Arthur Clarke - Randevú a Rámával

A lány, mióta csak megpillantotta a tengert, elhatározta, hogy hajózni fog rajta. Évezredek óta, mióta az ember első ízben került kapcsolatba a vízzel, egyetlen hajós sem találkozott a vízhez még csak hasonló elemmel sem.

Az utóbbi pár napban folyton az csilingelt az agyában, és nem tudott szabadulni tőle: «Hajózni a Szalag-tengeren…» Hát, most éppen ez lesz a feladata.

Utasai elfoglalták helyüket rögtönzött vödör-üléseikben, és Ruby beindította a motort. A húsz kilowattos motor felbúgott, pára futotta be a fordulatszám-csökkentő szerkezet láncszemeit, és a nézők örömrivalgása közepette a Resolution útnak indult.

Ruby azt remélte, hogy ezzel a terheléssel elérik a 15 km óránkénti sebességet, de tíz kilométer fölött bármilyen értékben kiegyezett volna. A szikla mentén lemértek egy fél kilométeres szakaszt, s ezt öt és fél perc alatt tették meg oda-vissza. A forduláshoz szükséges időt leszámítva ez 12 kilométeres óránkénti sebességet jelentett, s ezzel nagyon meg volt elégedve.

Motor nélkül, a három derék evezős segítségével a lány ennek a sebességnek az egynegyedét tudta elérni. Tehát, még abban az esetben is, ha a motor netalán elromlik, néhány óra alatt partot érhetnek. A nagy teljesítményű akkumulátorok energiája segítségével bízvást körülhajózhatják a világot, s a biztonság kedvéért Ruby két tartalékot is vitt belőlük magával. És most, hogy a köd teljesen felszállt, még egy olyan óvatos hajós is, mint Ruby, habozás nélkül szállhatott vízre iránytű nélkül is.

Partra lépve kecsesen szalutált.

— Uram, a Resolution első útja sikerrel ért véget. Várom a parancsait.

— Nagyszerű… admirális. Mikor áll készen az indulásra? — Mihelyt a készleteket hajóra rakják, és a kikötőparancsnok kiadja az engedélyt.

— Akkor hajnalban indulunk.

— Értettem, uram.

Egy öt kilométeres vízfelszín nem tűnik túlságosan nagynak a térképen, ám egészen más, ha valaki éppen a közepén van. Még csak tíz perce hajóztak, de az északi félteke ötven méter magas sziklafala-máris meglepően távolinak tűnt. Ennek ellenére New York sem látszott sokkal közelibbnek…

Általában azonban nem nagyon figyelték a szárazföldet, túlságosan lenyűgözte őket maga a tenger. Már nem tréfálkoztak idegesén, mint az utazás kezdetén — az új élmény teljesen lekötötte őket.

Mindannyiszor, gondolta Norton, amikor már úgy érezte, hozzászokott a Rámához, az egyre újabb csodákat kínált. Mialatt a Resolution egykedvűen duruzsolva haladt előre, úgy látták, mintha óriási hullámvölgybe kerültek volna, ám ez a hullámvölgy mindkét oldalán felfelé ívelt, míg függőlegessé vált, majd továbbhaladva a két oldal a fejük felett 16 kilométer távolságban folyékony körívben összezárult. Sem a logika, sem az ész érvei nem segítettek: egy idő után valamennyi tengeri utazót hatalmába kerítette az érzés, hogy ez a több millió tonnányi víz bármely pillanatban dübörögve szakadhat le az égről.

Ennek ellenére legfőképpen örömteli izgatottságot éreztek: különös veszélyérzetet, valódi veszély nélkül. Hacsak a tenger nem tartogat számukra újabb meglepetést.

Erre volt is esély, mert, ahogy Mercer sejtette, a vízben most élet volt. Minden kanálnyi víz gömb alakú, egysejtű mikroorganizmusok ezreit tartalmazta, hasonlóakat a Föld óceánjaiban legkorábban élt planktonokhoz.

És mégis mutatkoztak furcsa eltérések: ezeknek nem volt sejtmagjuk, és olyan minimális követelményeknek sem tettek eleget, ami jellemző volt még a legprimitívebb földi élőlényekre is. És noha Laura Ernst — aki hajóorvosi szerepe mellé most a kutató tudósét is felvette — bebizonyította, hogy ezek igenis fejlesztenek oxigént, túlságosan kevés volt belőlük ahhoz, hogy megmagyarázzák a Ráma oxigénszintjének ilyen, fokú megemelkedését. Hiszen számuk nem milliárdokra, csak ezrekre volt becsülhető.

Laura ekkor jött rá, hogy számuk rohamosan csökken, és sokkal nagyobb számban kellett lenniük a Ráma hajnalának kezdetén. Mintha valami gyors életrobbanás történt volna, trilliószoros sebességgel megismételve a Föld őstörténetét. Talán már ki is merítette önmagát, s a sodródó mikroorganizmusok széthullanak, s visszaadják vegyi készletüket a tengernek.

— Ha mindenképpen úszniuk kell — figyelmeztette őket dr.

Ernst —, tartsák csukva a szájukat. Pár csepp nem számít, ha rögtön kiköpik. De az a sok furcsa szerves fémes só együttesen már mérgezd lehet, és nem szeretnék ellenanyagot keresgélni.

Ez a veszély, szerencsére, elég valószínűtlen volt. A Resolution még akkor is felszínen maradna, ha történetesen bármelyik két légszekrénye kilyukadna. (Amikor szó esett erről, Joe Calvert sötéten megjegyezte: «Emlékezzenek a Titanicra!») Ám még ha el is süllyedne, egyszerű, de kiváló mentőmellényük a víz fölött tartaná a fejüket. Bár Laura vonakodott attól, hogy határozott véleményt mondjon, ha nem is javasolja, de végső soron talán nem találja végzetesnek, ha néhány órát a vízben tartózkodnak.

Húszpercnyi egyenletes haladás után New York már nem tűnt távoli szigetnek. Kezdett valósággá válni, s lassan masszív, szilárd szerkezetekként tűntek fel azok a részletek, melyeket eddig csak a teleszkópon át és kinagyított fényképeken láttak. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a «város», mint a Rámán annyi más, hármas egységben épült; három egyforma, kör alakú csoportot vagy szuperstruktúrát alkotott, s mindhárom egy hosszú, ovális talapzatból emelkedett ki. A központból készített felvételek azt is megmutatták, hogy a három struktúra külön-külön is három egyenlő részből áll, mint valami torta, melyet 120 -onként felvágtak. Ez nagyban leegyszerűsítheti a feltárást: feltehetően elég, ha New Yorknak csak a kilenced részét vizsgálják meg, ebből megismerhetik az egészet. Még így is óriási vállalkozásról volt szó: legalább egy négyzetkilométernyi terület épületeit és gépeit kell feltárniuk, s egyes részek több száz méter magasak.

A rámaiak minden bizonnyal magas fokon űzték a megháromszorozás művészetét. Erre vallott a légzsiliprendszer, a fenti lépcsősorok, valamint a mesterséges napok hármas rendszere. És ahol valóban számított, ott még tovább is léptek eggyel. New York már a kétszeres megháromszorozás példája volt.

Ruby a Resolutiont a középső építmény felé kormányozta, ahol lépcső vezetett a víztől a szigetet körülvevő fal vagy gát tetejére. Még a kikötőoszlop is ott állt a hajók kikötésére; amikor Ruby meglátta, nagyon izgatott lett. Most már nem nyughat addig, míg nem talál egy hajót, amellyel a rámaiak járták különös tengerüket.

Norton lépett partra elsőnek. Visszanézett három társára, és azt mondta:

— Várjanak itt a hajón, míg felérek a fal tetejére. Ha intek, Pieter és Boris jöjjenek utánam. Ruby, maga maradjon a kormánynál, hogy egy pillanat alatt kifuthassunk. Ha velem bármi történne, jelentsék Karinak, és kövessék az utasításait. Cselekedjenek legjobb belátásuk szerint, de hősködés nélkül. Megértették?

— Igen, kapitány. Sok szerencsét!

Norton parancsnok valójában nem hitt a szerencsében soha nem vállalt úgy egy ismeretlen helyzetet, hogy ne elemezte volna minden tényezőjét, és ne biztosította volna a visszavonulást. A Ráma azonban ismét rákényszerítette, hogy eltekintsen egyik kedvenc szabályától.

Itt majdnem minden tényező ismeretlen volt — majdnem olyan ismeretlen, mint három és fél évszázaddal korábban élt hőse előtt a Csendes-óceán vagy a Nagy-korallzátony… Igen, most nem bánná, ha történetesen szerencséje lenne.