Arthur Clarke - Randevú a Rámával

— Kérdezhetek valamit? — szólalt meg a Föld nagykövete.

— Természetesen, Sir Robert.

— Norton parancsnok egyetlen épületbe sem jutott be?

— Nem. A jelentéséből hallhatja majd, milyen csalódott volt. Azt gondolta, hogy az épületekbe csak a föld alatt lehet bejutni; aztán felfedezte a réseket, és ez nem igazolta az elképzelését.

— Megpróbált erővel bejutni?

— Semmire sem ment robbanóanyag vágy súlyos szerszámok nélkül. Ezt pedig csak a végső esetben akarta kipróbálni.

— Megvan! — kiáltott fel hirtelen Dennis Solomons. — Begubózás!

— Tessék?

— Pár száz évvel ezelőtt dolgozták ki ezt az eljárást — magyarázta a tudománytörténész. — Más néven bebábozódás. Ha valamit meg akarunk őrizni, belehelyezzük egy plasztikzsákba, melyet aztán teleszivattyúzunk közömbös gázzal. Eredetileg a háborúk közti időben fegyvereket őriztek meg ily módon, de egy ízben egész hajók konzerválására is használták. Múzeumok még ma is gyakran alkalmazzák; ha nincs elég helyük a raktározásra; nem tudja senki, mi van néhány ilyen százéves zsákban a Smithsonian pincében.

A türelem nem tartozott Carlisle Perera erényei közé, mondanivalója annyira kikívánkozott belőle, hogy már nem bírta tovább magában tartani:

— Kérem, nagykövet úr! Ez mind roppant érdekes, de amit mondani szeretnék, ennél sokkal sürgetőbb.

— Ha nincs több hozzászólás, öné a szó, dr. Perera.

— Az exobiológus, Conrad Taylorral ellentétben, nem csalódott a Rámában. Noha már nem reménykedett abban, hogy bármiféle élőlénnyel találkoznak, abban azonban biztos volt, hogy előbb-utóbb találnak emlékeket, melyek e fantasztikus világ építőitől származnak. A feltáró munka még alig kezdődött el — igaz, borzasztóan rövid idő áll rendelkezésükre, hiszen az Endeavour hamarosan kénytelen lesz elmenekülni… — Most azonban, ha számításai helyesek, az Ember és a Ráma kapcsolata még annál is rövidebb lesz, mint ahogy gondolták. Mert valamit figyelmen kívül hagytak — éppen nagysága miatt nem vette észre senki.

— Legutóbbi információink szerint — kezdte Perera —, egy csapat úton van a Szalag-tenger felé, miközben Norton parancsnok és társai ellátmányi bázist állítanak fel az Alfalépcső aljában. Miután ezzel elkészülnek, Norton egyidőben legalább két felderítő csapatot kíván mozgásban tartani. Réméti, hogy ily módon maximálisan ki tudja használni a rendelkezésére álló létszámot.

A terv jó, de nem lesz elég ideje a megvalósításhoz. Sőt azonnali riadót javasolok, mert fel kell készülniük arra, hogy 12 órán belül visszavonuljanak. Engedjék meg, hogy megmagyarázzam…

Meglepő, milyen kevesen vették észre a Ráma feltűnő rendellenességét. Már mélyen bent halad a Vénusz pályáján, és a belseje még mindig fagyott. Ezen a ponton azonban a közvetlen napsugárzásnak kitett tárgy felszíne 500 fok körül van!

Ezt nyilvánvalóan az okozza, hogy a Rámának nem volt ideje felmelegedni. A csillagközi térben körülbelül az abszolút nulla fokra — mínusz 270 fok alá — hűlhetett le, s most, egyre közeledve a Nap felé, külső burka már csaknem olyan fonó lehet, mint a megolvadt ólom. De mindaddig, míg az egy kilométer vastag burok fel nem melegszik, belül hideg marad.

Van valami édesség, kívül meleg, közepén fagylalt… nem emlékszem a nevére…

— Sült Alaszka. Sajnos, gyakran szolgálják fel az EB-banketteken.

— Köszönöm, Sir Robert. Jelenleg ez a helyzet a Rámán, de nem tart sokáig. A Nap melege hetek óta fonósítja a Ráma burkát, és a következő néhány órában hirtelen felmelegedéssel kell számolnunk. De nem ez a probléma: mire el kell hagyniuk a Rámát, a hőmérséklet csupán kellemesen trópusi lesz.

— Akkor hát mi a baj?

— Egyetlen szóval válaszolhatok, nagykövet úr. Hurrikánok.

Már csaknem húsz ember tartózkodott a Ráma belsejében hatan az alföldön, a többiek felszerelési és egyéb tárgyakat szállítottak a légzsilipen át, le a lépcsőn. A hajó szinte kiürült, a szolgálatot a lehető legkisebb számú legénység látta el; az a tréfa járta, hogy az Endeavourt igazából a majmok uralják, s Goldie lett a parancsnok.

Norton ezeken az első felfedező utakon számos alapszabályt alkalmazott; a legfontosabb közülük létezett már az ember legelső űrutazásain is. Minden csoportban egy embernek kellett lennie, aki már rendelkezett előzetes tapasztalattal. De nem többnek. Ily módon mindenkinek gyorsan nyílik alkalma tanulásra.

Ezen az alapon a Szalag-tenger felé induló első csapatban noha vezetője Laura Ernst orvosparancsnok volt — részt vett a veterán Boris Rodrigo hadnagy, aki éppen akkor tért vissza Párizsból. A csoport harmadik tagja, Pieter Rousseau őrmester, idáig a lenti hátvédcsapat tagja volt; az űr felderítési műszereinek szakértője ezúttal kénytelen lesz saját szemére és hordozható kis teleszkópjára hagyatkozni.

Az Alfa-lépcső aljától a tengerpartig a nem egészen 15 kilométeres távolság 8 földi-kilométernek felelt meg — figyelembe véve a Ráma alacsony gravitációját. Laura Ernst, hogy bebizonyítsa, maga is megfelel saját mércéjének, fürge iramot diktált. Félúton harmincperces pihenőt tartottak, s az egész utat teljesen eseménytelen három óra alatt tették meg.

Még a reflektor fényében is egyhangú volt az útjuk a Ráma visszhangtalan sötétjében. Haladásuk egyetlen jeleként a fénykör lassanként elnyújtott ellipszis alakot vett föl. Ha a fenti megfigyelők nem tájékoztatták volna őket állandóan a megtett távolságról, nem is tudták volna, hogy egy, öt vagy tíz kilométert tettek meg. Csak baktattak előre a millióéves éjszakában, a látszólag hegesztés nélküli fém felszínen.

De végre a távolban, a halványuló fény határán valami újat pillantottak meg. Egy közönséges világban a láthatár lehetett volna, s most egyre világosabban látták, hogy az alföld, melyen haladnak, egyszerre véget ért. Közeledtek a tengerpart felé.

— Már csak száz méter — hallották föntről. — Lassítsanak! Az utasítás merőben fölösleges volt, már úgyis lassabban mentek. Az alföld szintjéhez képest a tenger ötven méterrel lejjebb volt — ha tenger volt egyáltalán, és nem ugyanaz a titokzatos, kristályos anyag. Bár Norton mindenkit figyelmeztetett, hogy semmit ne vegyenek adottnak a Rámán, kevesen kételkedtek abban, hogy a tenger valódi jégből áll. De vajon mi a magyarázata annak, hogy a déli part sziklái ötszáz, míg itt mindössze ötven méter magasak?

Olyan érzésük támadt, mintha a világ végéhez közelednének — a fénykör, mind rövidebbé és rövidebbé válva, hirtelen eltűnt előttük. De messze, a tenger ívelt felszínén egyszer csak megpillantották torzan megrövidült árnyékukat, melyben minden részlet felnagyítva és eltúlozva látszott. Árnyékuk elkísérte őket végig az úton, ahogy a fénysugárral együtt haladtak lefelé, de most, hogy a talaj szélén megtörtek, már nem tűntek hozzájuk tartozóknak. Akár a Szalag-tengerből született lények is lehettek volna, akik csak arra várnak, hogy elbánjanak a betolakodókkal.

Most, hogy egy ötven méter magas emelkedő szélén álltak, első ízben érzékelték igazán a Ráma görbületét. Ilyen ívesen befagyott tavat még soha senki nem láthatott, s e nyugtalanító látvány előtt a szem igyekezett valami más magyarázatot találni. Dr. Ernst, aki régebben foglalkozott a szem érzéki csalódásaival, most néha úgy érezte, egy horizontálisan ívelő öblöt lát, nem pedig a széleinél felfelé hajló felszínt. Akaratának tudatos megfeszítésével tudta csak elfogadni a fantasztikus igazságot.