Arthur Clarke - Randevú a Rámával

De azért akadtak nehézségek, melyek csak megsokszorozódtak, amikor Norton újra átgondolta a kérdést. Egész pályafutása legnehezebb, legválságosabb helyzetében kellett most döntenie.

És még így is nevetségesen alábecsülheti a probléma súlyosságát. Még soha, egyetlen parancsnok sem álli ilyen nehéz döntés előtt, hiszen az egész emberiség jövője függhet tőle. Mert mi van akkor, ha a merkuriaknak van igazuk?

Amikor Rodrigo elment, Norton bekapcsolta a NE ZAVARJ! jelzést. Nem is emlékezett rá, mikor használta utoljára, és kissé maga is meglepődött, látva, hogy működik. Most tehát zsúfolt, nyüzsgő hajója kellős közepén is egyedül volt — ha nem számítjuk James Cook kapitány fényképét, mely az idők folyosóin keresztül nézett le rá.

A Földdel nem léphetett kapcsolatba: már jelezték, hogy az üzeneteket lehallgathatják — talán magán a bombán vannak a berendezések. Tehát a teljes felelősség az ő vállán nyugszik.

Egyszer hallott egy történetet az Egyesült Államok valamelyik elnökéről — Rooseveltről vagy talán Perezről? —, akinek az íróasztalán egy tábla volt, melyen ez állt: «A zseton itt áll meg.» Norton nem tudta pontosan, mi az a zseton, de tudta, mikor áll meg az ő asztalán.

Tehetetlenül várnia kell, míg a hermésziek kiadják az utasítást, hogy induljon. Hogyan fest ez majd a jövő történelemkönyvében? Norton nem sokat törődött azzal, hogy neve dicsőségesen vagy dicstelenül hangzik-e majd a halála után, mégsem vette volna szívesen, ha úgy emlékeznek rá, mint egy kozmikus bűntény támogatójára — holott módjában állt volna azt megakadályozni.

És a terv tökéletes volt. Amint el is várta, Rodrigo minden részletet kidolgozott, számítva minden eshetőségre — még arra a valószínűtlen veszélyre is, hogy a bomba felrobban; ha megpiszkálják. Ha ez bekövetkezne, az Endeavour még mindig biztonságban lenne a Ráma mögött. Ami pedig őt magát, Rodrigó hadnagyot illeti, látszólag teljes egykedvűséggel számolt azonnali megdicsőülésével.

De még ha sikerül is hátástalanítaniuk a bombát, az ügy korántsem érne véget. A hermésziek újra megpróbálkozhatnak — hacsak valahogy meg nem akadályozzák őket. De legalább heteket nyernek: a Ráma már jóval túl lesz a perihéliumon, mire egy újabb lövedék elérheti. Addigra talán a rettegők legnagyobb érve már nem lesz aktuális. Vagy épp ellenkezőleg…

Tenni vagy nem tenni — ez itt a kérdés. Norton parancsnok még soha nem érzett ilyen közeli rokonságot önmaga és Hamlet között. Bármit tesz is, a jó és a rossz esélye teljesen azonosnak tűnt. Erkölcsileg a legnehezebb döntés előtt állt. Ha rosszul választ, nagyon hamar kiderül. Ám ha igaza volt — talán soha nem tudja majd bebizonyítani…

Nem volt értelme a lehetséges jövő további latolgatásának. Ily módon csak egy zárt körben mozoghat. Elkövetkezett a pillanat, amikor a belső hangra kell figyelnie.

Felnézett az évszázadok távolából jövő nyugodt, szilárd tekintetre.

— Igaza van, kapitány — suttogta. — Az embernek igenis van lelkiismerete. Bármit mondjanak is a hermésziek, túlélés még nem minden.

Megnyomta a híddal összekötő gombot, és lassan, megfontoltan azt mondta:

— Rodrigo hadnagy, jöjjön be hozzám, kérem!

Aztán lehunyta a szemét, és hüvelykujjait a szék feszülő pántjaiba szorítva, pár pillanatig élvezte a teljes kikapcsolódást.

Időbe telik, míg újra átadhatja magát ennek az érzésnek.

A kis járművet megszabadították minden fölösleges berendezéstől, mindössze a váz maradt, amely a meghajtást, az irányítást és a biztonsági berendezést összetartotta. Még a másodpilóta ülését is kiszerelték, hiszen minden kilogramm súlyért idővel kell fizetni.

Ezért is — bár nem elsősorban ezért — ragaszkodott Rodrigo hadnagy ahhoz, hogy egyedül menjen. Ilyen egyszerű feladat végrehajtásához nem volt szüksége segítségre, és az uras súlya percekkel hosszabbította volna meg a repülési időt. Így a lecsupaszított jármű egyharmad gravitációval tudott gyorsulni, és az Endeavourtól a bombáig négy perc alatt tette meg az utat. A fennmaradó hat percnek pedig elégnek kell lennie.

A hajót elhagyva Rodrigo mindössze egyszer nézett vissza, és látta, hogy az a tervnek megfelelően felemelkedik a központi tengelyről, és lassan észak felé tart. Mire a bombához ér, az Endeavour már a Ráma fedezékében lesz.

Jó ütemben haladt az északi fennsík fölött. Nem kellett sietnie, mert a bomba kamerái még nem láthatták meg, így üzemanyagot takaríthatott meg. Aztán egy darabig csak lebegett a világ pereme körül — és akkor megpillantotta a bombát: élesebben ragyogott a napfényben, mint bármi, amit szülőföldjén csillogni látott eddig.

Rodrigo hozzálátott a vezérlési utasítások végrehajtásához. Emelte a fordulatszámot, és másodpercek alatt teljes sebességre gyorsult fel. Először nagyon furcsa volt a súly érzékelése, de aztán hozzászokott. Végül is kétszer ennyit viselt el a Rámán, és háromszor ilyen erős gravitáció alatt született a Földön.

Az ötven kilométer hosszú henger óriási, görbülő külső fala lassan alája ért, ahogy a kis jármű pontosan célba vette a bombát. A Ráma méreteit mégsem tudta felmérni, hiszen olyan sima és jellegtelen volt, hogy a forgását is alig érzékelte.

Már száz másodperce úton volt, lassan az út feléhez ért. A bomba még mindig túl messze volt ahhoz, hogy felismerhesse rajtő a részleteket, de a szurokfeteke ég hátterében még fényesebben ragyogott. Szokatlan volt, hogy nem lát csillagokat, a szemét védő sötét szűrők miatt még a fényes Földet és Vénuszt sem látta. Rodrigo sejtette, hogy rekordot állít fel, válószínűleg ember még nem jutott űrhajó nélkül ilyen közel a Naphoz. Szerencsére a naptevékenység éppen alacsony volt.

Két perc tíz másodpercnél villogni kezdett a fény, a nyomás nullára esett, és a jármű 180 -kal elfordult. A nyomás egy pillanat alatt visszatért, majd ugyanilyen őrült iramban ismét csökkenti kezdett a sebesség, négyzetszekundumonként 3 méterrel — valójában ez nem volt baj, mivel hajtóerejének csaknem felét elvesztette. A bomba 25 kilométerre volt, két perc múlva eléri. Maximálisan felgyorsult, óránként 1500 kilométeres, sebességre, mely űrjármű esetében őrültség volt — és minden bizonnyal újabb rekordot jelentett. De ebben az esetben szó sem volt rutin-űrrepülésről, és Rodrigo pontosan tudta, mit csinál.

A bomba egyre nagyobb lett, már látta a főantennát, mely határozottan a Merkur láthatatlan csillaga felé irányult. A fény sebességével a sugár mentén kis járműve már három perce látható. Még két perc, és a kép a Merkurra ér.

Mit tesznek vajon a merkuriak, amikor észreveszik? Természetesen, megdöbbennek; azonnal rájönnek, hogy ő már percekkel előbb találkozott a bombával, mielőtt ők egyáltalán sejthették volna, hogy úton van. Valamelyik megfigyelő talán felsőbb szervekhez fordul — ez is időt vesz el. De még a legrosszabb esetben is — még ha az ügyeletesnek elég hatalma van is ahhoz, hogy felrobbantsa a bombát, és azonnal megnyomja a gombot — öt, percbe telik, míg a jelzés odaér.

Bár Rodrigo nem bízta magát a szerencsére — a kozmokeresztények ezt sohasem teszik — biztos volt abban, hogy ilyen azonnali reakcióra nem kerül sor. A hermésziek meggondolják, hogy felrobbantsák-e az Endeavour felderítő járművét — még akkor is, ha gyanítják a szándékát. Először nyilván megkísérlik, hogy kapcsolatba lépjenek vele, és ez csak további késedelmet jelent.