Arthur Clarke - Randevú a Rámával

Újra beleütközött a Ráma alapvető rejtélye, és ezúttal már nem is kerülhette el. Norton parancsnok jó képzelőerővel bírt, de jelenlegi beosztását soha nem érhette volna el, ha hajlamos lett volna arra, hogy képzeletének szárnyakat adjon. Mégis, most először, hatalmába kerítette valami, ha nem is balsejtelem, de előérzet. A dolgok nem azok, aminek látszanak, valami rettenetesen furcsa volt ebben a vadonatúj, egyszersmind millióéves világban.

Mélyen elgondolkodva, lassan lépkedett a kis völgyben, társai még mindig tartották a derekához erősített kötelet, és odafent követték lépteit. Nem számított további felfedezésekre, de le akarta vezetni magában ezt a különös hangulatot. Mert valami más is aggasztotta, aminek semmi köze nem volt a Ráma megmagyarázhatatlan új voltához. Alig ment

10-12 méternél többet, amikor hirtelen, villámcsapásként jött a felismerés.

Ismeri ezt a helyet. Járt már itt. Ez az érzés még a Földön vagy más ismerős égitesten is nyugtalanító, bár nem különösen ritka. A legtöbb ember tapasztal időnként ilyesmit: rendszerint egy rég elfeledett fénykép felelevenedésével magyarázzák, vagy véletlenek egybeesésével — vagy ha hajlamosak misztikus magyarázatokra, telepátiára, esetleg saját jövőjük képeinek visszavetítődésére gyanakszanak.

De felismerni azt a helyet, melyet előtte ember valószínűleg nem láthatott — ez megrázó. Néhány másodpercig földbe gyökerezett lábbal állt ott, és megpróbálta érzéseit rendbe szedni. Jól elrendezett világa egyszerre felborult, és egy pillanatra beleszédült azokba a lét határán levő titkokba, melyeket élete eddigi részében figyelmen kívül hagyott.

Aztán nagy megkönnyebbülésére a józan esze kerekedett felül. A zavarba ejtő déjá vu érzése eltűnt, és helyére fiatalságának valóságos és azonosítható emléke jött.

Megtörtént — egyszer már állt ilyen meredeken lejtő falak között, s figyelte, hogyan tartanak össze égy távoli pont felé a vonalak. De azt a lejtőt gondosan nyírt fű borította, a lába alatt pedig kavics volt, nem kristály.

Harminc éve történt, amikor a nyári szünidőt Angliában töltötte. Elsősorban, mert egy másik egyetemista lány (az arcára emlékezett, de a nevét már elfelejtette) ott tanult ipari régészetet, ami akkoriban nagyon népszerű volt a természettudományi kar és a mérnökhallgatók körében. — Elhagyott szénbányákat és pamutfonókat tártak fel, beomlott kohókat és tönkrement gőzmozdonyokat néztek meg, kimeredt szemmel bámulták a hihetetlenül primitív (és még mindig veszélyes) atomreaktorokat, és vezették a felbecsülhetetlen értéknek számító turbinameghajtású antik járműveket a helyre, állított autópályákon.

Nem minden darab volt eredeti; sok minden megsemmisült a századok során, mert az ember ritkán gondol arra, hogy megőrizze a mindennapi élet használati tárgyait. De ahol másolatokat kellett készíteni, szerető gonddal végezték a rekonstrukciót.

És az ifjú Bill Norton lélegzetelállító 100 kilométeres óránkénti sebességgel száguldozott, miközben dühödten lapátolta az értékes szenet egy mozdony tűzterébe, amely 200 évesnek látszott, holott valójában mála is fiatalabb volt. De a Nagy Nyugati Vasút 30 kilométeres szakasza eredeti volt; sokat ástak, mire visszaállították régi állapotába. Hangos füttyszóval vetették be magukat a hegy belsejébe, és robogtak át a füstös, tűz-világította sötétségen. Meglepően hosszú idő múlva jutottak ki az alagútból egy mély, tökéletesen szabályos völgybe, meredek, füves partok között. A rég elfeledett táj csaknem ugyanolyam volt, mint ez itt.

— Mi történt, kapitány? — s2ólt le Rodrigo hadnagy. Talált valamit?

Norton most, hogy visszakényszerítene magát a valóságba, kissé megkönnyebbült. Igen, itt titokzatos dolgok vannak — de emberi ésszel megérthető titkok.

Jó lecke volt, ámbár tapasztalatát nem szívesen osztaná meg a többiekkel. Nem engedheti meg semmi áron, hogy a Ráma legyőzze. Ez teljes kudarc lenne — maga az őrület.

— Nem — felelte —, semmi sincs itt lent. Húzzanak fel, indulunk Párizsba.

Azért hívtam össze a bizottságot — mondta őexcellenciája, az Egyesült Bolygók marsbeli nagykövete —, mert dr. Pererának fontos mondanivalója van. Ragaszkodik ahhoz, hogy a forró dróton át haladéktalanul lépjünk érintkezésbe Norton parancsnokkal. Dr. Perera mondanivalója meglehetősen szakmai, és mielőtt rátérnénk, szükségesnek tartom a jelen helyzet ismertetését; ezt dr. Price készítette el: Még valami — a távollevők. Sir Lewis Sands nem tudott eljönni, mert elnököl egy konferencián, és dr. Taylor is elnézést kér a távolmaradásért.

Őexcellenciájá szívből örült ez utóbbi távollétnek. Az antropológus pillanatok alatt elvesztette érdeklődését a Ráma iránt, amikor kiderült, hogy az ő szakterülete számára nem sokat kínál. Mint annyian, ő is keservesen csalódott, amikor a jelek arra mutattak, hogy a mozgó kis világ halott; ily módon nem lehet szenzációs könyveket és filmeket készíteni a rámaiak rítusairól és viselkedésmintáiról. Csak hadd ássanak ki mások csontvázakat, osztályozzák a leleteket; az ilyesfajta dolgok nem vonzották Conrad Taylort. Csak az hozná őt vissza, ha találnának a Rámán roppant kifejező művészeti emlékeket, mint például Thera és Pompeji híres freskói.

Thelma Price, a régész éppen ellenkezőleg vélekedett. Jobban szerette azokat az ásatásokat és romokat, melyeket nem járkáltak össze az ott lakók: ezek csak nehezítik a szenvedélymentes tudományos kutatást. A kiszáradt Földközi-tenger ideális terep volt — mindaddig, míg a várostervezők és tájrendezők nem kezdték zavarni a munkát. A Ráma is tökéletes lett volna, ha nincs az az őrjítő apróság, hogy százmillió kilométer távolságra van, és személyesen soha nem fogja látni.

— Ahogy mindnyájan értesültek róla — kezdte —, Norton kapitány egy csaknem 30 kilométeres utat tett meg minden nehézség nélkül. Feltárta azt a furcsa árkot, melyet az önök térképei Egyenes Völgy néven tüntetnek fel; rendeltetése még mindig teljesen ismeretlen, de fontosnak kell lennie, hiszen a Ráma teljes hosszán végigvonul, kivéve a Szalagtenger környéki megszakítást, csakúgy, mint az a két másik, ugyanolyan építmény, melyek l20 fokos eltéréssel ugyancsak végigvonulnak a Ráma teljes kerületén.

A csapat ezek után balra fordult, illetve, ha elfogadjuk az «Északi-sark» elnevezést, akkor keletre, míg el nem érték Párizst. Ezen a fényképen, amelyet fentről, a középpontból teleszkóp segítségével fényképeztek, láthatják, hogy a város széles utcákból és néhány száz házból áll.

És ezeket a képeket Norton parancsnok csapata készítette már a helyszínen. Ha Párizs valóban város, akkor nagyon különös város lehet. Figyeljék meg, egyik háznak sincs se ablaka, se ajtaja! Sima, négyszögletes építmények, valamennyi 35 méter magas. Mintha a földből nőttek volna ki illeszték nélkül —, nézzék csak ezt a közeli képet a fal alapjáról, simán megy át a talajra.

Érzésem szerint ez nem lakónegyed, hanem raktár. Elgondolásom bizonyítására megmutatom önöknek ezt a képet…

Ezek a mintegy 5 cm széles rések vagy bevágások végigmennek az utcákon, és minden házhoz vezet egy — be, a fal alá. Megdöbbentően emlékeztetnek a XX. század elejés járó villamos síneihez, nyilván valamilyen szállítórendszer részei.

Soha nem tartottuk szükségesnek, hogy a tömegközlekedés eljusson minden egyes házhoz. Gazdasági abszurditás lett volna — az emberek minden további nélkül elmennek pár száz méterre gyalog. Ennek csak akkor van értelme, ha az épületek nehéz tárgyak raktárai.