Arthur Clarke - Randevú a Rámával

A Ráma zömök hengerré rövidült, a Nap perzselő széle átkukucskált az egyik oldalon. Norton óvatosan visszakormányozta az Endeavourt a mesterséges napfogyatkozás árnyékába, és látta, hogy a fényesebb csillagok hátterében fénygyűrű jelenik meg. Egy hatalmas, legalább félmillió kilométer magas kilövellés olyan messze került a Naptól, hogy felső ágai bíborvörös, lángoló faágaknak tűntek.

«Most tehát várnunk kell — gondolta Norton. — Az a fontos, hogy ne lustuljunk el, bármelyik percben készen álljunk a cselekvésre, minden műszert rendben, működésre kész állapotban tartsunk, bármeddig tartson is…»

Valami különös dolog történt. A csillagmező csúszni kezdett, mintha ő indította volna el a hajtóműveket. De Norton nem nyúlt semmihez, és bármiféle mozgást azonnal megérzett volna.

— Kapitány! — hallatszott Calvert izgatott hangja a navigációs állásból. — Gördülünk, nézze a csillagokat! De nem látom a műszereken!

— Működnek a forgásmérők?

— Teljesen szabályosan, semmilyen változást nem észlelnek. És mégis, másodpercenként több fokkal fordulunk el! — Lehetetlen!

— Persze hogy az, de nézze meg a saját szemével!

Amikor minden inán csődöt mond, az ember kénytelen a szemgolyó nevű műszerre hagyatkozni. Norton nem kételkedett abban, hogy a csillagmező valóban lassan forog — épp az imént haladt el a Szíriusz az ablak szélénél. Vagy a világegyetem döntött úgy, hogy visszaállítja a Kopernikusz előtti kozmológiát, és forogni kezdett, vagy a hajó forgott.

A második magyarázat tűnt sokkal valószínűbbnek, de nyilvánvalóan megoldhatatlan paradoxonokat tartalmazott. Ha a hajó valóban ilyen sebességgel forogna, éreznie kellett volna — egyszerűen a fenekén, ahogy a régi mondás tartja. És a forgásmérők sem mehettek tönkre egyszerre, egymástól függetlenül.

Csak egyetlen magyarázat maradt. Az Endeavour valamennyi atomja egy rettenetes erő szorításába kerülhetett ilyen hatást csak nagyon erős gravitációs mező válthat ki. Legalábbis nincs más ilyen ismert mező…

A csillagok hirtelen elhomályosodtak. A Ráma védőpajzsa mögül kiemelkedett a Nap vakító tányérja, és ragyogása minden mást eltüntetett az égen.

— Le tudja olvasni a radarról a dopplert?

Norton arra is felkészült, hogy a radar sem működik, de tévedett. A Ráma végré úton volt, szerény 0,015 gravitációval gyorsult. Nortonnak eszébe jutott, milyen elégedett lenne Dr. Perera, hiszen ő maximálisan 0,02-t számított. És az Endeavour tehetetlenül forogva sodródott a gyorsuló tárgy mögött…

Órákon át tartott az állandó gyorsulás, a Ráma egyre növekvő sebességgel vált le az Endeavourről. A távolság növekedésével a hajó rendellenes viselkedése lassan megszűnt, és ismét működésbe lépett a tehetetlenség törvénye. Csak sejtették, mekkora energia hátterébe kerültek rövid időre, és Norton csak dicsérni tudta magát azért, mert kellő távolságban tartotta az Endeavourt, mielőtt a Ráma elindult útjára.

Ami a meghajtást illette, egy dolog volt bizonyos, minden más teljes titokban maradt. Nem voltak gázcsíkok, sem ionvagy plazma-sugarak, melyek a Rámát új pályájára lökhették. Senki sem fejezte ki jobban, mint Myron őrmester-profeszszor, aki döbbent hitetlenkedéssel kiáltott fel: «Ott megy Newton Harmadik Törvénye!»

De magának az Endeavournek is Newton Harmadik Törvényét kell alkalmaznia másnap, amikor hajtóanyagának maradékával pályáját a Naptól távolodóra állítja. Egy apró módosítással a perihéliumtól való távolságukat tízmillió kilométerrel növelhetik. Vagy 95 %-os kapacitással működtetik a hajó hűtőberendezéseit — vagy a biztos tűzhalál vár rájuk.

Mire saját manőverüket befejezték, a Ráma kétszázezer kilométer távolságra került tőlük, és a Nap ragyogásában már alig-alig látták. Pályájáról azonban még pontos radarjelzésük volt, és minél jobban figyelték, annál nagyobb zavarban voltak.

Újra és újra ellenőrizték az adatokat, s előbb-utóbb le kellett vonniuk a hihetetlen következtetést. Úgy látszott, a merkuriak minden félelme, Rodrigo hősiessége, a közgyűlés szónoklatai mind-mind teljesen hiábavalók voltak.

Micsoda kozmikus irónia, gondolta Norton, a legutolsó adatokat szemlélve, hogy egymillió évi biztonságos irányítás után a Ráma kompjúterei elkövettek egy apró hibát — talán valamelyik egyenletben egyetlen plusz jelet mínuszra változtattak.

Mindenki meg volt győződve arról, hogy a Nap vonzásába kerülve a Ráma csökkenti majd sebességét, s így a Naprendszer új bolygójává válik. Éppen az ellenkezője történt.

Növelte sebességét — és a lehető legrosszabb irányba tartott. A Ráma egyre gyorsabban zuhant bele a Napba.

Az új pálya egyre pontosabban meghatározott adatai ismeretében nehezen lehetett elképzelni, hogyan tudja a Ráma elkerülni a katasztrófát. Ilyen közel a Naphoz, nem egészen félmillió kilométerre az egybeolvadó hidrogén pokla felett csupán néhány üstökös haladt el eddig. Semmiféle szilárd anyag nem képes ellenállni ilyen hőségnek, a Ráma törzsét alkotó fémötvözet már tízszer ekkora távolságbán olvadni kezd.

Az Endeavour, mindenki megkönnyebbülésére, már átjutott saját perihéliumján, s lassan növelte a Naptól való távolságát. A Ráma már messze járt saját közelebbi, gyorsabb pályáján, és a fénykör külső széleinél már jóval beljebb került. A hajóról végignézhetik majd a dráma végső jelenetét.

Aztán, a Naptól ötmillió kilom terce, a még mindig gyorsuló Ráma elkezdte forgatni a xxxurkát. Az Errdeavour teleszkópján át mindeddig olyan volt, mint egy aprócska, csillogó rúd, de most hirtelen szikrázni kezdett, mint egy csillag a láthatár párájában. Már majdnem szétesni látszott, s mikor Norton látta, mi vár rá, éles fájdalmat érzett ennyi csoda elvesztése felett. Aztán észrevette, hogy a Ráma még mindig ott van, de csillogó köd.veszi körül.

Aztán vége lett, a köd eloszlott, s a helyén ragyogó csillagra emlékeztető tárgy maradt, melynek nem volt látható tányérja — mintha a Ráma hirtelen egy pici labdává zsugorodott volna össze.

Időbe telt, mire rájött, mi történt. A Ráma valóban eltűnt, s most egy körülbelül száz kilométeres átmérőjű, tökéletesen fényvisszaverő gömb vette körül. Már csak a Nap fényének visszaverődését látták a hozzájuk legközelebb eső gömb alakú részen. A védőbuborék mögött a Nap pokla ellenére a Ráma valószínűleg épségben volt.

Órák múlva a buborék alakja megváltozott. A Nap tükörképe megnyúlt, eltorzult. A gömb elliptikussá vált, hosszabb tengelye a Ráma röppályája irányába mutatott. Ekkor jelentkeztek a rendellenesség első jelzései a robot megfigyelőállásokról, ahonnan több mint 200 éve szünet nélkül figyelték a Napot.

A Ráma körül valami változás állt be a Nap mágneses mezőjében. A koronát és az erősen ionizált gázkötegeket átszövő, millió kilométer hosszú erővonalak a gázokat olyan sebességgel lökték ki, amely legyőzte még a Nap megsemmisítő gravitációját is, és ezek az erővonalak a csillogó ellipszis köré igazodtak. A szem ebből még semmit sem látott, ám a keringő műszerek jelentették a mágnesés áramlás és az ultraibolya sugárzás minden változását.

És hamarosan szemmel is láthatóvá vált a korona megváltozása. A Nap külső atmoszférájában százezer kilométeres hosszúságú, gyengén izzó cső vagy alagút jelent meg. Enyhén ívelve követte a Ráma pályáját és magát a Rámát, illetve a körülötte kialakult védőburkot, mely csillogó gyöngyszemként egyre gyorsabban rohant a koronát átszelő rejtélyes alagútban.