Arthur Clarke - Randevú a Rámával

Az Alfa-tábor felállítása nehéz munka volt: mindent emberi erővel vittek át a jégzsiliprendszereken, a tárgyakat fentről lecsúsztatták, majd megfogták és kicsomagolták. Előfordult, hogy nem működött egy-egy fékezőernyő, s a szállítmány az alföldre érkezett, jó egy kilométeres távolságra. Ennek ellenére többen is szerettek volna így utazni, de Norton határozottan megtiltotta. Veszélyhelyzetben azonban, gondolta, feloldhatja a tilalmat.

Csaknem a teljes felszerelést itt kell hagyniuk, mert a visszaszállítása nagyon nehéz, sőt lehetetlen lenne. Norton parancsnokot néha szégyen fogta el, ha arra gondolt, ménnyi emberi szemetet hagynak itt, ezen a makulátlanul tiszta helyen. Ezért úgy döntött, ha elérkezik a visszatérés ideje, értékes idejükből arra is szánnak majd, hogy mindent rendben hagyjanak hátra. Akármilyen valószínűtlen, mégsem teljesen kizárt, hogy a Ráma több millió év múlva egy másik csillagrendszeren szalad át, s akkor ismét látogatói lesznek. Jó benyomást akart kelteni bennük a Földről.

Eközben eszébe jutott egy sokkal gyorsabb megoldásra váró probléma. Az elmúlt 24 órában csaknem azonos szövegű üzeneteket kapott a Marsról és a Földről. Különös egybeesés volt; talán megsajnálták egymást, hisz ilyesmi előfordul olyan feleségekkel, akik más-más bolygón élnek, de egyforma a csapás, mely érte őket. Mindketten elég határozottan emlékeztették arra, hogy — noha most ünnepelt hős még mindig felelős a családjáért.

A parancsnok fogott egy összecsukható széket, és kiballagott a fénykörből a tábort övező sötétségbe. Csak így maradhatott egyedül, és a nyüzsgéstől távolabb jobban is tudott gondolkodni. Hátat fordított a szervezett zűrzavarnak, és beszélni kezdett a nyakában lógó magnetofonba.

— Személyes anyagba, azonos szövegű üzenetek a Földnek és a Marsnak. Szervusz, drágám, igen, tudom, hogy csapnivaló levelező vagyok, de már egy hete nem tartózkodom a hajón. Csekély számú legénységtől eltekintve mindnyájan a Rámában táborozunk, annak a lépcsősornak az alján, melyet Alfának neveztünk el.

Három csoport úton van az alföldön, de elkeserítően lassan haladnak, mert mindent gyalogosan kell bejárni. Bárcsak lenne valamilyen járművünk! Már egy-két villamos bicikli is boldoggá tenne… nagyon jól megfelelnének.

Már ismered Ernst orvosparancsnokomat — bizonytalanul elhallgatott. Laura találkozott egyik feleségével, de melyikkel? Jobb, ha ezt letörli…

Letörölte a mondatot, s újra kezdte:

— Ernst orvosparancsnokom vezette az első csoportot a Szalag-tengerhez, innen 15 kilométerre. Ahogy vártuk, befagyott vizet talált, de nem szívesen innád meg. Dr. Ernst szerint hígított szerves tenyészet, tartalmazza majdnem minden említésreméltó karbon komponens nyomait, valamint foszfátokat, nitrátokat és számos fémes sót. Életnek nyoma sincs, de még elpusztult mikroorganizmusoknak sem. Így még most sem tudunk semmit a rámaiak biokémiájáról… bár valószínűleg nem sokban tért el a miénktől.

Valami könnyedén meglegyintette a haját; nem ért rá levágatni, valamit kénytelen lesz csinálni vele, mielőtt legközelebb felveszi az űrsisakot.

— Láttad az adást, amit a tenger innenső partján feltárt városokról, Párizsról, Londonról; Rómáról és Moszkváról küldtünk. Elképzelhetetlen, hogy ezeket valamiféle élőlények lakóhelyéül építették volna. Párizs olyan, mint valami óriási raktár. London egy csomóhenger, melyeket csövek segítségével valami szivattyútelephez kötöttek. Mindent lepecsételtek, robbanóanyag vagy lézer nélkül sohasem tudjuk meg, mi van belül. Ezt viszont csakis akkor akarjuk kipróbálni, ha semmi más módon nem sikerül.

Ami pedig Rómát és Moszkvát illeti…

— Elnézést, kapitány. Sürgős üzenet a Földről.

«Mi történt? — kérdezte magában Norton. — Az ember még a családjával sem beszélhet pár percet?»

Elvette az üzenetet az őrmestertől, és gyorsan átfutotta, csak hogy megnyugodjon, mégsem olyan sürgős. Aztán újra elolvasta, lassan, figyelmesen.

Mi az ördög az a Ráma-bizottság? Hogyhogy eddig még soha nem hallott róla? Egy sor szervezetről tudott, szakmai csoportokról — voltak komolyabbak, voltak teljesen feleslegesek —, amelyek megpróbáltak kapcsolatba lépni vele; az Ellenőrző Központ jól védte őket, ezt az üzenetet sem továbbította volna, ha nem tartja fontosnak.

«Kétszáz kilométeres szél — valószínűleg azonnal feltámad» — nos, ezt valóban át kell gondolnia. Ám egy ilyen tökéletesen nyugodt éjszakán nagyon nehéz komolyan venni az üzenetet; nevetséges lenne riadt egérkeként megfutamodni, most, amikor a feltárás éppen megkezdődött.

Norton parancsnok felemelte a kezét, hogy haját elsimítsa, valahogy megint a szemébe lógott. Aztán a mozdulat félbemaradt, s ő ott állt megmerevedve.

Valóban érzett valami szellőt az utolsó órában. Olyan enyhe volt, hogy nem is figyelt rá, végül is űrhajó, nem pedig vitorlás parancsnoka volt. Mostanáig a légmozgás szakmai szempontból egyáltalán nem érdekelte. Mit tenne hasonló helyzetben annak a hajdani Endeavournek réges-rég halott kapitánya?

Az elmúlt néhány évben Norton minden válságos helyzetben ezt a kérdést tette fel magának. Ez az ő titka volt, soha senkinek nem mondta el. És, mint a legtöbb fontos dolog az életben, ez is véletlenül kezdődött.

Néhány hónapja volt az Endeavour kapitánya, amikor megtudta, hogy hajóját a történelem egyik leghíresebb hajójáról nevezték el. Igaz, az utóbbi 400 évben számos Endeavour nevű hajó járta a tengereket, sőt kettő az űrt is, de valamennyi elődje az a 370 tonnás Whitby szénszállító hajó volt, mellyel a Királyi Flotta kapitánya, James Cook 1768 és 1771 között körülhajózta a Földet.

Norton kezdetben csak futó érdeklődésből, majd egyre mélyülő kíváncsisággal — már-már rögeszmével — kezdett elolvasni mindent, ami Cook kapitányról szólt. Mostanára valószínűleg ő tudott a legtöbbet mindén idők legnagyobb felfedezőjéről, és egész részeket tudott kívülről a Journalsből.

Máig hihetetlennek érezte; hogy egy ember ennyi mindenre képes legyen azokkal a kezdetleges eszközökkel. Cook nemcsak elsőrendű hajós, de tudós is volt, és — a vakfegyelem korában — emberszerető. Embereivel kedvesen bánt, ami akkor szokatlan volt — de az már egyenesen hallatlan, hogy ugyanígy viselkedett azokkal a — gyakran ellenséges — vademberekkel is, akik az általa fölfedezett új világban éltek.

Norton arról álmodozott — noha tudta, hogy álmát sohasem tudja megvalósítani-, hogy bejárja Cook legalább egyik útját. Egy kicsi, de látványos kezdetig jutott el: a Kapitány bizonyára megdöbbent volna, ha látja, Norton mint röpüli át a sarki pályán egyenes vonalban a Nagy-korallzátonyt. A derült, kora reggeli órában a 400 kilométeres magasságból csodálatos látványt nyújtott a halálosan veszélyes korallfal, melyet fehér tajték csapkodott a Queensland partjai mentén.

Mindössze öt percig tartott, míg a korallfal teljes 2000 kilométeres hosszát végigrepülte. Szemének egyetlen pillantásával belátta annak az első Endeavournek hetekig tartó, veszélyes útját. Teleszkópon át láthatta Cooktownt és a folyótorkolatot, ahol a hajót partra vonták és kijavították, miután csaknem végzetesen nekiment a falnak.

Egy esztendő múlva a Hawaii Űrkutatási Állomáson tett látogatása még felejthetetlenebb benyomást gyakorolt rá. Szárnyashajó vitte a Kealakekua-öbölbe, és miközben elszáguldottak a lepusztult vulkanikus sziklák mellett, olyan érzelemhullám borította el, amely meglepte, sőt zavarba hozta. A tudósokból, mérnökökből és űrhajósokból álló csoportot az idegenvezető a mellett a csillogó fémoszlop mellett vezette el, mely a korábbi, a 68-ban elpusztult Nagy Tsunami emlékmű helyén állott. A vízpart fekete, síkos láváján mentek tovább néhány métert a kis táblához. Aprócska hullámok törtek meg rajta, de Norton észre sem vette őket, mikor lehajolt, hogy kibetűzze az írást: