Arthur Clarke - Randevú a Rámával

Az első képek, melyek tízezer km távolságról érkeztek, leállítottak minden emberi tevékenységet. Ezer millió tévéképernyőn jelent meg egy parányi, jellegtelen henger, s növekedett másodpercről másodpercre. Mire méretei megkétszereződtek, már senki sem gondolhatta, hogy a Ráma természeti tárgy. Mértanilag olyan szabályos hengeralakot mutatott, hogy akár esztergapadon is készíthették volna: akkorán, melynek csúcsai egymástól ötven km távolságra vannak. Eltekintve az egyik oldalon látható néhány apró kis szerkezettől, két vége teljesen sík, húsz kilométer széles volt. A távolból szinte nevetségesen hasonlított egy közönséges bojlerre.

A Ráma csak nőtt, nőtt, míg végül betöltötte a képernyőt. Felszíne egyhangú szürkésbarna volt, színtelen, mint a Hold, s egy pontot kivéve tökéletesen sima. A henger közepe táján azonban kilométernyi széles folt éktelenkedett, mintha egy hajdanában történt ütközéskor behorpadt volna.

Semmi jel nem mutatott arra, hogy ez a folt a legcsekélyebb veszélyt is jelentett volna a Rámára nézve; viszont ez okozta a fénygörbe aprócska változását, mely Stenton felfedezéséhez vezetett.

A többi kamera képei semmi újat nem mutattak. Ámbár az a görbe, melyet a Ráma kicsiny gravitációs mezőjén a kamerák kijelöltek, életbevágóan fontos információt szolgáltatott — a henger tömegéről.

Túlságosan könnyűnek bizonyult ahhoz, hogy tömör test lehessen. Senki sem volt túlságosan meglepve, amikor kiderült, hogy a Ráma nem tömör henger.

Elérkezett végre a régen várt, régen rettegett találkozás: Az emberiség első, csillagokból érkező látogatóját fogadja.

Norton parancsnok emlékezett erre az első tévéközvetítésre, melyet— most, a találkozás előtti percekben újra és újra lejátaszott. De egyvalamit az elektronikus kép egyáltalán nem tudott visszaadni — a Ráma óriási méreteit.

Sohasem érzett ilyesmit, amikor természetes égitestekre, például a Holdra vagy a Marsra szállt le. Ezek világok voltak, és az ember elvárta tőlük, hogy nagyok legyenek. De leszállt mára Jupiter VIII-ra is, amely alig volt nagyobb a Rámánál mégis egészen kicsinek látszott.

A paradoxon nem volt megfejthetetlen: ez a tárgy mestercéges volt, és több milliószor nehezebb, mint amit az ember valaha is feljuttatott az űrbe. A Ráma tömege legalább tízmilliószor millió tonna volt, és ez a tény önmagában is bámulatot s egyben rettenetet váltott volna ki bármely űrhajósból. Nem csoda, ha az eget egyre inkább betöltő, megmunkált henger láttán ő is jelentéktelennek érezte magát, s egyre lehangoltabb lett.

Még soha addig nem tapasztalt veszélyérzet fogta el. Minden korábbi leszállásánál tudta, mire kell számítania: baleset bármikor bekövetkezhetett, de meglepetés nem érhette. A Ráma esetében a meglepetés volt az egyetlen bizonyosság.

Az Endeavour most a henger északi pólusa felett, nem egészen ezer méter magasságban lebegett, pontosan a lassan forgó korong középpontja felett. Azért esett a választás épp erre a végére, mert a Nap ezt világította meg. A tengely közelében lévő, alig kiemelkedő, rejtélyes szerkezetek étes árnyékot vetettek a fémsíkra. A Ráma északi arca gigantikus napóraként mérte négyperces napjai gyors múlását.

Norton parancsnoknak nem okozott gondot, hogy négytonnás űrhajóját lebocsássa a forgó korong közepére. Ugyanilyen módon kapcsolódott volna össze bármely nagy űrállomás forgó tengelyével; Az Endeavour oldalirányú sugárhajtóművei segítségével az űrhajó már fel is vette a megfelelő forgási sebességet, és Joe Calvert hadnagy — a számítógép segítségével vagy anélkül — kétségtelenül olyan puhán száll majd le, akár egy hópehely.

— Három perc múlva — mondta Joe, de szemét le nem vette a képernyőről — megtudjuk, hogy antianyagból van-e. Norton elmosolyodott, amikor eszébe jutottak a Ráma eredetéről szóló hajmeresztő elméletek. Ha igaznak bizonyulna ez a valószínűtlen magyarázat, néhány perc múlva a legnagyobb megrázkódtatást élhetik át, mióta a Naprendszer kialakult. Tízezer tonna teljes megsemmisülése egy második nappal ajándékozná meg a bolygókat.

A küldetés szervezői azonban még erre a nagyon valószínűtlen esetre is gondoltak: az Endeavour egyik hajtóműve biztonságos ezer kilométeres távolságból bombázta a Rámát. Amikor a párasugár elérte célját, nem történt semmi említésreméltó — noha az anyag-antianyag-reakció még néhány milligramm esetében is hatalmas tűzijátékot okozott volna.

Norton, mint az űrhajósok általában, óvatos ember volt. Hosszan, behatóan vizsgálta a Ráma északi végét, helyet keresett a leszálláshoz. Hosszas töprengés után elvetette a legkézenfekvőbbet, a tengelyen lévő középpontot. A pólus közepén jól kivehető, kerek, száz méter átmérőjű lemezt látott: nem elképzelhetetlen, hogy egy hatalmas légkamra külső lezárása. Ennek az üreges világnak az építői nyilván módot találtak arra, hogy hajóikat bevigyék. Ésszerű, hogy itt van a főbejárat, és Norton úgy gondolta, nem lenne bölcs dolog tőle, ha a saját hajójával eltorlaszolná.

Ez az új döntés azonban újabb problémákat vetett fel. Ha az Endeavour nem többel, csak néhány méterrel a tengely mellett száll le, a gyors forgás következtében mind távolabbra kerül a tengelytől. A centrifugális erő itt gyenge ugyan, de állandó és könyörtelen. Norton parancsnok nem örült annak a gondolatnak, hogy hajója mind nagyobb sebességgel csússzon a korong széle felé, s amikor eléri, tízezer kilométeres sebességgel vágódjék ki az űrbe.

Lehet, hogy a Ráma gravitációs tere — mely a földinek mintegy ezredrésze — megakadályozza ezt. Több tonnányi erővel tartaná az Endeavourt a felszínen, sőt abban az esetben, ha a felszín elég érdes, a pólus közelében. De Norton parancsnok nem akart a teljesen biztos centrifugális erő ellenében egy ismeretlen súrlódási erőre hagyatkozni.

Szerencsére a Ráma tervezői megadták kérdésére a választ. A sarki tengely körül egyenlő távolságra három alacsony, mintegy tíz méter átmérőjű, bunkerszerű építmény volt. Ha az Endeavour kettő közé száll le, ezek olyan szilárdan tartják a hajót a centrifugális sodrás ellenében, mint a vízben kikötött bárkát a parti hullámok.

— Tizenöt másodperc múlva leszállunk — jelentette Joe. Norton parancsnok, miközben feszülten figyelte a biztonsági ellenőrző berendezést, remélve, hogy nem lesz rá szükség, minden idegszálával érezte a pillanat jelentőségét. Nem vitás, hogy a másfél évszázaddal ezelőtti, első Holdra szállás óta ez a legfontosabb leszállás.

A szürke bunkerek lassanként felmagasodtak mellettük. A reaktor utolsót pisszent, majd alig hallható sercegés következett.

Az elmúlt hetekben Norton parancsnok gyakran gondolt arra, mit mond majd ebben a pillanatban. De most, hogy a pillanat elérkezett, a Történelem diktálta a szavakat, melyeket szinte automatikusan, a múlt hangjára alig figyelve mondott

— Ráma-bázis. Az Endeavour leszállt.

Még egy hónappal ezelőtt sem hitte volna el, hogy ez igaz lehet. Amikor a parancsot megkapta, szokásos ellenőrző és aszteroida-figyelmeztetőket kihelyező útját végezte. Az Endeavour volt a Naprendszer egyetlen olyan űrhajója, amely találkozhatott a Rámával, mielőtt az megkerüli a Napot, és visszaszáguld a távoli csillagok felé. Még így is három napkutató tevékenységet folytató űrhajót kellett kifosztani, úgy, hogy ezek mindaddig tehetetlenül sodródnak, amíg a tartályhajók újra fel nem töltik őket. Norton sejtette, hogy hosszú időbe telik, míg a Calypso, a Beagle és a Challenger parancsnokai ismét szóba állnak vele.