Arthur Clarke - Randevú a Rámával

— Természetesen. Mostanáig meg voltunk győződve arról, hogy a Rámán nincs élet, legalábbis nincs irányított tevékenység. De a továbbiakban már nem állíthatjuk, hogy elhagyott hajóról van szó. Ha élet nincs is rajta, irányíthatják robotberendezések, melyeket egy bizonyos célra beprogramoztak. Lehetséges, hogy a számunkra nagyon is kedvezőtlen célra. Akármilyen ellenszenves is a gondolat, fontolóra kell vennünk az önvédelem kérdését.

A tiltakozó hangok zűrzavarában az elnöknek keze felemelésével kellett helyreállítania a rendet.

— Engedjék, hogy őexcellenciája befejezze! — kérte. — Akár tetszik nekünk, akár nem, ezt a kérdést komolyan át kell gondolni.

— A nagykövet iránti teljes tisztelettel — szólalt meg dr. Conrad Taylor a legtiszteletlenebb hangján — a magam részéről úgy vélem, naivitásra vall, ha rossz szándékú beavatkozástól félünk. A rámaiak fejlettségi szintjén állók minden bizonnyal ennek megfelelő erkölcsi szinten állnak. Máskülönben már saját magukat is elpusztították volna — amint ez nekünk csaknem sikerült is a huszadik században. Éppen ezt fejtettem ki Ethos és Kozmosz című új könyvemben. Remélem, megkapta a példányt.

— Hogyne, köszönöm, bár sajnos, egyéb sürgős ügyek miatt még nem jutottam túl a bevezetőn. Az elméletet azonban ismerem. Nem közeledhetünk rossz szándékkal egy hangyaboly felé. Bár, ha házat akarunk éppen oda építeni.

— Ez már csaknem olyan félelmetes, mint a Pandora-találkozó! Egyszerűen csillagközi idegengyűlölet!

— Kérem, uraim, kérem! Így nem jutunk sehová. Nagykövet úr, még öné a szó!

Az elnök dühösen meresztette szemét a 380 000 kilométeres távolságon át Conrad Taylorra, aki vonakodva vonult vissza, mint valami vulkánkitörés, ha lejárt az ideje.

— Köszönöm — mondta a Merkur nagykövete. — Lehet, hogy szó sincs veszélyről, de az emberiség jövőjével kapcsolatban nem kockáztathatunk. És, ha szabad így mondanom, minket, merkuriakat különösen érint a dolog. Bárki másnál több okunk van riadót fújni.

Dr. Taylor hallhatóan felhorkantott, de a Holdról küldött újabb metsző pillantás elnémította.

— Miért van több okuk a merkuriaknak, mint bármely más bolygó lakóinak? — kérdezte az elnök.

— Nézzük a helyzet alakulását. A Ráma máris a mi pályánkon belül van. Csak feltevés az, hogy megl4erüli a Napot, és újra kimegy az űrbe. Mi történik akkor, ha fékező manővert hajt végre? Ha így lesz, ez a perihéliumnál történik, hozzávetőlegesen 30 nap múlva. Tudósaim állítása szerint ha itt teljes sebességváltoztatást hajtanak végre, akkor a Ráma mindössze 25 millió kilométeres pályán fog keringeni a Nap körül. Innen uralni tudja az egész Naprendszert.

Hosszú ideig senki — még Conrad Taylor sem — szólt semmit. A bizottság valamennyi tagjának gondolatai Hermész nehéz természetű népe körül jártak, akiket nagykövetük olyan jól képviselt.

A legtöbb ember számára a Merkur közelítette meg leginkább a Pokolról alkotott képzeteket — addig mindenesetre, míg valami ennél is rosszabbal nem találkoznak. A hegmésziek azonban büszkék voltak bizarr bolygójukra, ahol a napok hosszabbak, mint az évek, kétszer kel és kétszer nyugszik a Nap, s a folyók medrében olvadt fém folyik… Ehhez képest a Holdon és a Marson csak apró kényelmetlenségek fordulnak elő. Míg az ember le nem száll a Vénuszon (ha erre sor kerül egyáltalán), a Merkurnál ridegebb környezettel nem találkozik.

Mégis, ez a világ sok szempontból kulcsszerepet töltött be a Naprendszerben. Visszapillantva a dolog nyilvánvalónak tűnt, holott az űrkorszak már csaknem egy évszázada tartott, mire rájöttek erre. A merkuriak attól kezdve nem tűrhették, hogy erről bárki is megfeledkezzék.

Már jóval, mielőtt az ember rátehette a lábát, a Merkur abnormális sűrűsége jelezte, hogy nehézelemeket tartalmaz az itt talált gazdagság mégis meglepetésszerűen hatott, s azt jelentette, hogy újabb ezer évig nem kell tartani attól, hogy az emberi civilizáció fenntartásához alapvetően szükséges fémek elfogynak. És ezek a kincsek épp ott vannak, ahol a Nap ereje tízszer akkora, mint a hideg Földön.

Korlátlan energia — korlátlan fémkészletek: ezt jelentette a Merkur. Óriási mágneses kilövőszerkezetekkel képesek késztermékeket eljuttatni a Naprendszer bármely pontjára. Energiát képes exportálni szintetikus transzuránium izotópok vagy tiszta sugárzás formájában. Az a javaslat is felmerült, hogy lézerek segítségével olvasszák meg a gigantikus Jupitert, de a többi bolygó elzárkózott a javaslat elől. A Jupiter megfőzésére kidolgozandó technika túl sok kísértést rejt magában holmi bolygóközi zsarolásra is.

A felmerülő aggodalmak jól jelezték a merkuriak iránt érzett általános hangulatot. Az emberek tisztelettel adóztak keménységüknek és műszaki képességeiknek, s egyben csodálták is őket azért, mert ilyen félelmetes világot hódítottak meg. De nem szerették őket, s még kevésbé bíztak bennük.

Ugyanakkor meg lehetett érteni őket. Gyakran emlegették tréfálkozva, hogy a merkuriak úgy viselkednek, mintha a Nap személyes tulajdonuk volna. Furcsa szeretet-gyűlölet-érzésekkel kötődtek hozzá, valahogy úgy, ahogy egykor a vikingek a tengerhez, a nepáliak a Himalájához, az eszkimók a tundrához. Boldogtalanok lettek volna, ha valami közéjük és az életüket uraló, azt szabályozó természeti erő közé áll.

Nagy sokára az elnök törte meg a csendet. Még emlékezett India Napjára, és a Merkur Napja gondolatra összerázkódott. Tehát nagyon is komolyan vette a hegmészbelieket, noha bárdolatlan műszaki szakbarbároknak tartotta őket.

— Úgy vélem, az érveiben van logika, nagykövet úr — mondta lassan. — Van valami javaslata?

— Van, uram. Mielőtt eldöntjük, milyen akcióba lépjünk, tényekre van szükségünk. Ismerjük a Ráma földrajzát, ha élhetünk egyáltalán ezzel a szóval, de nem ismerjük a képességeit. A probléma kulcsa a következő: van-e a Rámának meghajtórendszere? Tud-e pályát módosítani? Nagyon érdekelne, mi erről dr. Perera véleménye.

— Már sokat gondolkodtam erről — mondta az exobiológus. — A Rámát eredetileg nyilván valamilyen kilövőszerkezet küldhette pályára, de az is lehet, hogy egy külső segédrakéta. Ha van is hajtóműve, nyomát sem találtuk. Nincsenek kipufogói, és egyáltalán semmi ilyesmi nincsen a külső burkon.

— Talán rejtettek.

— Meglehet, de nem sok értelme lenne. És hol vannak az üzemanyagtartályok, hol az energiaforrás? A törzs tömör, szeizmikus vizsgálataink ezt igazolták. Az északi tető üregei teljes mértékben megmagyarázhatók a légzsiliprendszerekkel.

Hátravan még a déli csúcs, melyet Norton parancsnok a tíz kilométer széles vízgyűrű miatt nem tudott elérni. A «Déli-sarkon» különféle furcsa gépezetek és szerkezetek vannak, látták a képeket. Csak találgatni tudjuk, mire szolgálhatnak.

Valamiben azonban szinte biztos vagyok. Ha a Rámának van meghajtórendszere, az csakis olyasmi lehet, ami túl van jelenlegi ismereteink határán. Sőt talán éppen az a legendás «űrmeghajtás» ez; amiről mi-már kétszáz éve beszélünk.

— Nem tartja ezt kizártnak?

— Semmiképpen sem. Óriási felfedezés lenne, ha be tudnánk bizonyítani, hogy a Ráma űrmeghajtással rendelkezik, még akkor is, ha a működéséről nem tudunk meg semmit. Elég, ha csak tudjuk, hogy ilyesmi létezik.

— Mit jelent az űrmeghajtás? — kérdezte a Föld nagykövete szinte siránkozó hangon.