Arthur Clarke - Randevú a Rámával

«Ez lehet a rámai lény? — kérdezte magában Norton. — Talán sohasem tudjuk meg; de szinte biztos, hogy értelmes lény, egyetlen állat sem tudna mit kezdeni ezzel a bonyolult felszereléssel.»

— Legalább két és fél méter magas — mondta Mercer elgondolkodva —, leszámítva a fejet… akármilyen volt is.

— Háromkarú… és minden bizonnyal háromlábú. Ugyanolyan elveken alapul, mint a pók, csak sokkal masszívabb. Gondolja, hogy ez véletlen?

— Nem hinném. Mi a robotjainkat a saját képmásunkra tervezzük, feltételezhetjük, hogy a rámaiak ugyanezt teszik. Joe Calvert szokatlanul levert volt, már-már megilletődötten nézte a jelenséget.

— Maguk szerint tudják, hogy itt vagyunk? — kérdezte félig suttogva.

— Nem hiszem — felelte Mercer. — Még a tudatküszöbüket sem értük el, pedig a merkuriak ugyancsak megpróbálták. Csak álltak ott, képtelenek voltak elmozdulni, amikor

Pieter leszólt a központból. Sürgető hangjából feszült aggodalom érződött ki.

— Kapitány… jobb lenne, ha kijönnének.

— Mi történt? Jönnek a biotok?

— Nem… annál sokkal rosszabb. A fények kezdenek kialudni.

Amikor a lézerrel vágott lyukon át kijött, Nort nnak úgy tűnt, hogy a Ráma hat napja épp olyan fényes, mint eddig volt. Pieter biztosan tévedett… ez egyáltalán nem jellemző rá…

Pieter azonban éppen erre a reakcióra számított.

— Olyan lassan történt — mondta bocsánatkérően —, hogy hosszú ideig észre sem vettem. De semmi kétség, lemértem. A fényerősség 40 %-kal csökkent.

Most, hogy az üvegtemplom félhomálya után szeme újra hozzászokott a kinti fényhez, Norton kezdett hinni neki. A Rámá hosszú nappala a végéhez közeledik.

Bár még ugyanolyan meleg volt, mint korábban, Norton reszketni kezdett. Egyszer már átélte ezt a Földön, mégpedig egy gyönyörű nyári napon. A fény érthetetlen módon gyengülni kezdett, mintha a sötétség a levegőből szállna alá, holott egyetlen felhő sem volt az égen. Aztán rájött, hogy részleges napfogyatkozásról van szó.

— Ez van — mondta gúnyosan. — Megyünk haza. Hagyjanak itt minden felszerelést, már nem lesz rá szükségünk. Remélte, hogy most jól számított. Azért esett épp Londonra a választása, mert a lépcsőkhöz ez feküdt a legközelebb; a Béta alja mindössze négy kilométerre volt. Azzal az egyenletes szökdécseléssel indultak el, amely a fél gravitáción a legkényelmesebb közlekedésnek bizonyult. Norton úgy gondolta, olyan iramot diktál, mellyel kimerülés nélkül, de a lehető legrövidebb idő alatt felmehetnek az alföld széléig. Pontosan tudta, hogy a Béta aljától még nyolc kilométert kell felmászniuk, de itt már sokkal nagyobb biztonságban érzi majd magát.

Az első rázkódás akkor érte el őket, amikor már-már elérték a lépcső alját. Nagyon enyhe volt… Norton ösztönösen hátranézett, hogy lássa, amint a Szarvak körül újra elkezdődik a tűzijáték. De úgy látszik, a Ráma sohasem ismétli magát szabályszerűen: ha voltak is elektromos kisülések a tűhegyes csúcsok körül, gyengébbek lehettek, semhogy láthatókká váljanak.

— Híd — szólt fel. — Észrevették?

— Igen, kapitány… enyhe kis rázkódás. Lehet, hogy újabb pályamódosítás. Figyelemmel kísérjük a forgásmérőt, de még semmi. Várjon csak! Pozitív! Most kezd láthatóvá válni… másodpercenként még nem egészen egy mikrorád, de állandó.

A Ráma tehát fordul, bár szinte érzékelhetetlenül lassan. Azok a korábbi rázkódások talán csak hibás jelzések voltak — ez azonban már minden bizonnyal az igazi.

— Kitérés növekszik… öt mikrorád. Hé, érezték ezt?

— Persze: A hajó legyen indulásra kész állapotban. Lehet, hogy sürgősen el kell mennünk innen.

— Máris pályamódosításra számít? Még távol vagyunk a perihéliumtól.

— Nem hinném, hogy a Ráma a mi tankönyveink szerint dolgozik. Mindjárt elérjük a Bétát. Ott pihenünk öt percet.

Az öt perc rettenetesen kevés volt, mégis éveknek tűnt. Mivel — ehhez már kétség sem fért — a fények halványodtak, mégpedig igen gyorsan.

Mindannyiuknak volt ugyan lámpája, a sötétség gondolata mégis elviselhetetlennek tűnt: tudatuk már annyira hozzászokott az állandó nappalhoz, hogy alig tudtak visszaemlékezni azokra az állapotokra, melyeket első ideérkezésükkor itt tapasztaltak. Menekülni akartak, ki a napfényre, mindössze egy kilométerre túl ezeken a kör alakú falakon.

— Ellenőrző központ! — szólt fel Norton. — Működik a reflektor? Hamarosan szükségünk lehet rá.

— Igen, kapitány. Bekapcsolom.

Nyolc kilométerre a fejük felett kigyulladt a megnyugtató fény. Meglepően gyenge volt még a megfakult Ráma-fényben is, de akkor jól szolgált, és most is vezeti majd őket, mihelyt szükségük lesz rá.

Norton tisítában volt azzal, hogy most a leghosszabb és legidegesitöbb felszállásuk következik. Bármi történjék, sietniük nem szabad; ha túlhajtják magukat, egyszerűen összeesnek valahol ezen a szédítő lejtőn, és várniuk kell mindaddig, míg tiltakozó izmaik tovább nem engedik őket. Jelenleg már valószínűleg ők a legállóképesebb űrhajósok — de a test teljesítőképességének határai vannak.

Egyórai kitartó gyaloglás után elérték a lépcsősor negyedik szakaszát az alföldtől három kilométerre. Innen már sokkal könnyebb, a gravitáció a földinek mindössze egyharmada. Az időnkénti kis rázkódásokat leszámítva nem volt semmi szokatlan jelenség, és a fény még mindig elég erős volt. Kezdtek derűlátóbbak lenni, és már az is eszükbe jutott, nem túlságosan gyors-e ez a távozás. Egy dolog azonban kétségtelen volt: nincs visszatérés, mindnyájan utoljára járják a Ráma alföldjét.

Tízperces pihenőjüket töltötték éppen a negyedik teraszon, amikor Joe Calvert hirtelen felkiáltott

— Mi ez a zaj, kapitány?!

— Zaj? Semmit sem hallok.

— Magas, fütyülő hang… esik a frekvenciája, hallania kell! — A maga füle fiatalabb az enyémnél, ó, már én is hallom. A fütyülés mintha minden irányból jönne. Kis idő múlva már hangos, sőt éles volt, és gyorsan mélyült. Aztán hirtelen abbamaradt.

Néhány másodperc múlva az egész megismétlődött. Olyan gyászos, sürgető hang volt, mint amikor egy világítótorony szirénája figyelmeztető jeleket küld a ködös éjszakába. ~,TZenetet közvetített, mégpedig sürgőset. Nem az ő fülüknek szánták, de azért megértették. Aztán a nyomaték kedvéért a fényekkel is megerősítették a jelzést.

Csaknem a kialvásig elhomályosodtak, aztán villogni kezdtek. Gömbvillámszerű ragyogó fénygömbök futottak végig a hat keskeny völgyön, melyek korábban bevilágították a világot. Egyszerre indultak el a két pólustól a tenger felé, olyan ritmusban, amely csak azt jelenthette: «A tengerbe!» — kiáltotta a fény. — «A tengerbe!» A felhívásnak pedig nehéz volt ellenállni: még az emberek is ellenállhatatlan kényszert éreztek arra, hogy visszaforduljanak, és a Ráma vizében keressenek menedéket.

— Ellenőrző központ — szólt Norton gyorsan. — Látják, mi történik?

Pieter csodálkozó, félelemmel teli hangja válaszolt:

— Tgen, kapitány. Figyelem a déli féltekét. Még mindig sok biot van ott, néhány nagy is. Daruk, bulldózerek, és rengeteg utcaseprő. Mind a tenger felé igyekszik, sokkal gyorsabban mozognak, mint eddig. Ott megy egy daru, pontosan a szélen! Éppúgy, mint Jimmy, csak sokkal gyorsabban zuhan le… leért, és darabokra esett… és ott jönnek a cápák… széttépik… fúj… nem valami kellemes látvány…