Arthur Clarke - Randevú a Rámával

Ezért aztán kínzó lassúsággal vágott neki a meredeknek, úgy mozgott, mint valami öregember. Ő hagyta el utoljára az alföldet, a többiek fél kilométerre előtte ugráltak, lámpáik fénye mutatta őket a láthatatlan emelkedőn.

Fájt a s2íve a küldetés kudarca miatt, és még mindig remélte, hogy visszavonulásuk nem végleges. Ha elérik a tetőt, majd ott várakoznak, míg elmúlik a nyugtalanság. Ott bizonyára teljes a nyugalom, mint valami ciklon közepén; és biztonságban bevárhatják a vihar végét.

A földi jelenségek alapján ismét gyors következtetésekre jutott. Egy világ meteorológiája — még jól ismert feltételek mellett is — rettenetesen összetett dolog. A földi meteorológiai előrejelzés még több évszázados tanulmányozás után sem teljesen megbízható. A Ráma pedig nem csipán merőben új rendszer, de pillanatnyilag rendkívül gyors változáson megy keresztül — hőmérséklete több fokkal emelkedett az utóbbi néhány óra alatt. De a beígért hurrikánnak még semmi jele, ámbár néhány enyhe széllökést már érezni lehetett hol ebből, hol abból az irányból.

Már öt kilométernyi utat megtettek, s ez megfelelt mintegy két kilométernyi távolságnak földi körülmények között. A tengelytől három kilométerre, a harmadik szinten pihentek egy órát, ettek néhány falatot, és megmasszírozták lábizmaikat. Itt vettek utoljára kényelmesen lélegzetet; mint az egykori himalájai hegymászók, itt öltötték fel ismét oxigénkészüléküket, hogy megtehessék az utolsó szakaszt.

Egy óra múlva elérték a lépcsősor tetejét — a létra legalsó fokát. Ott álltak az egy kilométeres, függőleges útszakasz előtt — szerencsére a gravitáció a földinek csak néhány százaléka volt. Újabb harmincperces pihenő következett, mialatt ellenőrizték az oxigénkészüléket, és felkészültek az utolsó szakaszra.

Norton ismét ellenőrizte, hogy valamennyi embere biztonságban halad-e előtte a létrán, egymástól 20–20 méteres távolságra. Itt kezdődik a lassú, egyenletes, rendkívül unalmas emelkedő. A legjobb, ha az ember semmire nem gondol, csak az elmaradó létrafokokat számolja — száz, kétszáz, háromszáz, négyszáz…

1250-nél tartott, amikor hirtelen ráeszmélt, hogy valami nincs rendben. A függőleges falat közvetlenül a szeme előtt megvilágító fény színe megváltozott — és túlságosan erős lett.

Nortonnak még arra sem volt ideje, hogy a lába alá nézzen, vagy figyelmeztesse az embereit. Nem telt bele egy másodperc, hangtalanul, kápráztató hajnal hasadt a Rámán.

A vakító fényben Nortonnak egy teljes percig szorosan zárva kellett tartania a szemét. Aztán megpróbálta óvatosan résre nyitni, hogy megnézze az arca előtt pár centiméterre lévő falat. Sűrűn pislogott; meg kellett várnia, míg a szemébe szökő könnyek felszáradnak, aztán óvatosan megfordult, hogy megszemlélje a hajnalt.

Mindössze másodpercekig tudta elviselni a látványt, aztán újra le kellett hunynia a szemét. Nem a vakító fény volt elviselhetetlen — azt meg tudta volna szokni —, hanem a Ráma baljós látványa, mely első ízben most tárult eléjük a maga teljességében.

Norton pontosan tudta, mire számítson, a látvány mégis megdöbbentette. Remegés fogta el, hiába próbált uralkodni magán, s olyan erővel kapaszkodott a létrába, mint fuldokló a mentőövbe. Karjának izmai már-már görcsbe rándultak, fáradt lába ugyanakkor ki akart szaladni alóla. Ha a gravitáció nem ilyen alacsony, talán le is esett volna.

Aztán mégis edzett teste kerekedett felül, s lassan úrrá lett a pánikon. Még mindig lehunyt szemmel megpróbálta elfelejteni a félelmetes látványt, s hosszú, mély lélegzetet vett: teleszívta tüdejét oxigénnel, hogy kiűzze a fáradtság mérgeit.

Már sokkal jobban érezte magát, de szemét mindaddig csukva tartogatja, míg még egy műveletet el nem végzett. Óriási akaraterővel arra kényszerítene jobb kezét, hogy engedje el a létrafokot — beszélnie kellett vele, mint valami engedetlen gye3ekkel —, de végül sikerült lenyúlnia a derekáig. Akkor kikapcsolta biztonsági övét, és rácsatolta a legközelebbi létrafokra. Most már, történjék bármi, leesni nem tud.

Norton ekkor egymás után többször mélyet lélegzett, és még mindig csukott szemmel — bekapcsolta a rádióját. Amikor megszólalt, remélte, hogy hangja nyugodt, és parancsnokhoz méltó:

— Itt a kapitány. Mindenki jól van?

Amint sorra szólította embereit, és sorra kapta a válaszokat — néha meglehetősen reszkető hangon —, egykettőre visszatért magabiztossága és önfegyelme. Minden embere biztonságban volt, és valamennyien az ő utasítását várták. Újra parancsnok volt.

— Ne nyissák ki a szemüket mindaddig, míg úgy érzik, nem bírják elviselni — mondta. — A látvány — lenyűgöző. Ha bárki úgy érzi, hogy túlságosan is az, menjen csak tovább előre, és ne nézzen vissza. Ne felejtsék el, mindjárt zéró gravitáció alatt leszünk, ahonnan már nem lehet leesni.

Képzett űrhajósokat szükségtelen volt ilyen elemi dolgokra emlékeztetni, de Norton önmagának is ezt mondogatta szinte minden pillanatban. Mint valami talizmán, a zéró gravitáció megvéd mindenféle bajtól. Bármit is lássanak, a Ráma nem tudja lehúzni őket a pusztulásba, a nyolc kilométerre alattuk lévő alföldre.

Büszkesége és önbecsülése most már haladéktalanul megkövetelte, hogy újra kinyissa a szemét, és megnézze a körülötte lévő világot. De előbb a testét kellett biztonságba helyeznie.

Mindkét kezével elengedte a létrát, majd bal karját az egyik fokhoz csatolta. Öklét ki-be nyitogatva kilázította a görcsöt, s amikor már kényelemben érezte magát, kinyitotta a szemét, és a Ráma felé fordult.

Első benyomása az volt, hogy minden kék. Az eget betöltő fény inkább ívfényre emlékeztetett, mintsem napvilágra. A Ráma napja tehát valószínűleg forróbb a miénknél, gondolta Norton. Ez bizonyára érdekli majd a csillagászokat…

Most értette meg az Egyenes Völgy titokzatos árkának és öt másik párjának a rendeltetését: gigantikus méretű szalagfények voltak. A Ráma hat lineáris napja szimmetrikusan helyezkedett el a belső paláston. Mindegyikből széles fénylegyező irányult közép felé, és megcsillant a szemben lévő falon. Norton azon tűnődött, vajon fel-le kapcsolhatóak-e külön-külön egymás után, hogy előidézhessék a fény és a sötétség váltakozását, vagy ez a világ az örök fény világa-e.

Miután hosszan bámulta a vakító fénykévéket, ismét megfájdult a szeme, s nem bánta, amiért jó okot talált arra, hogy újra becsukja. Miután szinte teljesen magához tért vizuális megrázkódtatásából, végre elgondolkodhatott egy sokkal komolyabb kérdésen.

Ki vagy mi kapcsolta fel a Rámán a fényeket?

Az ember által elvégezhető legérzékenyebb vizsgálatok szerint ez a világ steril volt. És most mégis valami olyasmi történt, amit természeti erők működésével nem lehetett megmagyarázni. Talán valóban nincs itt élet, de léteznie kell tudatnak, tudatos tevékenységnek; talán robotok élednek fel Bonok óta tartó mély álmukból. Talán véletlenül gyúlt ki a fény — a gépezet utolsó, görcsös mozdulata, melyet az új nap melege váltott ki, s a fény — hamarosan ismét kialszik, most már mindörökre.

Norton mégsem hihetett el ilyen egyszerű magyarázatot. A kirakós játék — bár sok darabka hiányzott még — kezdett összeállni. Megfejthetetlen volt például a kopás legcsekélyebb jelének a hiánya — mintha vadonatúj lenne, mintha a Ráma csak most készült volna…