizedekre elfoglalja majd a tudósokat. És ami a legfőbb, mindezt veszteség nélkül érte el.

És mégis kudarcot vallott. Akármeddig törheti az ember a fejét, a rámaiak természete és célja mégis teljesen ismeretlen maradt. Csak üzemanyagtöltő állomásnak használták a Naprendszert — kitérőként — vagy nevezhetjük, aminek akarjuk, aztán fontosabb céljuk felé tartva egyszerűen otthagyták. Lehet, hogy fel se merül bennük soha, hogy az emberiség létezik. Ez a monumentális közömbösség roszszabb, mint a nyílt támadás.

Amikor Norton utoljára látta a Vénuszon túli Fis csillagot, a Rámát, tudta, hogy életének egy szakasza lezárult. Még csak 55 éves volt, de úgy érezte, ifjúságát hagyta ott az ívelő alföldön, a titkok és csodák világában, amely könyörtelenül távolodik el az embertől. Hozhat még a jövő díjakat, eredményeket, élete hátralévő részében mégis kísérteni fogja a kudarc és az a tudat, hogy az alkalom elveszett.

Így gondolkozott Norton, pedig többet ís tudhatott volna. És a távoli Földön Dr. Carlisle Perera még senkinek sem mondta el, hogyan ébredt nyugtalan álmából. Tudatalattijának üzenete még mindig ott visszhangzott az agyában

A rámaiak vezérelve a triplicitás.

F. Nagy Piroska fordítása

Arthur Charles Clarke az angol tudományos-fantasztikus irodalom élő klasszikusa, H. G. Wells és John Wyndham művének folytatója, a világ egyik legismertebb és legtöbbször fordított science fiction írója, 1917-ben született Mineheadben, Somerset megyében. Gyerekkorát nagyszülei családi házában töltötte, s mivel minden őse földművelő volt, logikusnak látszott, hogy Arthur is az ő nyomaikba lép. Tízéves korában azonban egy csomó színes képet — valami cigarettareklámot — kapott apjától. A képek ősállatokat ábrázoltak. Az ajándék elbűvölte a fiút, meghatározta, más irányba indította életét. Kövületeket kezdett gyűjteni, bújta a régészeti könyveket, érdeklődését mindjobban lekötötte a természettudomány. Ez idő tájt kerültek kezébe science fiction magazinok is. «A tudomány megdöbbentő tényei és a fantasztikus irodalom hihetetlen álmai egyszerre hatottak rá» — írja egyik biográfusa.

Ehhez képest elég prózai foglalkozást választott, amikor iskolái elvégzése után, 1936-ban Londonba került. Számvizsgáló lett a Pénzügyminisztériumban. Szerencsére hamar felfedezte a sci-fi rajongók köreit, találkozott A. M. Low professzorral, a Brit Bolygóközi Társaság elnökével, belépett a társaságba, és hamarosan egyik titkára lett. Elképzelhetjük, hogy milyen lehetett és mivel foglalkozhatott ez a jó nevű társaság azokban az években, amikor a rakétákat jóformán csak ünnepi tűzijátékokhoz használták. Igaz ugyan, hogy Németországban egy másik hasonló csoport tagjai már Hold-utazásokról és rakétafegyverekről álmodoztak.

Clarke eleinte kritikákat, rövid cikkeket írt a tudományról és a tudományos-fantasztikus irodalomról, kicsinyi sokszorosított lapocskákba, majd megismerkedett Eric Frank Russell-lal, a kitűnő science fiction íróval és szerkesztővel, aki segítette megjelentetni írásait a «hivatásos» nyomtatott magazinokban. Clarke hamarosan ismertté és népszerűvé vált a Naprendszer meghódításáról, űrhajózásról, Holdutazásokról írott érdekes elméleti cikkeivel. A második világháború kitörésekor bevonult a légierőhöz, ott dolgozott, és csak 1946-ban szerelt le. Eleinte rádiótechnikus volt, később a radarral kísérletező tudósok mellé osztották be. Két év alatt mestere lett az elektronikus technikáknak. A cikkezést sem hagyta abba, feltűnést keltő tanulthányt írt például a Földön kívüli közvetítőállomásokról. A leszerelés után folytatta tanulmányait, fizikából és matematikából kitűnő eredménnyel doktorált. Visszatért a Brit Bolygóközi Társasághoz is, amelynek 1946-47-ben, majd 1950-53-ban elnöke lett. Ez a testület persze már más volt, mint a háború előtti ábrándozók csoportja, időközben — mint tudjuk a rakéta valósággá, sőt veszélyes valósággá, az űrutazás pedig közeli lehetőséggé változott. A BBT tevékenysége ezekben az években jóval túlment a fantasztikus álmokon, a társaságba olyan emberek is beléptek, mint Bernard Shaw, aki éppen Clarke egyik cikkét olvasva lett az űrhajózás lelkes híve.