Arthur Clarke - Randevú a Rámával

Ezek a gondolatok félelmet, sőt rémületet kelthettek volna benne, és mégsem volt ilyen hatásuk. Ellenkezőleg: Norton lelkesedést, már-már örömet érzett. Jóval több a felfedeznivalójuk itt, mint remélni merték. «Csak várj — gondolta —, mi lesz, ha a Ráma-bizottság ezt megtudja?»

Ekkor nyugodtan, határozottan kinyitotta a szemét, és gondosan szemügyre vette az eléje táruló látványt. Mindenekelőtt valamilyen viszonyítási rendszert kellett megállapítania. Előtte volt a legnagyobb zárt tér, melyet ember valaha is látott, s ahhoz, hogy tájékozódhasson, szüksége volt egy képzeletbeli térképre.

A csekély gravitáció csak kis segítséget nyújtott, a «fenn» és «lenn» fogalmát tetszése szerint alkalmazhatta bármely irányra. De néhány irány pszichológiai veszélyt rejtett magában; amikor agya ezek valamelyike felé haladt, sietve el kellett térítenie.

A legbiztonságosabb elképzelés szerint egy 16 kilométer széles, 50 kilométer mély kút íves görbületű aljában van. Ennek az volt az előnye, hogy nem kellett tartania attól, hogy leesik; a képnek azonban komoly hibái is voltak.

Úgy gondolhatta, hogy a szétszórt városok, a különböző színű és mintázatú területek mind erősen tapadnak a felnyúló falakhoz. Feje fölött, a felső kupoláról lelógó különféle szerkezetek nem voltak megmagyarázhatatlanabbak, mint egy óriási koncertterem mennyezetéről függő csillárok. A Szalag-tenger azonban teljesen elfogadhatatlan volt…

Pedig ott volt, a kút falának közepe táján — a víz látható támasz nélkül írt le egy teljes kört. Nem kétséges, hogy víz volt; élénkkék színű víz, s rajta csillogva szikrázott néhány, még megmaradt jégtábla. Ám egy függőleges tenger, mely 20 kilométer szélességben halad az égbolt felé; olyan nyugtalanító jelenség volt; hogy Norton kénytelen volt más megoldást keresni.

Ekkor gondolatban 90 -kal elfordította a teret. A mély kút így két végén lezárt alagúttá vált. A «lent» ezúttal nyilvánvalóan azt az irányt jelentette, ahonnan a létrán és a lépcsősoron át az imént feljött; és ez a perspektíva végre lehetővé tette Norton számára, hogy méltányolhassa a Ráma építészeinek valódi elképzelését.

Tekintete beleütközött egy íves; 16 kilométer magas sziklába, melynek felső vége belesimult a-görbülő tetőbe, amely ezúttal nem más, mint az égbolt. Alatta több mint 500 méter mélységbe vezetett le a létra, mígnem elérte az első peront, illetve teraszt. Onnan indult le a lépcsősor, kezdetben az alacsony gravitációjú térségben csaknem függőlegesen, majd egyre kevésbé meredeken, s végül — öt peronon át — elérkezett a távoli álföldre. Az első 2–3 kilométeren Norton még külön-külön látta a lépcsőfokokat, azon túl már csak egybemosódó csíknak tűnt. Az óriási lépcsősor mélységbe irányuló rohanása olyan lenyűgöző látvány volt, hogy a valódi arányokat fel sem lehetett fogni. Norton egy ízben a Mount Everest fölött körözött, s akkor elámult a méretein. Most az jutott eszébe, hogy a lépcső magassága a Himalája csúcsával vetekszik, de az összehasonlítás nem mondott semmit.

És semmihez nem tudta hasonlítani a másik két lépcsősort, a Bétát és Gammát, melyek ferdén vittek fel az égbe, majd elkanyarodtak messze a feje fölött. Norton már eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy most hátrahajolva futó pillantást vessen rájuk. Aztán megpróbálta kiverni a fejéből, hogy ott vannak…

Mert ha túl sokáig gondolkodott e vonalakon, egy harmadik Ráma-kép is felmerült benne, s ezt mindenáron el akarta kerülni. Eszerint a Ráma ismét függőleges henger lett, csakhogy ő ennek a hengernek most nem az alján, hanem a tetején volt, s fejjel lefelé mászott, mint valami légy egy kupolában, és alatta 50 kilométeres mélység. Mihelyt Norton ráeszmélt, hogy ez a kép kúszik be a tudatába, minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy eszeveszett pánikban meg ne ragadja a létrát.

Tudta; hogy félelmei idővel csillapodni fognak. A Ráma csodája és idegensége felülkerekedik majd az általa keltett rémületen, legalábbis azokban az emberekben, akiket arra képeztek ki, hogy szembenézzenek az űr realitásaival. Aki sohasem hagyta el a Földet, és sohasem látta a környező csillagokat, talán nem tudta volna elviselni ezeket a tájakat. Ám ha valaki képes elfogadni, gondolta Norton elszánt akarattal; az éppen az Endeavour kapitánya és legénysége.

Ránézett a kronométerére. A szünet mindössze két percig tartott, mégis olyan hosszúnak tűnt, mint egy teljes élet. Épp hogy össze tudott szedni annyi erőt magában, hogy legyőzze saját tehetetlenségét és a gyengülő gravitációs teret, és lassan húzni kezdte magát fölfelé a létra utolsó száz méterén. Mielőtt maga mögött hagyva a Rámát belépett volna a légzsilipbe, még egy utolsó pillantást vetett a belső tér felé.

Az utolsó néhány perc is hozott változást: köd szállt fel a tengerről. A felszín fölötti pár száz méterén sejtelmes fehér oszlopok követték határozottan a Ráma forgását; majd nyugtalanul kavarogva szétoszlottak, ahogy a felszálló levegő megpróbálta elnyomni túl nagy sebességét. A hengeres világ passzát szelei már kezdték felrajzolni az égre mintázatukat; időtlen idők óta először kitörőben volt a trópusi vihar.

Hetek óta először történt, hogy a Ráma-bizottság minden tagja elérhető volt. Solomons professzor a Csendes-óceán mélyéből bukkant fel, ahol a tengerfenék árkaiban folyó bányászatot tanulmányozta. Azon sem lepődött meg senki, hogy most, amikor legalább a lehetősége felmerült annak, hogy a Ráma — élettelentárgyakon kívül — valami egyéb hírt is adhat magáról, dr. Taylor ismét előkerült.

Az elnök biztosra vette, hogy dr. Carlisle Perera még a szokásosnál is dogmatikusabb és fölényesebb lesz, hiszen a Rámán feltámadó hurrikánról szóló jóslata beigazolódott. Őexcellenciája legnagyobb meglepetésére azonban Perera nagyon szelíd volt, kollégái gratulációját már-már zavartan fogadta — ha ugyan ilyesmiről egyáltalán szó lehet az ő esetében.

Az exobiológus valóban gyötrődött. A hurrikánoknál sokkalta kézenfekvőbb jelenség volt a Szalag-tenger látványos széttöredezése — s ezt ő teljesen figyelmen kívül hagyta. Nem lehetett túlságosan büszke arra, hogy eszébe jutott, miszerint a meleg levegő felszáll, ugyanakkor megfeledkezett arról, hogy a felolvadt jég összehúzódik. No persze, ezen hamarosan túlteszi magát, és visszanyeri megszokott, Olümposzi magabiztosságát.

Amikor az elnök megkérdezte tőle, milyen klimatikus változásokra számít, nagyon óvatosan fogalmazta meg jóslatait. — Nem szabad elfelednünk — magyarázta —, hogy egy idegen égitest, mint pl. a Ráma meteorológiája még sok egyéb meglepetéssel szolgálhat. De ha számításaim helyesek, további viharokra nem kell számítani, az időjárás hamarosan stabilizálódik. A perihéliumig lassú hőmérséklet-emelkedés következik be — és persze ezután is —, de ez bennünket már nem érint, hiszen az Endeavour már jóval előbb kénytelen lesz elhagyni a Rámát.

— Ezek szerint hamarosan visszatérhetnek majd a Ráma belsejébe?

— Nos, valószínűleg. 48 órán belül tudni fogjuk a választ. — Vissza kell térni — mondta a Merkur nagykövete. — Amit csak lehet, mindent meg kell tudnunk a Rámáról. A helyzet most teljesen megváltozott.

— Azt hiszem, tudjuk, mire gondol, de lenne szíves kifejteni?