Arthur Clarke - Randevú a Rámával

Most az alföldet nézem. Úgy látszik, egy bulldózer elromlott… körbejár. Most néhány rák nekiesik… széttépik… Kapitány, jó lenne, ha azonnal visszajönnének!

— Higgye el — mondta Norton mély meggyőződéssel —, jövünis, amilyen gyorsan csak tudunk.

Á Ráma kezdte bedeszkázni nyílásait, mint egy vihar előtt álló hajó. Nortonnak ez volt a benyomása, noha logikus magyarázatot nem tudott rá. Már-már elvesztette önuralmát: két kényszer hadakozott az agyában — a menekülés és az engedelmeskedés az égen villogó fénygömböknek, melyek azt parancsolták, hogy csatlakozzék a biotokhoz, és fusson a tengerbe.

Még egy lépcsősor — még tíz perc pihenő, hogy izmaikból kiűzzék a fáradtság mérgeit. Aztán újra tovább — még két kilométer gyaloglás, de inkább ne is gondoljunk rá…

A mélyülő fütyülés őrjítő hangja hirtelen abbamaradt. Ugyanebben a pillanatban az Egyenes Völgy réseiben rohanó tűzgömbök leálltak, és a Ráma hat csíkszerű napja ismét folytonos fényszalagokká vált.

De rohamosan halványultak, néha hunyorogtak is, mintha hatalmas energiákat vonnának el lökésszerűen az amúgy is gyengülő erőforrásokból. A lábuk alatt időről időre gyenge rázkódásokat éreztek; a híd jelentette, hogy a Ráma még mindig érzékelhetetlenül lassan himbálódzik, mint egy gyenge mágneses térbe került iránytű mutatója. Talán ez megnyugtató — Norton majd akkor kezdhet igazán aggódni, ha a Ráma abbahagyja a himbálódzást.

— Valamennyi biot eltűnt — jelentette Pieter.

A Ráma belsejében már csupán az emberek mozogtak, keserves lassúsággal másztak fel az északi kupola ívelő falán. Norton már régóta nem érezte a szédülést, amit első feljövetelekor érzett, de elfogta valami újfajta félelem. Olyan védtelenek itt, ezen a véget nem érő úton felfelé, az alföldtől a központig. Mi lesz, ha a Ráma, miután befejezte pályamódosítását, hirtelen felgyorsul?

A lökés a tengely mentén várható. Ha déli irányú lesz, nem okoz problémát, egy kicsit erősebben tapadnak majd a falhoz, melyen most felfelé igyekeznek. Ellenben ha északi irányú, le is sodorhatja őket a mélyen alattuk levő alföldre.

Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy az esetleg bekövetkező gyorsulás csak nagyon csekély lehet. Dr. Perera számításai meggyőzőek: a Ráma maximálisan mindössze egyötvened gravitációval gyorsulhat, különben a Szalag-tenger átcsapila a déli sziklán, és elöntené az egész kontinenst. De Perera most egy kényelmes dolgozószobában ül a távoli Földön, és nem fenyegeti a veszély, hogy több kilométernyi fém zuhan a fejére. És meglehet, hogy a Rámát időszakos árvízre tervezték…

Nem, ez nevetséges. Elképzelhetetlen, hogy ez a trillió tonnányi anyag olyan hirtelen felgyorsuljon, hogy ők lezuhanjanak. Az út hátralevő szakaszát Norton mégis úgy tette meg, hogy egy pillanatra sem engedte el a korlátot.

A lépcsősor egyszer mégis véget ért, és nem maradt más előttük, mint a néhány száz méter magas, — függőleges, rovótkélt létra. Már nem kellett mászniuk, hiszen olyan gyorsan csökkent a gravitáció, hogy a központ egyik embere egy kábel segítségével könnyedén fel tudott húzni egy másik embert. Már a létra alján sem nyomott egy ember öt kilogrammnál többet, a tetején pedig gyakorlatilag súlytalan volt.

Norton tehát a hevederben végre elengedhette magát, s csak azért fogott meg időnként egy-egy létrafokot, hogy ellensúlyozza a Coriolis-hatást, amely még mindig el akarta lökni a létrától. Amikor egy utolsó pillantást vetett a Rámára, csaknem megfeledkezett elmerevedett izmairól.

Már nem volt fényesebb, mint a telihold a Földről nézve, s a tökéletesen tiszta látvány ellenére már nem tudta kivenni az apróbb részleteket. Izzó pára homályosította el a «Déli-sarkot», csak a Nagy Szarv csúcsa hatolt át rajta — kis fekete pont, éppen szemben vele.

A gondosan feltérképezett, de még mindig ismeretlen tengerentúli kontinens ugyanolyan kusza mintázatot mutatott, mint korábban. Túl nagy volt a rövidülés, túlságosan sok az áttekinthetetlenül bonyolult részlet, Norton így csak futólag pásztázta végig a szemével.

Végigpillantott a tenger körbefutó szalagján, s csak most vette észre, hogy a víz szabályos mintát követve kavarog, mintha a hullámok mértanilag pontos távolságban elhelyezett hullámtörőkön buknának át. A Ráma manőverezésének gyenge hatásáról volt szó. Norton biztos volt benne, hogy Barnes őrmester boldogan hajózna egy ilyen vízen, ha megkérnék, keljen át rajta elpusztult Resolutionjával.

New York, London, Párizs, Moszkva, Róma… sorban elbúcsúzott az északi kontinens valamennyi városától, és remélte, hogy a rámaiak minden, általa okozott kárt megbocsátanak neki. Talán megértik, hogy csak a tudomány érdekében tette.

Aztán váratlanul megérkezett a központba, buzgó kezek ragadták meg, és sietve irányították a légzsilipek felé. Kimerült lába és keze annyira remegett, hogy alig tudott nekik parancsolni — boldog volt, hogy úgy bánnak vele, mint valami félig béna nyomorékkal.

Leereszkedett a központ kráterébe, s a Ráma égboltja összehúzódott felette. Mikor a belső légzsilip ajtaja örökre elzárta szeme elől a látványt, önkéntelenül jutott eszébe: «Milyen különös, hogy most száll le az éjszaka, amikor a Ráma a legközelebb került a Naphoz!»

Norton úgy döntött, elég lesz 100 kilométeres biztonsági rátartás. A Ráma most óriási, fekete téglalap volt, oldalról látták, amint napfogyatkozást idézett elő. Az alkalmat kihasználva árnyékban tartotta az Endeavourt, hogy kímélje a hajó hűtőberendezését, és elvégezhessenek néhány, régóta esedékes karbantartási munkái. A Ráma védelmező ernyője bármelyik pillanatban eltűnhet, de addig a lehető legjobban ki akarta használni.

A Ráma még mindig fordulásban volt: most csaknem 15 -os szögben, és hihetetlennek tűnt, hogy ezt nem követi valamilyen lényeges pályamódosítás. Az Egyesült Bolygókon az izgalom már hisztériába csapott át, de mindennek aak szelíd visszhangja ért el az Endeavourig. A legénység fizikailag és lelkileg teljesen kimerült, csekély létszámú őrséget leszámítva az «északi-sarki» Bázisról való felszállás óta mindenki 12 órát aludt. Orvosi utasításra Norton elektromos nyugtatást kapott, de álmában még így is végtelen lépcsősoron mászott.

A hajóra való visszatérést követő második napon már minden a megszokott rsndben haladt, a Ráma feltárása már egy másik élet részének tűnt. Norton hozzáfogott a felgyülemlett adminisztrációhoz, s közben terveket szőtt a jövőre. Az interjúkéréseknek azonban — melyek valahogy bejutottak még az Űrvédelem rádióhullámába is — mereven ellenállt. A Merkurról nem érkezett üzenet, és az Egyesült Bolygók Közgyűlése felfüggesztette ülését — bár egy órán belül akármikor újra összehívhatták a tagokat.

Norton most, a Ráma elhagyása után harminc órával aludt először jót, de kíméletlenül felébresztették. Káromkodva, zavaros szemmel nézett Karl Mercerre — aztán, mint minden jó parancsnok, azonnal felébredt.

— Már nem fordul?

— Már nem. Sziklaszilárdan áll. — Menjünk a hídra.

Az egész hajó talpon volt, még a majmok is tudták, hogy valami készül, makogó hangokat hallattak, mindaddig, míg McAndrews őrmester kézjeleivel meg nem nyugtatta őket. Norton azonban, amikor belecsúszott székébe, és derekára erősítette a rögzítőket, mégis arra gondolt, vajon nem újabb vaklárma-e ez is.