Arthur Clarke - Randevú a Rámával

— Bill — kezdte Laura-, megvizsgáltam a hegymászóinkat, itt az eredmény. Karl és Joe jó állapotban vannak, megfelelően annak, amit végeztek. De Will kimerült, és fogyott is, nem untatom a részletekkel. Nem hiszem, hogy fizikai megterhelése megfelelő lenne mostanában, és nem ő az egyetlen. Nem veszik komolyan a gyakorlatozást a centrifugában. Ez így nem mehet tovább. Kérem, mondja ezt meg a többieknek.

— Rendben van, asszonyom. De mentségükre szóljon, nagyon keményen dolgoznak.

— Igen, az agyukkal és a kezükkel. De nem a testükkel, nem végeznek valódi fizikai munkát. Holott erre lesz szükség, amikor sor kerül a Ráma felderítésére.

— Nos, képesek leszünk rá?

— Igen, ha gondosan felkészülünk. Karllal együtt kidolgoztunk egy eléggé konzervatív tervet, feltételezve azt, hogy a második szint alatt már le lehet venni a légzőberendezéseket. Ez persze különleges szerencse, amely megváltoztatja az egész utánpótlási felállást. Még most sem tudom egészen elhinni ezt az oxigénnel ellátott világot… Ezek szerint elegendő, ha csupán élelmiszert, vizet és védőruhákat viszünk az útra. Lefelé könnyű dolgunk lesz, az út nagy részét csúszva tehetjük meg azon a kényelmes korláton.

Megbeszéltem Chipsszel, hogy készítsen egy ejtőernyővel fékezhető szánt. Még ha az emberek számára túl kockázatos is, a készletek és a berendezés szállítására jó lesz.

— Nagyszerű. Azzal végigmehetünk tíz perc alatt, anélkül beletelne egy órába is.

— A feljutást nehezebb kiszámítani; szeretném, ha kétszer egyórás pihenőket beleszámítva hat óráig tartana. Később, ha már tapasztaltabbak és erősebbek leszünk, talán jóval rövidebb idő is elég lesz.

— Mi a helyzet a pszichológiai tényezőkkel?

— Nehéz felmérni egy merőben új helyzetben. A legnagyobb problémát a sötétség jelentheti.

— Fényszórókat fogok elhelyezni itt a csúcson. Minden csoportot megvilágítunk, és ott lesznek a saját lámpáik is.

— Jó, ez sokat fog segíteni.

— És még valami: a biztonság kedvéért ne küldjünk-e előre egy csoportot a félútig és vissza, hogy felderítsék a terepet, vagy menjünk rögtön elsőre végig?

— Ha sok időnk lenne, óvatos lennék. De sürget az idő, és nem tartom veszélyesnek, ha rögtön végigmegyünk, és majd ott nézünk körül.

— Köszönöm, Laura, csak ennyit akartam tudni. A részleteket még kidolgozom. És mindenkit beparancsolok a centrifugába, napi húsz percre fél g terheléssel. Megelégszik ennyivel?

— Nem. Lent a Rámában 0,6 g van, és még biztonsági rátartást is szeretnék. Legyen háromnegyed g…

— Jaj!

…tíz percig…

— Beleegyezem…

— …naponta kétszer.

— Laura, maga egy szívtelen, kegyetlen nőszemély. Ám legyen. Vacsora előtt kihirdetem. Pár embernek biztosan elveszi az étvágyát.

Norton parancsnak első ízben látta Karl Mercert kissé zavartnak. Már tizenöt perce beszélt szokásos magabiztos modorában ellátmányi kérdésekről, de valami szemmel láthatóan aggasztotta. A kapitány sejtette, miről van szó, de azért türelmesen megvárta, míg Mercer előhozakodik vele.

— Kapitány — bökte ki végül Karl — ; feltétlenül magának kell vezetnie ezt a csoportot? Ha bármi baj történne, engem dokkal inkább nélkülözni tudnak. És egyébként is én jutottam le a legmélyebbre a Rámában, ha csak ötven méterrel is.

— Ez igaz. De ideje már, hogy a parancsnok vezesse csapatait, és ez az út sem látszik az előbbinél veszélyesebbnek. A veszély első jelére olyan iramban megyek majd vissza a lépcsőn, hogy azzal benevezhetek a Hold-olimpiára is.

További ellenvetéseket várva elhallgatott, de — noha Karl még mindig nem látszott elégedettnek — azok elmaradtak. Így hát megsajnálta, és kedvesen még annyit tett hozzá

— És lefogadom, hogy Joe még így is megelőz. A nagydarab ember megkönnyebbülve elmosolyodott.

— Én mégis szeretném, Bill, ha valaki mást vinne magával. — Olyan emberre van szükségem, aki már járt lenn, és mindketten nem mehetünk. Ami pedig dr. professzor Myron őrmestert illeti, Laura szerint még mindig két kiló felesleg van rajta, és ezen az sem segített, hogy levágta a bajuszát.

— Ki lesz a harmadik?

— Még nem döntöttem. Laurától függ. — Ő maga akar menni.

— És ki nem akar? De ha ő fogja vezetni saját alkalmassági rangsorát, kissé gyanakodni fogok.

Amikor Mercer korvettkapitány, papírjait összeszedve, kiment a kabinból, Norton kis irigységet érzett. Csaknem az egész legénység — becslése szerint legalább a 85 %-uk — kialakított valamiféle érzelmi kötődést. Olyan hajókról is tudott, ahol a kapitány is ezt tette, ám ő nem tartozott ezek közé. Bár az Endeavour fedélzetéri a fegyelem elsősorban képzett és intelligens emberek kölcsönös tiszteletén alapult, a parancsnoknak még valamire szüksége volt ahhoz, hogy kihangsúlyozza pozícióját. Felelőssége egyedüli volt, még a legjobb barátaitól is megkövetelt bizonyos elkülönülést. Bármely szoros kapcsolat magában rejthette a protekcionizmus veszélyét. Ezért nem nézték jó szemmel a két rangfokozatnál nagyobb különbséggel rendelkezők közti viszonyt. Ettől eltekintve a hajón szolgáló kétnemű legénység szerelmi életére vonatkozó egyetlen szabály a következő volt: «Ne a folyosón csinálják, nehogy megijesszék a majmokat.»

Négy szupercsimpánz volt a hajón; az elnevezés pontatlan, mert a legénység nem emberi tagjai valójában nem csimpánzok voltak. Óriási előnyt jelentett zéró gravitációnál a kapaszkodó farok — minden olyan kísérlet, amely ezt az előnyt embereknél akarta alkalmazni, zavarba ejtő kudarcot vallott. Nem járt eredménnyel az emberszabású majmokkal való kísérletezés sem, ezért a Szupercsimpánz Intézet kénytelen volt a majomvilág más fajtáihoz fordulni.

Blackie, Blondie, Goldie és Brownie családfája az Ó— és Újvilág legintelligensebb majmaiból és a természetben elő nem forduló szintetikus génekből tevődött össze. Felnevelésük és oktatásuk minden bizonnyal belekerült annyiba, mint egy átlagos űrhajósé — de megérte. Egyikük sem volt több, mint 30 kiló, félannyit ettek és félannyi oxigént fogyasztottak, mint egy ember, ugyanakkor 2,75 ember helyett végeztek háztartási munkát: egyszerű főzést, szerszámhordozást és tucatnyi más rutinmunkát.

Ez a 2,75 az intézet adata volt, számtalan idő-mozgáselemzés alapján számították ki. Maga a szám meglepőnek, olykor hihetetlennek tűnt, de reálisnak bizonyult, hiszen ezek a majmok örömmel dolgoztak napi tizenöt órát, és a legalacsonyabbrendű, legegyhangúbb feladatokat sem unták meg. Ily módon felmentették az embereket a hajón létfontosságúnak számító ilyen jellegű munkák alól.

Legközelebbi rokonaikkal ellentétben az Endeavour majmai szelídek, engedelmesek voltak, még kíváncsiskodni se szerettek. Az a tény, hogy nem volt nemük, kiküszöbölt bizonyos kellemetlen viselkedésbeli problémákat, s mert bölcsen növényevőkké nevelték őket, nagyon tiszták voltak, s egy cseppet sem büdösek. Ők lehettek volna a tökéletes háziállatok, csak éppen senki se tudta megfizetni őket.

Kétségtelen hasznuk ellenére a majmok léte az űrhajón felvetett bizonyos problémákat is. Külön lakóhelyet kellett kialakítani a számukra, ezt nevezték «Majomház»-nak. Itt mindig makulátlan tisztaság volt, berendezése magában fogJalta a tévét, különféle játékszereket és a programozott oktatógépet is. A baleset elkerülése érdekében nem mehettek a hajó géptermeibe; a bejárati ajtókat pirosra festették, ugyanakkor a majmokat oly módon képezték ki, hogy ezt a vizuális korlátot pszichológiailag lehetetlen legyen átlépniük.