Arthur Clarke - Randevú a Rámával

A második kábelköteggel ugyanolyan könnyen végzett, mint az elsővel — Rodrigo, mint akármelyik jó szakember, a megfelelő szerszámokat választotta. A bombát lefegyverezte, pontosabban többé nem lehetett távirányítással felrobbantani.

Volt azonban még egy lehetőség, és Rodrigo ezt sem hagyta figyelmen kívül. Nem voltak külső biztosítékok, de lehettek még belsők, ütközésre beállítva. A hermésziek még mindig kezükben tartották a bomba irányítását, és akkor ütköztetik a Rámának, amikor akarják. Rodrigo még nem teljesítette a feladatát.

Üt perc múlva látni fogják a merkuriak, amint visszamászik a lövedék oldalán, kezében az apró drótvágóval, amely az ember által valaha is épített leghatalmasabb rakétalövedéket hatástalanította. Alig tudta megállni, hogy a kamera felé intsen, de be kellett látnia, nem lenne az alkalomhoz illő gesztus, végül is ő most történelmet csinál, és az elkövetkező évek során milliók látják majd, ezt a képsort. Kivéve természetesen, ha a merkuriak sértett hiúságukban megsemmisítik a felvételt — ezért nem is hibáztathatná őket.

Elérte a nagy teljesítményű antennát, és kezével kapaszkodva haladt az óriási tányér felé. Hűséges vágószerszáma jó munkát végzett a visszacsatoló rendszerben: szétbontotta a kábeleket csakúgy, mint a lézersugár-vezetőket. Az utolsó vágásnál az antenna lassú forgásba kezdett: a váratlan mozgás meglepte, de aztán rájött, hogy megszüntette, a Merkur és az automata bomba összeköttetését. Még öt perc, és a permésziek minden kapcsolatukat elvesztik kiszolgálójukkal. Már nemcsak tehetetlenné, de süketté és vakká is válik.

Rodrigo lassan visszamászott kis járművébe, kikapcsolta, majd lendületes kört írt le, míg az első ütközők el nem érték a lövedék középső részét. Teljes sebességgel ellökte magát, és 20 másodpercig tartotta ezt a sebességet.

A tömegének sokszorosát nyomó kis jármű nagyon nehézkes volt. Amikor Rodrigo visszavette a sebességet, gondosan megnézte a bomba új sebességvektorát.

Most már jó messzire elkerüli a Rámát, és a jövőben bármikor újra megtalálható lesz. Hiszen nem vitás, hogy nagyon értékes berendezés.

Rodrigo hadnagy már-már betegesen becsületes volt. Nem szerette volna, ha a Merkur azzal vádolja, hogy elvesztett valamit, ami az ő tulajdonuk.

«Drágám — kezdte Norton —, ez az őrültség több mint egy napunkba került, de legalább lehetőséget adott nekem arra, hogy beszélhessek veled.

Még mindig a hajón vagyok, és a sarki tengely felé tartank. Rodot egy órája vettük fel, úgy néz ki, mint egy zavartalan szolgálat után. Valószínűleg egyikünk sem teheti többé a lábát a Merkurra, és azt sem tudom, vajon hősökként vagy gonosztevőkként fogadnak-e majd bennünket a Földön. A lelkiismeretem azonban tiszta, biztos vagyok benne azt tettük, amit tennünk kellett. Kíváncsi vagyok, vajon a Ráma valaha is megköszöni-e nekünk.

Már csak két napunk van; nekünk nincs egy kilométer vastag védőburkunk, mint a Rámának, a Nap forrósága ellen. A törzsön máris veszélyes foltok vannak, és itt-ott árnyékolnunk kellett. Bocsáss meg… nem akartalak a problémáinkkal untatni…

Így tehát még egy utolsó utat tehetünk a Rámában, és ebből szeretném a lehető legtöbbet kihozni. De ne aggódj — nem kockáztátok.»

Leállította a felvételt. Ez legalábbis az igazság kitágítása volt. Minden perc, amit a Rámában töltöttek, veszélyes és bizonytalan — az ember nem érezheti otthon magát olyan erők jelenlétében, amelyeket nem ért. És ezen az utolsó úton, tudva, hogy többé már nem térnek vissza, és a jövőt már nem veszélyeztetheti, kicsit ki akarta kényszeríteni a szerencséjét.

«Negyvennyolc óra, múlva küldetésünk véget ér. Hogy akkor mi lesz, még bizonytalan: mint tudod, gyakorlatilag minden üzemanyagunkat felhasználtuk arra, hogy rátérjünk erre a pályára. Várom a hírt, vajon időben értünk jön-e egy teherhajó, hogy visszatérhessünk a Földre, vagy a Marson kell-e leszállást végrehajtanunk. Karácsonyra mindenesetre otthon leszek. Mondd meg a fiúnak, sajnos nem vihetek neki kis biotot; ilyen állat nem létezik…

Mindannyian jól vagyunk, de nagyon elfáradtunk. Ezek után megérdemlek egy hosszú szabadságot, és akkor pótoljuk mindazt, amit elmulasztottunk. Bármit mondjanak is rólam, légy nyugodt, hőshöz mentél feleségül. Hány asszony mondhatja él, hogy a férje megmentett egy világot?»

Mint mindig, mielőtt megkettőzte, ezúttal is gondosan visszahallgatta a felvételt, hogy elküldheti-e mindkét családjának. Őt magát is meglepte a gondolat, hogy nem is tudja, melyiket látja először; általában egy évre előre megvolt a beosztása, melyet a bolygók megváltoztathatatlan mozgása szabályozott.

De ez még a Ráma előtti időkben volt — ezután már semmi sem lesz ugyanolyan.

— Ha megpróbáljuk, gondolja, hogy a biotok megakadályozzák? — kérdezte Karl Mercer.

— Elképzelhető. Éppen ez az egyik, amit meg akarok tudni. Miért néz így rám?

Mercer arcán megjelent az a jellegzetes, lassú, titokzatos mosoly, mint mindig, ha valamit mulatságosnak talált — s vagy megosztotta társaival, vagy nem.

— Azon gondolkodtam, kapitány, nem érzi-e magát a Ráma tulajdonosának. Mostanáig megtiltotta, hogy behatoljunk bármelyik épületbe. Mivel magyarázza a fordulatot? Talán ötletet kapott a merkuriaktól?

Norton nevetett, majd hirtelen elkomolyodott. Ravasz kérdés volt, és nem biztos, hogy a kézenfekvő válaszok igazak is.

— Talán túl óvatos voltam. Megpróbáltam elkerülni minden bajt. De ez az utolsó alkalom, ha úgyis vissza kell vonulnunk, nem veszthetünk sokat.

— Feltéve, hogy rendezetten vonulunk vissza.

— Persze. De a biotok soha nem viselkedtek ellenségesen, és a pókokat nem számítva, nem hiszem, hogy bármi is el tudna kapni bennünket, ha futnunk kell.

— Maga futhat, kapitány, de én nyugodtan akarok elmenni innen. És merő véletlenségből rájöttem, miért olyan udvariasak velünk a biotok.

— Kicsit elkéstünk azzal, hogy új elméletet állítsunk fel.

— Mégis elmondom. Rámaiaknak néznek bennünket. Nem tudnak különbséget tenni az oxigénfogyasztók között.

— Nem hiszem, hogy ennyire ostobák.

— Itt nem ostobaságról van szó. Meghatározott feladatokra programozták be őket, és mi egyszerűen nem illünk bele a programba.

— Lehet, hogy igaza van. Megtudhatjuk, mihelyt dolgozni kezdünk Londonon.

Joe Calvert mindig is szerette azokat a régi bankrablásos filmeket, de soha nem gondolta, hogy egyszer maga is részt vesz valami hasonlóban. És most tulajdonképpen ugyanazt csinálja.

«London» üres utcáin mintha mindenünnen veszély leskelődne rá — valójában tudta, csak a saját rossz lelkiismerete bántja. Nem hitte igazán, hogy körülöttük a lezárt, ablaktalan építmények figyelő lakókkal lennének tele, akik csak arra várnak, hogy a betolakodók kezet emeljenek javaikra, s nyomban dühös csapatokban jönnek elő. Tulajdonképpen meg volt győződve arról, hogy az egész épületegyüttes — s egyben az összes többi város — csupán valamilyen raktár.

Egy másik félelme azonban — melyet szintén a sok-sok régi krimi juttatott eszébe — megalapozottabbnak tűnt. Elképzelhető ugyan, hogy a Rámán nincsenek riasztóberendezések és szirénák, az azonban feltételezhető, hogy valamilyen figyelmeztető rendszernek lennie kell. Különben honnan tudnák a biotok, mikor és hol van szükség a munkájukra?