Arthur Clarke - Randevú a Rámával

Calvert nem látta, de tudta, mi van ott. Mindenekelőtt egy lapos, egy kilométernyi széles, kör alakú síkság, melyet három egyenlő részre oszt három, vasúti pályára emlékeztető, széles létra. A létrafokokat oly módon vágták a falba, hogy semminek, ami le akarna csúszni rajta, az útját ne akadályozza. Minthogy a létrák elrendezése tökéletesen szimmetrikus volt, csupán kényelemből választották az Alfa légzsiliphez legközelebb lévőt.

Az sem okozott fennakadást, hogy a létra fokai kényelmetlenül messze voltak egymástól. Még a törzs peremén is, a tengelytől fél kilométernyi távolságban a gravitáció a földinek alig 30-ad része volt. Könnyedén, sprintelő mozdulatokkal haladtak, annak ellenére, hogy majdnem száz kiló felszerelést és életmentő eszközt vittek magukkal.

Az Alfa légzsiliptől a kráter szegélyéig kifeszített vezető kötelek fűzték össze őket Norton parancsnokkal és a hátvéd csapattal; ezen túl, ahová a fény már nem ért el, a Ráma sötétsége terült el előttük. A sisaklámpák táncoló fényében csupán a létra első néhány száz méterét látták, amint fokozatosan beleolvad a jellegtelen síkságba.

És máris, gondolta Carl Mercer, döntenem kell. Felfelé megyek-e ezen a létrán, vagy lefelé?

A kérdés nem volt jelentéktelen. Tulajdonképpen még mindig súlytalanok voltak, következésképpen az agy tetszés szerint választhatott vonatkozási rendszert. Mercernek tudatosan el kellett döntenie, hogy mi előtt áll: egy vízszintes síkság, egy függőleges fal vagy egy szikla pereme előtt. Számos űrhajósnak okozott komoly lelki megrázkódtatást, hogy egy bonyolult feladat kezdetekor rossz koordinátákat választott.

Végül úgy döntött, hogy a feje irányába halad — bármely más irányú mozgás sokkal nehézkesebb lenne, és így jobban is látja, mi van előtte. Tehát az első pár száz méteren úgy képzeli, hogy felfelé megy, majd amikor a gravitáció húzása miatt ez már nem tartható, akkor kapcsolja át belső irányérzékét száznyolcvan fokkal.

Megragadta az első létrafokot, és óvatosan előrehajtotta magát a létrán. Olyan könnyedén mozgott, mintha a tengerben úszna, sőt még könnyebben is, hiszen a víz nem húzta vissza. Szinte akarattal kellett visszafognia magát — Mercer túlságosan tapasztalt volt, semhogy ilyen új helyzetben siessen.

Fülhallgatóján át hallotta két társa szabályos lélegzését. Ez elegendő bizonyíték volt arra, hogy jól vannak, nem pazarolta hát társalgásra az időt. Szeretett volna hátranézni, de úgy döntött, nem kockáztatja meg addig, míg el nem érik a létra végén lévő platót.

A fokok szabályos félméterenként sorakoztak előtte, és Mercer az első szakaszon minden másodikat kihagyta. De gondosan számlálta őket, és kétszáz körül érezte először a súlyt. Itt már érezni lehetett a Ráma forgását.

A négyszázadik fokhoz érve saját súlyát mintegy öt kilóra becsülte. Még nem jelentett problémát, de már nehéz volt elhinnie, hogy felfelé mászik, amikor valami határozottan húzta felfelé.

Az ötszázadik létrafok pihenőre alkalmas helynek látszott. Érezte, hogy a szokatlan erőfeszítés megerőltette a karizmait, noha a munka nehezét a Ráma végezte, neki szinte csak irányítania kellett magát.

— Minden rendben, kapitány — jelentette. — Éppen félúton vagyunk. Joe, Will, van-e valami probléma?

— Jól vagyok, miért állsz meg? — válaszolt Joe Calvert.

— Szintén — mondta Myron őrmester. — De figyeljen a Coriolis-erőre. Kezd érezhetővé válni.

Már Mercer is észrevette. Mihelyt elengedte a létrafokot, kezdett jobbra sodródni. Tudta, hogy ezt a Ráma forgása okozza, mégis olyan volt, mintha valami titokzatos erő szelíden el akarná tolni a létrától. Most, hogy már fizikai értelmet nyert a «lefelé», talán ideje lenne lábbal előre fordulni. A pillanatnyi eltájolódást meg kell kockáztatnia.

— Figyelem megfordulok.

Szilárdan tartva magát a létrafokon, karja segítségével elfordult pontosan 180 fokkal, miközben társainak lámpái egy pillanatra elvakították. Magasan fölöttük — és most már valóban fölöttük — gyengécske fényt látott a meredek szikla peremén. Megpillantotta Norton és a hátvéd csapat körvonalait, akik feszülten figyelték. Aprócska, távoli alakok voltak — biztatóan intett nekik.

Lazított szorításán, és rábízta magát a Ráma enyhe kis gravitációjára. Több mint két másodpercig tartott, míg egyik fokról a másikra esett; a Földön ennyi idő alatt az ember harminc métert zuhanna.

Az esés sebessége olyan kínosan lassú volt, hogy kénytelen volt kicsit siettetni: kezével ellökte magát, átcsúszott egy tucat fok felett, s mikor érezte, hogy túl gyorsan halad, lábával fékezte esését.

A hétszázadik létrafoknál ismét megállt, és sisaklámpáját lefelé irányította. Jól számított: a létra ötvenméternyire alatta véget ért.

Pár perc múlva ott állt az első fokon. Az űrben töltött hónapok után különös érzés volt ismét függőleges helyzetben, szilárd felszínen állni, amely kifejezett nyomást gyakorol a lábára. Súlyuk még mindig nem érte el a tíz kilót, de arra már elég volt, hogy stabilitásérzetet keltsen bennük. Ha lehunyta a szemét, Mercer már el tudta hinni, hogy újra valódi világ van a talpa alatt.

A szegély vagy párkány, ahonnan a lépcsősor elindult, kb. 10 méter széles volt, és minden oldalon felfelé görbülve tűnt el a sötétségben. Mercer tudta, hogy teljes kört formál, és ha öt kilométert halad rajta, akkor körüljárta a Rámát, és visszaér eredeti helyére.

Itt azonban, e töredék gravitáció mellett lehetetlen a valódi járás, az ember csak hatalmas léptekkel szökdécselne. Ez pedig veszélyes.

A sötétségben hirtelen eltűnő lépcsősoron, melyet lámpájuk fénye már nem tudott bevilágítani, túlságosan könnyen le lehetett menni. Ha az ember nem kapaszkodott meg erősen a mindkét oldalon végigfutó magas korlátba, egy vakmerő lépés széles ívben repíti ki az űrbe. Lehet, hogy száz méterrel lejjebb újra szilárd talajt ér, és az elszenvedett ütődés is ártalmatlan lesz — de súlyos következménnyel járna, mert a Ráma forgása miatt a lépcső balra eltolódik. A zuhanó test ily módon a sima görbületre érne, amely ívesen fut le a csaknem két kilométernyire lévő alföldre.

Ez, gondolta Mercer, rettenetes tobogán-lesiklás lenne: a végsebesség — még e mellett a gravitáció mellett is — több száz kilométert érnek el óránként. Talán elő lehetne idézni elég nagy súrlódást, amely a zuhanást lefékezi, s ily módon éppen így érhetnék el a legkényelmesebben a Ráma belső felszínét. De ezt csak óvatos kísérlet után szabd megkísérelni.

— Kapitány — jelentette Mercer —, a létrán baj nélkül lejutottunk. Ha megengedi, folytatnánk az utat a következő platóig. Meg akarom tudni, mennyi idő alatt jutunk le a lépcsőn.

— Menjen — felelte Norton habozás nélkül. Nem kellett hozzátennie: «Haladjon óvatosan!»

Nem telt bele sok idő, Mercer lényeges dologra jött rá. Ezzel az egyhuszad gravitációval lehetetlennek bizonyult, hogy normális módon lejussanak a lépcsőn. Minden próbálkozás rettenetesen fárasztó, lassú, álomszerű mozgást okozott: az egyetlen, ésszerű megoldás az volt, ha nem használják a lépcsőfokokat, hanem egyszerűen lecsúsznak a korláton.

Calvert is rájött erre a megoldásra.

— Ezt a lépcsőt felmenésre építették, nem pedig arra, hogy lemenjenek rajta! — kiáltotta. — A fokokat a gravitáció ellenében lehet használni, de így nagyon rossz. Lehet; hogy illetlenség, de szerintem legokosabb, ha lecsúszunk a korláton.