Arthur Clarke - Randevú a Rámával

A tudományos ismeretterjesztés területén Clarke elsősorban az űrhajózás kérdéseivel, a Hold, a Mars, a Naprendszer megismerésével foglalkozott. Ilyen témájú munkái azonban mindig többet adnak technikai vagy tudományos ismereteknél. Nemcsak azért, mert élvezetes formában ír, hanem azért is, mert közvetlen humora, száguldó fantáziája és gazdag gondolatvilága jelen van minden sorában. 1950ben írta a Bolygóközi repülést, 1951-ben A világűr felfedezését, aztán Az űrhajó kihívását és a Hangok az égbolt.

1954-ben felolvasó körúton járt az Egyesült Államokban. Megnősült, és egy időre letelepedett Floridában. Itt megismerkedett Mike Wilsonnal, a fotóriporterrel, aki könnyűbúvárkodott, a vizek élővilágát fényképezte, és bevezette tudományába Clarke-ot is. Clarke — mint életében már jó néhányszor — ismét fellelkesült.

Clarke-ék és Wilsonék Ausztráliába utaztak, a Nagykorall-zátonyhoz, onnan pedig Ceylonba, mai nevén Srí Lankába, ahol végleg letelepedtek, és a tenger élővilágát tanulmányozták. Az utazás eredményeként négy, Mike Wilsonnal közösen készült illusztrált könyvet jelentetett meg Clarke, és megírta A tenger kihívása című ismeretterjesztő munkáját. Ismeretterjesztő könyvei közül legnagyobb sikere az 1962-ben kiadott és nálunk is lefordított A jövő körvonalainak volt, megkapta az Unesco Kaling-díját, 1972-ben pedig a nemzetközi Fantasy Díjat.

Ismeretterjesztő munkái világos okfejtésükkel, érdekességükkel tűnnek ki, csak lsaac Asimov hasonló írásai vetélkedhetnek velük. Az egész világ szinte személyesen is megismerhette Clarke-ot, a televízióban ugyanis ő volt az Apolló Hold-program közvetítéseinek egyik kommentátora.

De ezzel eleget beszéltünk Clarke ismeretterjesztő munkásságáról, s bármennyire fontosnak és jelentősnek is tartjuk az írónak ezt a tevékenységét, tininket elsősorban mégis tudományos-fantasztikus regényei és elbeszélései érdekelnek.

A háború végeztével a nyomdai és kiadói viszonyok lassan rendeződtek Angliában, és megindultak a science fiction magazinok is. Clarke egy nagy amerikai lapban, az Astounding Science Fictionban jelent meg. Úgy látszott, hogy a fiatal íróra Don A. Stuart pontos technicizmusa és Olaf Stapledon időt és teret legyőző képzelőereje hatott. Gyors egymásutánban következtek a novellák, először az amerikai, majd az angol science fiction magazinokban. Ezekét a novellákat később a Keresztül a csillagok tengerén, Az ég másik oldala és más köteteiben jelentette meg.

Első regénye, Az örök sötétség ellen, majdnem kilencévi munka után, 1948-ban került a könyvesboltokba. Élete ettől kezdve sikert sikerre halmozó, szakadatlan és megfeszített munka. Egyik regénye a másikat követte. Az Előjáték a világűrhöz után A Mars homokja, majd a Szigetek az égben, A gyermekkor vége, az Expedíció a Földre, a Holdrengés következett, kiérdemelve az olvasók szeretetét és a kritika elismerését is. Egyik legsikeresebb, bár elég sokat vitatott regénye A város és a csillagok, amely valóságos leltára a science fiction ötleteknek és gondolatoknak, töprengés az emberiség jövőjének két eltérő, egymásnak sarkítottan ellentmondó változatáról, amelyekből az egyiket a természettől elszakadó, mechanizált, technicizált, zárkózott Diaspar városa testesíti meg, a másikat Lys, az ember rejtett, belső képességeit kiteljesítő és azokra támaszkodó város.

1951-ben írta Clarke Az őrszem című elbeszélést, felvetve benne azt a motívumot, amely később a 2001, Űrodüsszeia címe filmnek, illetve a forgatókönyvből készült regénynek központi magva lett. Az embernél. sokkal civilizáltabb és kulturáltabb «idegenek» üzenete, a Holdon talált rejtélyes fekete hasáb főszerepet kapott a filmben, valósággal irányítója és-meghatározója lett az emberiség történetének, múltjának és jövőjének. Jegyezzük itt meg, hogy bizonyos értelemben Clarke és Kubrick nálunk is bemutatott filmje tette «udvarképessé» a tudományos-fantasztikus filmet, elődje lett számos sikeres alkotásnak a Csillagok háborújától vagy a Harmadik típusú találkozástól egészen az Idegenig és A fekete lyukig.

A film sikere óta Clarke a korábbinál jóval kevesebbet írt, két-három évenként kaptak tőle regényt a kiadók, illetve az olvasók, 1973-ban a Randevú a Rámával, 1975-ben a Birodalmi Föld, 1979-ben pedig A Paradicsom forrásai című munkája jelent meg.

«A 2001, Űrodüsszeia sikere után — mondta Clarke égy interjúban — gazdag szegényből szegény gazdaggá lettem, kevesebbet dolgozom, lehet, hogy A Paradicsom forrásai az utolsó regényem…»

Említettük a díjakat, amelyeket ismeretterjesztő munkásságáért kapott, tegyük hozzá, hogy számos alkalommal tüntették ki a science fiction világában ismert díjakkal, a Hugóval és a Nebulával.

Hugó, Nebula, Jupiter, Brit Science Fiction és John W. Campbell Emlékdíjat kapott a Randevú a Rámával, ezt a díjözönt azonban nemcsak irodalmi értékeinek köszönhette a regény, hanem annak is, hogy Arthur Clarke hosszú hallgatás után vele tért vissza a tudományos fantasztikum világába.

Arthur Clarke nemcsak műveiben, hanem közéleti személyiségként is a humanizmus, az értelem, a béke és a párbeszéd pártján álló író. Szovjet, amerikai, angol és japán science fiction írókkal és teoretikusokkal együtt ott volt Tokióban azon a konferencián, amelynek záróközleménye leszögezte, hogy «a tudományos-fantasztikus irodalom fokozódó erővel képes elősegíteni a világ békéjét, és hozzájárul majd a homo sapiens jövőjének kibontakoztatásához».

Ha áttekintjük Clarke életművét és jellemző vonásait, jellegzetességeit keressük, először stílusának pontosságával és konstruktivitásával találkozunk. Korai műveiben néhol száraz és, szikár volt ez a stílus, bár humoros elemeket mindig tartalmazott, később hajlékony és erőteljes eszközzé alakította prózáját az író. Történetei a leggyakrabban valamilyen tudományos kutatásra vagy felfedezésre épülnek, helyszínük, keretük a Naprendszer; Clarke ritkán utaztatja hőseit szűkebb csillaghazánk határain túlra, a távoli jövőbe is csak néha merészkedik. Jól felépített novelláiban szereti a gondolati, filozófiai csattanókat, regényeinek egy részében feszes szerkezetét teremt, drámaírói módszerekkel dolgozik, mindig ügyelve a fordulatos és a figyelmet lekötő cselekményre.

Angol méltatói Clarke-ot a tudományos optimizmus propagandistájának mondják, megemlítve, hogy nála az emberi problémák mindig sikeresen megoldódnak, a happy end automatikusan következik tudományos derűlátásából. Hangsúlyozzák racionalizmusát, ragaszkodását a logikához, az emberi értelemhez, s mindezt nem éppen dicséretnek szánják, mint ahogyan nem elismerően teszik művei elé az «ifjúsági» jelzőt. A science fiction «új hullám»-ának kritikusai kissé fölényesen hagyománytisztelőnek mondják Clarke-ot, aki különben született konzervatívnak vallja magát egyik nyilatkozatában, s ezen azt érti, hogy ragaszkodik a tudományos-fantasztikus irodalom jól kidolgozott formáihoz, tartalmaihoz, motívumkincséhez.

Ha azonban elfeledkezünk a kritikákról, a nyilatkozatokról, az író ars poétikáiról, s kissé mélyebbre hatolunk Clarke világában, érdekes és talán meglepő ellentmondásra találunk.

Induljunk ki abból, hogy a science fiction egyik legfontosabb témája a «találkozás az idegenekkel». A világűrből érkező ellenséges vagy jószándékú idegenek nemcsak arra jók, hogy a regény vagy novella elengedhetetlenül szükséges konfliktushelyzetét létrehozzák, de arra is, hogy leírásukkal, megjelenítésükkel az író kifejezze világszemléletét, beszéljen fóbiáiról vagy humanizmusáról, emberközpontú vagy értelemközpontú nézeteiről, kibeszélje félelmeit és szorongásait, politikai véleményeit.