Arthur Clarke - Randevú a Rámával

Részéről ez nem volt képmutatás vagy bók; Rodrigo elmélete, ha megfosztja vallásos felhangjaitól, legalább olyan meggyőző volt, mint fél tucat másik, amelyeket eddig hallott. Tegyük fel, valami katasztrófa fenyegeti az emberi fajt, s egy jószándékú, magasabbrendű intelligencia tud róla. Máris minden szép, kerek magyarázatot kapna. De még mindig van néhány probléma…

— Néhány kérdésem lenne, Boris. A Ráma három hét múlva Napközelbe ér, majd megkerüli a Napot, és amilyen gyorsan jött, éppoly gyorsan elhagyja a Naprendszert. Nincs sok idő Ítélet Napjára, vagy arra, hogy áthajózzák a… öö… kiválasztottakat, hát erről van szó.

— Igaz. Mihelyt tehát a Ráma Napközelbe ér, lelassul, és parkolópályára áll, valószínűleg a Föld pályájához képest Naptávolban. Ott aztán újra elindul, hogy találkozzon a Földdel.

A dolog zavarbaejtően hihető volt. Ha a Ráma itt akar maradni a Naprendszerben, akkor éppen jó irányba tart. A lelassulás leghatékonyabb módja, ha a lehető legjobban megközelíti a Napot, s ott hajt végre fékező manővert. Ha van igazság Rodrigo elméletében — vagy annak egy változatában —, ez hamarosan kiderül.

— Még valami, Boris. Mi irányítja jelenleg a Rámát?

— Erre vonatkozó doktrínát nem ismerek. Talán egy egyszerű robot. Vagy — szellem. Ez megmagyarázná, miért nincs jele a biológiai életnek.

A Kísértet Aszteroida — miért ugrott ez most váratlanul elő agya valamely rejtett zugából? Aztán eszébe jutott az évekkel ezelőtt olvasott ostoba történet, de jobbnak Látta, ha nem kérdezi meg Borist, ő is olvasta-e. Sejtette, hogy a másik ízlésének nem felelnek meg az efféle olvasmányok.

— Megmondom, mit teszünk, Boris — mondta Norton hirtelen elhatározással. Be akarta fejezni a beszélgetést, mielőtt túlságosan belebonyolódnának, és úgy gondolta, jó kompromisszumot talált.

— Össze tudná foglalni az elképzelését mondjuk… nos… ezer bit alatt?

— Azt hiszem, igen.

— Nos, ha meg tudja fogalmazni úgy, mint valami tudományos elméletet, elküldöm a «forró dróton» a Ráma-bizottsághoz, ugyanakkor elküldünk egy példányt az egyháznak is, és mindenki boldog lesz.

— Köszönöm, parancsnok. Igazán hálás vagyok.

— Ó, nem a lelkiismeretem megnyugtatására teszem. Pusztán kíváncsi vagyok, mit szól hozzá a bizottság. Ha nem is értek egyet teljes mértékben önnel, lehet, hogy valami fontos dologra bukkant.

— Napközelben megtudjuk, ugye?

— Igen. Napközelben megtudjuk.

Amikor Boris Rodrigo kiment a kabinból, Norton hívta a hidat, és megadta a szükséges engedélyt. Úgy érezte, elég ügyesen megoldotta a problémát; és még az is megtörténhet, hogy Borisnak igaza van.

Talán még javított is az esélyén, hogy a kiválasztottak közé kerüljön.

Miközben átlebegtek az Alfa-légzsiliprendszer immár ismerős folyosóján, Norton azon gondolkodott, vajon a türelmetlenség nem győzte-e le bennük az óvatosságot. 48 órát két értékes napot — álltak indulásra készen az Endeavour fedélzetén, várva az események kedvező alakulását. De nem történt semmi; a Rámán hagyott műszerek nem jeleztek szokatlan tevékenységet. Legnagyobb bosszúságukra a középen hagyott tévékamerát elhomályosította a köd, néhány méteren túl semmit sem lehetett látni. A köd csak most kezdett felszállni.

Amikor túljutottak a légzsiliprendszer utolsó ajtaján, és átlebegtek a középen kialakított vezetőkötelek útvesztőjén, Norton csodálkozva vette észre a fény változását. Az erős kékből jóval halványabbra, lágyabbra szelídült, emlékeztetett a Földön ismerős napfényes, ugyanakkor párás idő színeire.

Elnézett a világtengely irányába, de nem látott egyebet, mint ragyogó, jellegtelenül fehér alagutat, végesteien-végig, egészen a «Déli-sark» különös hegyeiig. A Ráma belsejét felhő borította, még egy rés sem volt rajta sehol. A felhőréteg teteje határozott rajzolatot mutatott; a forgásban lévő óriási hengeres világ belsejében egy kisebb hengert alkotott, s néhány kisebb felhőfoszlánytól eltekintve középen tisztán maradt egy 5–6 kilométernyi széles mag.

A Ráma hat mesterséges napja alulról világította meg a henger alakú felhőzetet. A közelebbi, az északi félteke napjainak helyét világosan mutatták a fény szétszóródó vonalai, de a Szalag-tenger túlsó felén lévők izzó fényszalaggá olvadtak össze.

«Mi történik lent, a felhők alatt?» — kérdezte Norton magában. De legalább elmúlt a vihar, amely ilyen tökéletes szimmetriába forgatta őket a tengely körül. Hacsak nem éri őket újabb meglepetés, biztonságosan szállhatnak le.

Ésszerűnek látszott, hogy most is ugyanaz a csapat menjen le, amelyik egyszer már mélyen behatolt a Rámába. Myron őrmester — hasonlóan az Endeavour legénységének többi tagjához —, aki most már Ernst orvosparancsnok szerint is megfelelő kondícióban volt, meggyőző őszinteséggel jelentette ki, hogy soha többé nem veszi magára régi egyenruháját.

Norton parancsnok, miközben azt figyelte, milyen határozott és gyors mozdulatokkal «úszik» lefelé a létrán Mercer, Colvert és Myron, arra gondolt, mennyi minden megváltozott. Először hidegben és sötétben ereszkedtek le, most pedig fény és meleg felé tartanak. És mindeddig meg voltak győződve arról, hogy a Ráma halott. Biológiai értelemben ez még mindig igaz lehet. De valami megmozdult — és Boris Rodrigo kifejezése éppúgy ideillik, mint bármi más.

A Ráma szelleme felébredt.

Amikor elérték a létra alján lévő teraszt, és felkészültek a hosszú útra lefelé a lépcsőn, Mercer elvégezte a szokásos levegőelemzést. Voltak dolgok, amelyeket sohasem vett adottnak, s még ha a körülötte lévők kényelmesen lélegeztek is készülék nélkül, tudták, hogy ő ellenőrzi a levegőt, mielőtt levenné a sisakját. Amikor megkérdezték, mire jó ez a túlzott óvatosság, ő azt felelte: «Azért, mert az emberi érzékszervek nem elég tökéletesek. Lehet, hogy úgy érzed, jól vagy, a következő mély lélegzet mégis a földre terít.»

Ránézett a műszene, és azt mondta:

— Az ördögbe!

— Mi a baj? — kérdezte Colvert.

— Elromlott, túl magas értéket mutat. Furcsa. Eddig még nem tapasztaltam ilyesmit. Ellenőrzöm saját légzőberendezésemen.

A, kis készüléket rákapcsolta saját oxigénkészlete ellenőrző műszerére, aztán mélyen elgondolkodva állt egy ideig. Társai aggódva figyelték: ha Karit nyugtalanítja valami, azt nagyon komolyan kell venni.

Kihúzta a készüléket, a kapott értéket ismét összehasonlította a Ráma levegőjével, majd hívta az Ellenőrző Központot.

— Kapitány! Megmérné az oxigént?

Az indokoltnál jóval hosszabb szünet után Norton visszaszólt a rádióján

— Valami baj lehet a műszerrel.

Halvány mosoly jelent meg Mercer arcán.

— 50 %-kal magasabb a rendesnél, ugye?

— Igen. Mit jelent ez?

— Azt, hogy levehetjük az álarcot. Hát nem kényelmesebb? — Nem vagyok meggyőződve róla — utánozta Norton Mercer gúnyos hanglejtését. — Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Többet nem is kellett mondania. Mint minden űrhajós, Norton parancsnok is mélységes gyanakvással fogadott mindent; ami túl szép volt ahhoz, hogy igaz lehessen.

— Mercer rést nyitott a maszkján, és óvatosan szippantott egyet. Ezen a magasságon, először, a levegő tökéletesen belélegezhető volt. Eltűnt a dohos, halotti szag, s vele együtt a rettenetes szárazság, amitől nemrégiben még annyit szenvedtek. A páratartalom most legnagyobb csodálkozásukra 80 %-os volt, kétségtelenül a tenger felolvadása miatt. A fülledt, bár nem kellemetlen levegő Mercert nyári estére emlékeztette valahol a trópusi tengerparton. Az utóbbi pár nap alatt a Ráma klímája hirtelen megjavult…